Térey János: XIII.
„Az Újlipótváros a pesti East-Manhattan, amelynek kopottan is legelegánsabb avenue-ja a Pozsonyi út, s amelynek legelőkelőbb parkjában a második világháború kitörése után már nem épülhettek meg az ambíciózusan megálmodott felhőkarcolók (…) a kulcsos-tükrös-ülőkés liftek (…) a nagypolgári kétszázhúsz négyzetméterek, a teniszpályányi tetőteraszok margitszigeti panorámával, a több száz eredeti Bauhaus-körablak, meg a frissen csiszolt parkettájú nappalik, falukon az obligát Scheiber Hugó-vásznakkal.”
Térey János |
Paulus
(…) I/19
Kemenszky volt Pál fékezője,
Kicsapongásban mentora,
Tanácsadó: látta előre,
Honnét startol, mikor, hova;
Egy aroma, egyféle illat,
Egymás közt házasodtak ifjak:
Két deklasszált família,
Szent István park, vanília-
Fagylalt, Bébi cukrászda sodra,
Ipoly mozi nőstényszaga;
Együtt kapaszkodtak föl a
Pozsonyi úti villamosra.
Radnótis lányok! Kékeres
A mellük, s vérük fűszeres. (…)
PAULUS – 2000. május-2001. január. Az Újlipótváros a pesti East-Manhattan, amelynek kopottan is legelegánsabb avenue-ja a Pozsonyi út, s amelynek legelőkelőbb parkjában a második világháború kitörése után már nem épülhettek meg az ambíciózusan megálmodott felhőkarcolók. A szikrázó márványlépcsőházak, kicsorbult és megfoldozott lépcsőélekkel, hiányos föliratokkal (.ÁR.LÓ), a kulcsos-tükrös-ülőkés liftek, sajnálatosan üres portásfülkék, a nagypolgári kétszázhúsz négyzetméterek, a teniszpályányi tetőteraszok margitszigeti panorámával, a több száz eredeti Bauhaus-körablak, meg a frissen csiszolt parkettájú nappalik, falukon az obligát Scheiber Hugó-vásznakkal. A zsinagógával szemközt horror-téma vendéglő a Hegedűs Gyula utcában. A Kabbala bolttól kétszáz méterre szélsőjobbos könyvkiadó. A joggal önérzetes társadalma, a délceg Vígszínháza, az ápolt parkjai, a rakpart a mártírok bronzcipőivel, a delikátboltjai, a videotékái, a decens rendelőintézete a Visegrádiban, a mezsgyéire tolakodó panel. Kétszer laktam a szívében, egyszer félévig a Hollánban, aztán öt évig a Vágban, most a peremén lakom. Életem legfontosabb házibulijai és szilveszterei is díszrácsos és üvegablakos, kávébarna újlipótvárosi ajtók mögött zajlottak. Jobb napokat látott, kicsit megsavanyodott, lassan magára találó környék. Például Rómában több kilométer hosszan nyújtóznak a ragyogóan fölújított, „Újlipócia” stílusú utcák, minden sarkon pezsgő élettel. Pesten kevés savanyúbb atmoszféra volt a kilencvenes években, mint mondjuk egy vasárnap este februárban, a Szamovár presszóban üldögélve, szintetizátormuzsika mellett. Manapság akad némi választék, ott van mindjárt a Bécsi sörözőből lett Firkász, vagy az igazán békebeli (1913-as) Kiskakukk az egyik Palatinus-ház alján, nem is szólva a Csanády utcai Kánaánról. A 15-ös villamos, amelynek sínpárját gyerekkoromban még láttam a keramitkockák között, ahogy a Parkon túli „vasalóházak” felé szalad. A Fenyő Miklós által is megénekelt Bébi cukrászda helyén a kilencvenes években játékboltot rendeztek be. Az Ipoly, ahol egyébként sosem jártam – L’amour néven – pornómoziként vegetált, csak azután lett belőle parkettadiszkont. Aztán itt van a földbe süllyeszthető ablakokkal rendelkező Dunapark nagykávéház, amely annyi év szünet után végre majdnem az, aminek valójában kéne lennie. Félszeg, mai szóval „élhetőnek” mondanám az Újlipótot. Végre van körülbelül egy tucat valódi étterem és sokkal több jó bolt a szűkebb értelemben vett környéken. De ez még mindig nagyon kevés.
A gyönyörű gyár
Olyan az ország, mint a gyönyörű gyár
A Révész utca végén, kulcsra zárva.
Emlékszik, mint a játszótéri pázsit,
A felnőtt század kisgyermekkorára.
