Az emberi szív súlya
Akad olyan elemző is – Báthori Csaba –, aki lamedvovnyiknak, a harminchat igaz ember egyikének tekinti Joseph Rothot, ezt a tarhás alkoholistát, ezt a hontalan, leharcolt slemilt. De nem arra tanítanak-e minket az álruhás királyok és a haszid mesterek, amit – az igazak legendáját elemző tanulmányában – Gershom Scholem mond, vagyis hogy „ne mondjunk senkiről erkölcsi ítéletet”, mert „ezek az emberek többé-kevésbé paradox módon rejtve, álcázva gyakorolják az erényeket”?
|
Joseph Roth |
Roth valóságos Luftmensch: tényleg semmije sem volt. Miután felesége elmegyógyintézetbe került, az ő lába alól pedig a szó szoros értelmében kicsúszott a talaj – hazája, a Monarchia felbomlásával együtt élete is darabokra hullott –, menthetetlenül lecsúszott, hogy aztán alkoholtól felpüffedt arccal, szeretőitől támogatva jelenjen meg barátainak temetésén. Elzüllésében azonban – főleg annak tükrében, amit az alkoholról ír – hajlamosak vagyunk valamiféle, kora bestialitásával szembeni eltökéltséget látni, ahogy meséken – hogy ne mondjuk: a zsidó-keresztény hagyományon – szocializálódott erkölcsi érzékünk is gyakran véli az evilági nyomorúságot, mintegy a lelki gazdagság és tisztaság garanciájának. Ám Roth erényeiért eddig sem a csorbult igazságérzet kezeskedett, hanem a könyvei. Ezeket olvasva emberi nagyságában még kevésbé van okunk kételkedni, mint a fenti tényekben, az „álcában”: a bizonyíték pusztán annyi, hogy történetei megszabadítanak bennünket a feszengéstől, ha róla szólva a szívről, a tiszta szívről beszélünk.
Azért van ez így, mert három történetében (A hamis súly, A szent korhely legendája, Leviatán), melyek e kötetében szerepelnek – de Jób című kisregényében is –, az érzelmesség olyan fokát közelíti meg, amit – akár Aléchem esetében – épphogy képesek vagyunk elnézni. Egy-egy jelente, fordulata már-már túl szentimentális, noha ezzel is csak azt sejteti meg velünk, miféle mélyen emberi igény fedezhető fel még a giccsben is. A részegek érzelmessége ez, de Roth ismeri a mértéket és olyan őszintén nyúl a kiszámítható szüzsékhez, mintha ő volna az első, aki felmutatja igazságukat. Hogy vissza tudja adni e történetek eredeti ragyogását, és valódi mesévé, példázattá, tanítássá válnak a keze alatt – nos, erre csak olyan valaki lehet képes, aki hisz a csodákban, más szóval – mint mondtuk – tiszta szíve van.
Persze Roth elbeszéléseinek összetéveszthetetlen világa elsősorban a Monarchia peremvidékének, gyermekkora tájainak atmoszférájából táplálkozik, amit legzseniálisabban – ez jellemző Babel vagy Singer írásaira is – a szereplők nevei idéznek meg. „Egy történetnek már eleve része az a hangulat, ami a névből árad […] Egy jól kitalált név, a maga klímájával befolyásolja az eseményeket” – mondja Bodor Ádám, és gondolhatnánk-e másra a Leibusch Jadlowker név hallatán, mint egy kétes, zsidó bűnözőre a zlotogrodi járásból? Arról a vidékről, ahol röptükben fagynak meg a madarak, ahol az emberek szamogonkát vedelnek, „Istenre csak a bűn előtt gondolnak”, és bár Kisinyovnál nagyobb várost még sosem láttak, minden becsületes embert bizonytalanul fogadnak, tudván, „még nem teljesen elveszett”. Ez a fagyos, idegen világ fogadja Anselm Eibenschütz mértékmestert, aki egész életét az államnak szentelte. Nem önszántából jött: felesége unszolására, aki semmivel sem idegenebb számára, mint a táj, így a nyugodt évek reménységéből csak az a megérzés marad, hogy sorsa ezen a helyen fog beteljesedni. És valóban: Eibenschütz szétesik; házassága tönkremegy, inni kezd, majd a környék elsőszámú közellenségének tartott – egyébként általa lecsukatott – Jadlowker szeretője körül kezd legyeskedni. Ám a magányos mértékmester bűne nem az, hogy enged az érzékeinek – hiszen „a kéretlen kívánság is, mint a villám, hirtelen támad és épp arra a helyre csap le, ahonnét kiindult, tudniillik az emberi szívbe. Úgyszólván belevág saját szülőhelyébe” –, hanem