Zsidóság és emlékezés – kortárs múzeumok Közép-Európában

Írta: Klein Rudolf - Rovat: Kultúra-Művészetek, Történelem

Korunkra a zsidó múzeumokból és emlékezésből kavalkád lett, az egykor szövegre alapuló kultúrát képek, színek, fényhatások áradatával próbálják megjeleníteni.

Vándorlás tér-időben: a berlini zsidó múzeum félkész állapotban. Utóbb a kurátornak „sikerült” az eredeti koncepciót elrontani. (építész Daniel Libeskind) (A szerző felvételei)

Arnold Toynbee (1889-1975) a veretes brit antiszemita hagyomány szellemében a zsidóságot történelmi kövületnek (historic fossile) nevezte, mert nem tudta azt belegyömöszölni a civilizációkról alkotott ciklikus fejlődési modelljébe. Toynbee az ötletet Oswald Spengler A Nyugat hanyatlása című könyvéből (Der Untergang des Abendlandes, 1918-23) „kölcsönözte”, mely szerint a civilizációk születnek, fejlődnek és kihalnak. Ám a zsidóság olyan hücpe (arcátlan), hogy a civilizációs ciklusokat túléli, és elrontja a remek történelemfilozófiai elméleteket – és ami egyeseknek még fájdalmasabb – a megsemmisítésére tett kísérleteket is.

Toynbee a Foreign Office kiküldöttjeként tartott „lélekemelő” előadást a Náci Jogászok Társaságában Berlinben, majd kedélyesen elcseverészett a Führerrel. Ezután azt jelentette vissza Sir és Lord megbízóinak, hogy a Vezér csak szeretné kissé megnövelni a német Lebensraumot, és semmi veszélyt nem rejteget a zsidóság illetve Egyesült Királyság birodalmi érdekeit illetően.

Ezek alapján Toynbee nem ismerhette el, hogy

a zsidóság meta-historikus jelenség,

mely nem köthető szorosan meghatározott civilizációkhoz, bár azoktól nem teljesen független. A neves angol történész és diplomata azt sem fogadhatta el, hogy a zsidóság nem feltétlenül kötődik anyaföldhöz – ez is egyik fontos elem az ő civilizáció-koncepciójában –, vagy ha úgy tetszik Vaterland-hoz, melyet időnként megöntözne vérével, mielőtt végleg feláldozza magát a civilizációk történelmi oltárán. A zsidóság lineáris történelmi és legfőképpen túlélő jelenség, mely csupán időben értelmezhető, illetve tér-időben, ahogy azt a fogalmat a zsidó miszticizmus nyomán Hermann Minkowski és Albert Einstein meghatározták.

Toposzok és más kitüntetetett helyek ugyan léteznek a zsidóság történetében, de a lényeg nem ezekben rejlik, hanem az őket összekötő időfolytonosságában, felfűzésükben a történelem időegyenesére a teremtéstől az idők végezetéig. És ahogy ez az időbeliség tudatosul, az az emlékezés maga, a zsidóság egyik legfontosabb szellemi kötődése önmagához és Urához.

Emlékállítás tekintetében azonban zsidó hagyomány ambivalens,

főképp a vizualitással, a képiséggel szembeni vonakodása miatt. Történelmének nagy részében az emlékezésnek jelentéktelen volt a vizuális dimenziója, különösen a naturalista ábrázolásoké. A zsidó hagyományban gyakran felmerülő jelképek zömmel nem „képek” – Dávid csillag, törvénytáblák, menóra, sófár, kohanita áldás – nem gyönyörködtetnek, inkább csak emlékeztetnek, és nem tekinthetők megtestesülésnek, inkarnációnak sem, mely a kereszténység egyik alapfogalma. A zsidóság emlékezésigényét az Írás elégítette ki, mely maga is emlékezés, miután éves ciklusokban felolvassák, de ez éppúgy nem kötődik helyhez, mint ahogy tárgyi megnyilvánulása, a Tóra sem.