Egy rész téglából, egy rész műanyagból,
Két holdnyi föld, világtól elhagyott.
Kemény művészet kell, hogy összetartsa
A gazdátlanul tengő anyagot.
A pléhtető lejtőjén mennyi manzárd!
S legszebb a tornyok cukorsüvege…
Ha kialudna egyszer a kemence,
Az utca jéghidegre hűlne le.
A portás lustán megzördíti kulcsát:
Belül csupa tűz, kifelé komoly.
Az egyetlen hír ösztönéletéről
A kéményből fölszálló füstgomoly.
Éppen ilyen gyönyörű gyár az ország,
Legszurtosabb a szabadok közül.
Ha készen kapja féligkész jövőjét,
Szerencséjének dehogyis örül;
És nyögi azt a hülye hagyományát,
Hogy nem cselekszik isteni parancsra.
A túlélésre gondja van: kaput zár,
Hogy műszak végén bús fejét lehajtsa.
A változások őre változáskor,
Akár a népe, oly tanácstalan,
De akkor is szép, hogyha tetszhalott, mert
Akárhogy nézem: ragyogása van.
Fölébreszthetném, mint vendég a portást,
De egy káromkodásával megölne…
Csak alszik, mintha kisgyermekkorában.
Alszik. Akármi lehet még belőle.
A GYÖNYÖRŰ GYÁR – 2004. jan/febr. 4. Helyszín a szomszédunk, a századfordulós gázkészülékgyár a Népfürdő utca sarkán, amelyik anno hadikórház is volt, s a kétezres évek közepén vedlett át méregdrága apartmanházzá. Vízlépcsőt is terveztek az udvarára (medence lett belőle végül), de nem ez a fontos, hanem a hűvös, északias nyerstégla textúra, amelyik mindig nagy hatással volt rám, a Borsos József-féle debreceni ravatalozó élménye óta. Meg természetesen az ország, mondjuk így, a polgárosodás egyik korai fázisában. És a mazochista magyar karakter.
In memoriam
Mi készül itt?… Erőgép nyújtogatja
Karcsú dinoszaurusz-nyakát;
Fejét csóválja finnyásan, hatalmas
Acélszarvával üti át
A kőház homlokát (egymásra roskad
Két páncélbiztos mennyezet),
S kidobja hűséges foglalatukból
A rothadt belsőségeket,
S amíg én szeptember szűrt napsütését
Ízlelgetem, ahogy tavaly,
Kőpor telepszik asztalomra, s ott lent
A gép is megmoccan; szilaj
Bivalyként öklel: behorpad a kocka
Klinkerből rakott oldala,
S most épp olyan a tegnap még erős vár,
Mint egy meglékelt koponya…
Elnézegettem ezt a téglakockát
Öt ingoványos éven át,
Számon tartottam és tiszteltem is, mint
A Nagyfeszültség otthonát.
Utódom, aki hű kémként kipillant
Öt gazdag évem ablakán,
A transzformátort látja, mint szobáim
Szellemlakója valahány?
Nem! formáit nem, csak telkét találja:
Tojáshéjnál törékenyebb a ház.
Bár könyvbe írták, egyszeri a képe,
Akárcsak a fogantatás.
Kíváncsiságból szedték szét – mint bűvös
Kockát – a tűzvörös trafót,
S megtudták titkát: egykor díszterem volt,
Itt keltek egybe Anód és Katód.
IN MEMORIAM – 2002. dec. 11. Arról a vöröstéglás, harmincas évekbeli trafóházról van szó, amelyet a régi lakásom ablakából nézegettem. A Hegedűs és a Vág utca sarkán állt, s a Paulusban is szerepel. Most az újonnan is kicsit lepusztultnak látszó Római kert áll a helyén. Azt a régi épületet hetekig tépték-cibálták a munkagépek, de egyhamar nem adta meg magát: odaállították valaha tisztességesen.
A Lipótvárosi Teher
(részlet)
(4. tétel: Allegro molto)
Kavicsbányák közt élt a pályaudvar,
Mely nőttön-nőve népesült a sok
Szeszélyesen kígyózó szárnyvasúttal.
Sínpárok – csintalan szőlőkacsok! –
Hálózták be a rozsdabarna ország
Rakpartjait; valóságos folyondárt
Növesztett indázó csápjaival
A városnyi mezőn a nagyipar…
S a járvány életkedve volt a legszebb:
A zsombékos lapályt
Fölfalták, mint a rák
Áttétjei a testet,
Az új kitérők; egyre áttekinthetetlenebb lett
A Duna oldalán
A rend,
Ha volt egyáltalán. –
Csődgondozó jött lopva, csendben,
Mint ordas a mesében, megjelent
Az ismeretlen
Kertész, hogy visszametssze
A meddő ágakat…
A vágányzár előtti percre
Emlékeztetve itt maradt
A Bahnhof, aztán azt is eltemettük
Tömött bajszú térfőnökével együtt,
És lett a tájból rozsdatemető.