amikor a szegény melámed megbüntetésével próbálja demonstrálni azt, ami végleg odalett: jelleme szilárdságát. „És szívem a szolgálatban nincsen” – jelenti ki Eibenschütz, beszennyezve ezzel lényének azt a parányi, érintetlen részét, ahol a bölcsesség fészkel, és egy midrás szerint az ember testének közepén helyezkedik el. Ugyanígy bukik el a Leviatán korallkereskedője, Nissen Piczenik, aki megriadva a konkurenciától „hamissal keverte a valódit, ez pedig még rosszabb volt, mintha csupa hamisat árult volna”. Bizony, még Andreas, A szent korhely legendájának, ennek az emigráció kiszolgáltatottság-élményéből született írásnak a főhőse sem kerülheti el a halált; ez a nyilvánvalóan Roth alteregójaként azonosítható koldus hozzászokik a csodához, ti. hogy mindig sikerül pénzhez jutnia, de tartozását – legalábbis ebben a világban – már nem képes visszafizetni. Haláluk mégsem annyira büntetés, mint inkább „hazatérés” – mondjuk a tenger mélyére, a korallokhoz – vagy igaz és hamis mértékének megismerése. Tisztaságuknak – mert mindenek dacára azok – és a Nagy Mértékmester kegyelmének végső bizonyítéka, hogy megadatik nekik mindenki vágya: a könnyű halál.
A Nagy Mértékmester paradox, a haszidok és más misztikusok logikáját igazoló szavai – „minden súlyod hamis, és mégis mind igazi” –, az isteni megbocsátásban való rendíthetetlen hit azt mutatja, mennyire zsidó, illetve keresztény író volt Roth. Mintha csak minden, nagyregényeire jellemző iróniáját levetkezve bűnbánatot gyakorolna ezekben a történetekben; gyónás ez házasságról, kiúttalanságról, kudarcról, amit a különös, sóhajtozó-ismétlő, magányos motyogást idéző prózanyelv – „De a reggel is hervadt volt. Hervadt volt a reggel. Még a reggel is hervadt volt” – csak megerősít. Claudio Magris például külön könyvet szentelt annak a hatásnak, amit a keleti zsidó hagyomány Rothra gyakorolt, aki megérezve az utolsó pillanatot, jó néhány stetlt végigjárt, és riportokban számolt be az ott tapasztaltakról. Akárcsak egy igaz ember, aki magára veszi mások lelkiismeretét, hisz akkoriban a nyugati zsidóság hozzáállását e kérdéshez a legnagyobb jóindulattal sem lehetett együtt érzőnek nevezni. Olyan szellemek, mint Rosenzweig vagy számos más értelmiségi, akikre a keleti zsidóság kultúrája revelációként hatott – közülük nem egy e találkozás hatására tért vissza a zsidósághoz –, jellemző módon az első világháború keleti frontjain szolgálva találkozott először haszidokkal. Ennek ellenére mégsem érezzük meglepőnek, hogy meggyőződéses katolikus volt: feltehetően a hitnek egy olyan átadhatatlan módját gyakorolta, az a fajta „anarchisztikus morál” vezérelte, amit csak a nagy lázadó utópisták és a nagy misztikusok ismernek. Kissé homályosan ott rejlett ez már abban is, hogy éppen a haszidizmus érintette meg, amelynek nagyjai a változatos zsidó hagyomány keretein belül – életvezetésüket, tulajdonságaikat tekintve – talán a legközelebb állnak azokhoz, akiket a kereszténységben szentnek szokás nevezni.
Állítólag a lamedvovnyikok azonnal meghalnak, ha leleplezik őket. Roth korát nem jellemezték efféle felismerések. Temetésén – mint Báthori utószavában olvasom – senki nem volt hajlandó kaddist mondani, kommunista barátai kifütyülték a monarchista szónokokat, a zsidók félrehúzódtak a keresztényektől, és viszont. Halála talán – maradva a misztika terepén – egy másik elképzeléssel hozható összefüggésbe, mely szerint „a Messiás csak olyan korban jön el, amely vagy teljesen tiszta, vagy teljesen bűnös és romlott”. E szörnyű lehetőségre, a bűn általi megváltásra az egyik talmudi bölcs a következőképp felelt: „Lehet, hogy eljön, de én nem akarom látni”. Roth – aki utolsó leveleiben az Antikrisztus koráról írt, és a pokol uralmát jósolta – valószínűleg szintén nem akarta látni a „teljes bűnösség korának” beteljesedését, és ezért távozott, egy franciaországi szegénykórházban lehelve ki lelkét, még idejében: 1939-ben.