A berlini holokauszt emlékmű. A sírral nem rendelkezők jelképes sírjai a jeruzsálemi Olajfák hegyén levő temető formavilágát idézi. (építész Peter Eisenman)

Nem csoda, hogy a zsidóságnál az emlékezés narratív vizualizálása múzeumok formájában keresztény hatásra jön létre és – ami nagyon fontos – igen későn, először az asszimilált bécsi és pesti zsidóság körében. A világ első zsidó múzeuma a bécsi, melyet 1896-ban alapítottak, míg pesti megfelelőjét 1916-ban nyitották meg. Mindkettőnél hosszú volt az út az alig látható kis gyűjteménytől illetve intézménytől az Eskeles Palotában (Bécs, Dorotheergasse), illetve a Dohány utcai zsinagóga épülettömbjében való felállításig. A cél természetesen nem a zsidó hagyományok megtagadása, hanem éppen fordítva, azok megerősítése az emlékezés kiterjesztésével a szekuláris – tehát a szakrális téren kívüli – vizualitás tartományába.

Az említett két „ős-zsidómúzeum” az önmeghatározásban éppúgy szerepet játszott, mint a zsidóság keresztények számára történő prezentációjában. A zsidóság korábban is szembesült más civilizációkkal, de nem kényszerült arra, hogy a tárgyi világban is meghatározza önmagát. A Horthy-korban a zsidóságnak arra is szüksége volt, hogy bizonyítsa a nemzet iránti elkötelezettségét, asszimilációs teljesítményeit, ami meghatározta az 1930-as években létrejött tárlatot.

A berlini holokauszt emlékmű. A sírral nem rendelkezők jelképes sírjai a jeruzsálemi Olajfák hegyén levő temető formavilágát idézi. (építész Peter Eisenman)

A huszadik század folyamán a közép-európai zsidó múzeumok egyre látványosabbá váltak,

és az ezredfordulóhoz közelítve méretük és jelentőségük elérte nem-zsidó megfelelőik színvonalát. A berlini zsidó múzeum (pályázat: 1988, megnyitó 2001) egy amerikai építész, Daniel Libeskind műve, aki nevét meghazudtoló fenegyerekként vágott bele Berlin városszövetébe, széttört Dávid-csillag épülettömeget alkotott, melynek legérdekesebb vonása a belső labirintusszerű kiképzés. A látogató megtapasztalhatja a zsidó történelem linearitását, az épületben végigvonulva elveszíti az égtájakat és minden tájékozódást – a sivatagi vándorlás urbánus verziója valósult itt meg kicsiben: az ember pusztán időben halad, elvesztve a helyekkel való azonosulás lehetőségét.

Ám az ikonikus épület rátelepedett mindenre, a kiállítás ellentmondásba keveredett az épülettel – ilyen magamutogató épület már nem kerete egy kiállításnak, hanem maga is egy óriási kiállított tárgy, mely valójában bálvánnyá vált. Libeskind mindent megtett, hogy az építészeti hagyományokat elvetve „bálványtalanítsa” szüleményét és alapvetően új formát hozzon létre. Ami ugyan sikerült, de a példa ragadóssá vált: először maga Libeskind plagizálta saját alkotását számos igen hasonló formavilágú épületet hozva létre, majd a kortársak fogtak hozzá, hogy a nagyobb épületeket, legfőképpen irodaházakat, egy kicsit megdöntsék, fragmentálják.

A Holokauszt tragédiájának építészeti megjelenítése folklórrá vált.

Az utolsó nagy szenzációt keltő zsidó múzeum a varsói Polin, mely 2013-ban nyitotta meg üvegkapuit. Finn építésze, Rainer Mahlamäki okult ugyan a berlini példából, és óvatosan csak egy semleges üvegdobozt formált, de ő sem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy épülete ne tartalmazzon legalább egy „nagy durranást”. Az egész épületen áthúzódó beton hegyszoroson keresztülhaladva jutunk el a ruhatárba, és ettől kezdve a belsők építészetileg érdektelenné válnak, ami udvarias gesztus a muzeológia irányába. Ám az utóbbi visszaél ezzel, és zsidótörténeti csillogó-villogó Disneylandet hoz létre hibás makettekre vetített idegesítő fényhatásokkal, fúvott üvegre vetített lengyel fenyőerdőkkel és gyerekek számára izgalmas játékokkal. Ez utóbbi talán a legvonzóbb eleme.