Hát így. A föld feletti pálya
Elbújt a fű fakó palástja
Alá – íme, a sugárzó erőmező! –;
S az ördög játékmozdonyára
Én gondolok csak, álomsírba szállva.
Kik csaptak lármát az előbb?
A váltóőrök és rendelkezők.
Ők szolgálták hűségesen, hiában
A szárnyaskereket
A pótkávészagú Monarchiában.
Halottaskertjükben fölébredek,
Mint Schliemann Trójában, s az antik
Fűtőházból kapok sugallatot
(Útszélre, ördög! félre, balhit!):
Azért volt minden pályamunka, hogy
E fantomváros éltető tejútja
Agyamban megvilágosodjon újra.
A LIPÓTVÁROSI TEHER – 2003. febr.-márc. 19. A hajdani vizafogói teherpályaudvarról van szó, amelyiktől a XIX. század végén még – egykorú térképek tanúsága szerint – egészen a belső-Lipótvárosig húzódtak a vágányok; érintve pédául azt a várkastélyszerű áramfejlesztő telepet is, amelyben fiatalkoromban filmeket forgattak, s amelynek ma a Cézár-ház áll a helyén. A hatvanas években már csak az Ipoly utca vonaláig jutottak el a vonatok, ma pedig csupán a Duna Pláza mögötti őrház, meg a sín- és talpfamaradékok emlékeztetnek rájuk. A nyolcvanas évekig rozsdatemető volt a pályaudvar, veszteglő gőzösökkel, fémgyűjtők paradicsoma. Csak maga az állomásépület vészelte át ezt az időt. Szomszédságában éppen most bontják a a nálánál sokkal fiatalabb Szikra Nyomda nugátszínű tömbjét.
Édes otthon
Ahogyan mindegyik vidéki Róma
Szívében ott a fórum, és a fórum
Szívében ott a mosolygó triász:
Úgy áll a nyárfáktól ölelt agóra
Középpontjában egy vajszínü ház.
Ott, ahol a futballpályás folyópart
Ívét az égboltozat folyosója
Határozott vonallal metszi el;
S így tolmácsolja azt az úri óhajt,
Hogy „Lakni tessék!” földi s égi jel.
Mi kell? Két könnyű, összecsukható szék
A szélcsatorna hűvös magasában…
De jó beszívni a festékszagot…
Fűnyíró zúg. A portálok vakok még,
És lakatlanok a kirakatok.
E forradásos föld csupa igéret…
A nyár csúcsán emelkedik az erkély,
Ahonnét esőtől feketedő
Cseréptetőkre látni, s egy kiégett
Telekre… Fél hat, vacsoraidő;
Most harangoznak a karmelitáknál;
Harangszóban fürödni napszakonként
Pompás dolog, mint megfürödni az
Emberfölötti jóban: íze átjár,
Bőrünkre száradt cseppje hű viasz.
Úgy áll a nyárfáktól ölelt agóra
Középpontjában egy vajszínü ház,
Miképpen mindegyik vidéki Róma
Szívében ott a fórum, és a fórum
Szívében ott a mosolygó triász.
ÉDES OTTHON – 2003. okt. 5. Táj állandó mozgásban. Valamikor ártér, később legelő. A hajdan üzemekkel, raktárakkal, ipari prérivel pompázó Vizafogó most úgy fest, mintha az Újlipótváros közvetlen, északi nyúlványa lenne, a lakótelepet irodaházakkal és apartman-házakkal keverő utcáival, ütemesen dzsentrifikálódó népességével. Az ablak előtt hat éve sokkal több nyárfa és jegenye állt, mint most. Azt mondják, a nyárfák allergiát okoznak a repülő virágzatukkal, amelyikre rátapad a por meg a pollen, ráadásul pudvás lesz a fák belseje, és harmincéves kor fölött instabillá válnak… Pest alighanem az érett Kádár-kor lakótelepeinek köszönheti a tömegestül ültetett nyárfákat. Azt is mondják, ha beteljesül rajtuk az ítélet, pár éven belül véglegesen eltűnnek a városból. „Futballpályás folyópart” az Elektromos Művek telepe, a karmeliták temploma pedig a Huba utcában van. De hiszen az már Angyalföld!