Belövés a jeges Dunába – vascipők idézik az áldozatok parton maradt lábbelijét. Az emlék helyét nem az Újpesti rakparton állították fel, hanem a turisták által frekventáltabb helyen. (szobrász Pauer Gyula)

A zsidó múzeumok tartalma, jellege az ezredfordulóval egyértelműem megváltozott. A legdurvább formában ez valószínűleg a 2010-es bécsi incidensben öltött testet. A főpolgármester elégedetlen volt a gondolatébresztő, igen eredeti, több olvasatot lehetővé tevő tárlattal és az azt megteremtő, rendkívül képzett és koncepciódús főkurátorral. Kinevezett helyette egy TV képernyőn jól mutató újságírónőt, aki majd „közérthetővé teszi” a gyűjteményt a „széles néprétegek” számára. A szenzációt és felhördülést az hozta meg, hogy a meglevő tárlatot hatalmas kalapácsokkal verette szét az új kurátor. Az így keletkezett rombolás és hatalmas mennyiségű üvegtörmelék akaratlanul is Birodalmi Kristályéjszakát idézte fel. Kisöprése jelképesnek is tekinthető a közép-európai zsidó múzeumok történetében: egy korszak végét fémjelezte és az új populáris, tömeges múzeumfogyasztást jelenítette meg. Ebből az irányváltásból már egyértelműen levezethető a „varsói zsidó Disneyland”.

Az európai zsidó emlékhely kultúra – leszámítva a hászid „zarándoklatot” – még fiatalabb, mint a múzeumoké:

a Soá kényszerítette ki a zsidó jelen-nem-lét (absencia) vizualizálást.

Ez a megjelenítés a zsidó kultúrán belül viszont tojástánc. Az első, naturalista emlékművek és a képtilalom még erősebben ütköztek, mint a hagyományos múzeumok esetében. Talán a varsói gettólázadás hőseinek emlékműve az első olyan (jelentős) képzőművészeti alkotás, mely nem értelmezhető a zsidóságon belül: a hősiesség és szenvedés naturalista szoborábrázolása katolikus oldalról közelít, ami Lengyelországban érthető, sőt már-már a szocialista realizmust is súrolja (Nathan Rappaport, 1948), de zsidó szemszögből aggasztó. Utóbb jobban sikerült az ilyen emlékművek szobrászati nyelvét összhangba hozni a judaizmussal illetve a zsidó művészet hagyományaival, és az elmúlt két évtized során számos sikeres holokauszt-emlékmű jött létre, amiben magyar alkotások is jelentős helyet foglalnak el.

A varsói Polin múzeum farkasszemet néz a gettó lázadás hőseinek állított emlékművel (balra). A hatalmas üvegdobozon vágott hegyszoros forma kapcsolódik az emlékmű trapéz alakjához. (építész Rainer Mahlamäki)

Érdekes módon az 1990-es évekkel kezdődően a nagy közép-európai zsidó múzeumok esetében összemosódik a tulajdonképpeni múzeum és az emlékhely. Más szóval ezek maguk is toposzokká válnak, építészeti megtapasztalást, térbeli, tér-időbeli kibontakozást jelentenek különböző szabadon formált narratívák nyomán. Ezáltal a múzeum nem pusztán a kiállított tárgyak kerete, hanem attól sokkal több: emlékhely „szakrális terekkel”, sőt modern zarándokhely is, ahol találkoznak zsidók és nem-zsidók, és a térbeli-formai-képi megszólításuk „ökumenikus”. Nincs már egyértelmű célközönség, a tömegben megtalálható mindenki, a rabbitól és a világi zsidótól egészen a keresztény értelmiségiig, a kíváncsi ázsiai turistáig. Ezeket mind meg akarják szólítani, ami persze nem könnyű feladat, és az egyes célközönségek felé irányuló kommunikációk egymást kiolthatják.

Míg korábban csak zsidó múzeumokról beszéltek, ma már ezen belül eltérő műfajok alakultak ki:

zsidó történeti múzeum, judaika-múzeum, együttélés/tolerancia-múzeum,

holokauszt múzeum, egy-egy zsidó közösség illetve ország zsidóságát bemutató múzeum, stb. Elvétve találunk zsidó művészeti múzeumot is, vagy akár temetőművészeti zsidó múzeumot is, mint például Boroszlóban (Wroclaw). Ez az új sokaság és specializáció már-már piaci helyzetet hoz létre a zsidó múzeumok és emlékhelyek között: egyesek elhalnak az újak felbukkanása miatt, jobb esetben átrendeződnek.

A nagy „disneyfikált” zsidó- illetve holokauszt múzeumok (Washington, Berlin, Varsó) mellett gyakran tovább élnek a szokványos zsidó múzeumok, melyeket nem ritkán identitásválság jellemez, mint például a varsói zsidó intézet múzeumát, mely nem találja helyét a Polin árnyékában. Hasonló válságban van a pozsonyi állami zsidó múzeum, melyet a zsidó hitközségé lekörözött szakmai oldalról, érdekes és informatív tárlatával, hiteles építészeti megoldásokkal az ortodox zsinagógán belül.

Különleges hely illeti meg az elhagyott zsinagógákat, melyeket gyakran szintén múzeum vagy emlékhely létesítése céljából újítanak föl. Bár ezekről viszonylag kevés szó esik a nagy nemzeti intézmények árnyékában, számosságuk és a fővárosoktól távol eső voltuk miatt igen jelentősek. A helyi lakosság köreiben emlékeztetnek az egykori zsidó jelenlétre és mivel a költségvetés rendszerint szerény, a túlkapások is ritkábbak. Ezek az igazi újdonságok: a vidéki emberek a nagymamájuk zsidó szomszédairól tudhatnak meg valamit és érthetik meg a zsidóság hozzájárulását a közép-európai gazdasághoz és kultúrához. Egyben ezek az intézmények biztosítják a korábbi rendeltetését elvesztő zsinagóga, rabbiház vagy zsidó iskola továbbélését egy-egy kisvárosban.

Különös figyelem illeti meg a kombinált emlékhelyeket, melyek Magyarországon prominens helyet foglal el – ilyen a Páva utcai Magyar Holokauszt Központ, a még meg nem nyílt Sorsok Háza, illetve a leendő Együttélés Háza a Rumbach utcai zsinagógában. Ezen vállalkozások erőssége egy korlátolt történelmi hitelesség: A Páva utcában egy meglévő zsinagógára épült rá egy a Soát kutató intézmény, melyben a zsinagóga emlékhellyé válik, a zsidó jelen-nem-létet a zsinagóga földszintkén üvegpadsorok jelképezik – ezeket utóbb elmozdították. Függetlenül az új épület vitatható architektúrájától, a zsinagóga és annak udvara hitelességet kölcsönöz az épületnek. A Sorsok Háza esetében a huzavona, az ellentmondásos építészeti megoldások és a fenntartói oldalról tapasztalható bizonytalanságok ellenére még mindig fennáll annak a lehetősége, hogy az épület elnyerje létjogosultságát. Rendkívüli potenciál rejlik a tőle csak néhány száz méter távolságra található Salgótarjáni utcai

izraelita temető emlékhellyé tételében

is, mely során hiteles felújítások, egyes épületek múzeumi hasznosítása tovább segítené az UNESCO világörökségi helyszínné válását, gazdagítaná Budapest zsidó emlékeinek sokszínűségét.

Összefoglalóul elmondható, hogy korunkra a zsidó múzeumokból és emlékezésből kavalkád lett, az egykor szövegre alapuló kultúrát képek, színek, fényhatások áradatával próbálják megjeleníteni. Félreértés ne essék, a zsidó anyagi lét tárgyainak bemutatása szükséges, hiszen e tárgyak alapján hitelesen rekonstruálhatók a zsidók korábbi mindennapjai, de a látvány nem válhat öncélú, üres ragyogássá. A nagy múzeumok esetében a minőségi mércét felváltotta a mennyiségi, a látogatók száma. A Disneylanddé válásban elvész a lényeg, a zsidóság térben-időben történő útkeresése, harca a fennmaradásért, mindennapjai, kultúrája és a hozzájárulása az emberiség életének jobbá tételéhez.

támogatás

Címkék:Holokauszt-emlékhely, Klein Rudolf, Zsidó múzeum