„Zsidónak tekintendő vagyok”

Janovics Jenő mentesítési iratai[1]

„olyan zsidótörvény nem jöhet, amely alól te kivétel ne légy”

Kiss Ferenc levele Janovics Jenőnek

 A második bécsi döntés után Janovics Jenő keményen küzdött azért, hogy elismerést nyerjen sokévtizedes Nemzeti színházi tevékenysége, kultúraformáló múltja, nemzeti helytállása, és újra intézményvezető szerephez, színházi, filmes feladathoz, állami megbízáshoz jusson egy új történelmi helyzetben.  Hogy ezt elérhesse, azt próbálta bizonyítani, hogy a zsidótörvények nem érvényesek rá nézve. És ugyan valóban nem voltak érvényesek e törvények sokáig az ő esetében, mégis minden bezárult előtte – a nyilvánosság, az egész állami akart formálta kulturális emlékezet, amiből kiszorult. 1919-et követően immár másodjára küzdött egy állammal szemben állva, egy újabb impériumváltáskor. Alázatos hangú levelekben kérelmezett, érvelt, bizonyított, vagy épp segítségül hívta támogatóit. Ahogy 1919-ben is alulmaradt, a Nemzeti Színházból mennie kellett társulatával, 1944-ben már egyedül – illetve mellette mindvégig kitartó felesége, Poór Lili által követve – mennie, sőt menekülnie kellett Kolozsvárról túlélése érdekében. Amely túlélés ugyanúgy szerencsén, véletlenen múlott, mint annyi más emberé.  Hogy visszatérve ismét színigazgató, rendező és színész lehetett azon a színpadon, amelyet otthonának gondolt, a városban, amelyet szintén a magáének vélt, némiképp helyrehozott valamit a kizökkent időből.

Janovicsnak a második bécsi döntést követően, 1940-től megőrzött levéltári anyagaiból, levelezéséből, publikációból az rajzolódik ki, hogy az egykori színigazgató és filmes szakember ismét társadalmi szerepvállaláshoz szeretne jutni. Elsősorban megint színigazgató kíván lenni a „kis magyar világban”, azonban rövidesen szembesül azzal, hogy ez nem lehetséges. Másodsorban filmes megbízásokat kap (és kapott is még Magyarországról 1940 előtt is) és szeretne tevékeny maradni filmesként is. Harmadsorban – és erről már nyomban a határok újrarajzolása után döntenie kell – vagyonát a zsidótörvények miatt valahogyan mentenie kell. Miután azonban szembesül azzal, hogy fokozatosan mindenhonnan kiszorul, tehát szerepet nem kaphat, megpróbál nyugdíjhoz jutni. Színházi és filmes kamarai tagságához szinte a végsőkig ragaszkodik. Végül pedig, amikor már élete forog kockán és menekülnie kell, pusztán már a zsidótörvények alól szeretne mentességet kapni. Végső fizikai menekülése lakhelyéről, Kolozsvárról és a mentesítő határozat iránti utolsó kérelmének intézése időben egybeesik. A mentességet ugyan megkapja, de életét nem ez a határozat menti meg.

Ahogy Michel Foucault fogalmaz, az archívum azt tartalmazza, ami kimondható, amit a pillanatnyi hatalmi szerkezet megenged kimondani: „Az archívum mindenekelőtt annak törvénye, amit ki lehet mondani, a kijelentések mint egyedi események megjelenését irányító rendszer”.[2] Ugyanakkor a hatalmi struktúra nem csak megenged valamit kimondani, hanem éppenséggel kimondásra, vagyis beszédre kényszerít. Janovics számos olyan tevékenységét kell bizonygassa (például kisebbségiként való helytállása és nemzethűsége), amit egyéb körülmények között  nem volna tiszte szavakkal bizonygatni, hiszen tettei, tevékenysége magukért beszélnek. Másrészt számos olyan személyes, lelkiismereti vagy szenzitív adat is hatalmi kimondatás kényszere alatt áll, mint például hitbéli kérdések vagy egy körülmetélés időpontja.

A levéltári anyagban azonban hiányzó történetek is bőven akadnak. Hogy miért vonják vissza Janovics színházigazgatói megbízatását a bécsi döntés után; hogy ki és milyen módon segít majd a (feleségével együtt) menekülő Janovicsnak  a Budapesten való bujkálásban és túlélésben , itt, ebben az archívumban nem kimondható; és mert Janovics túlélését és Budapestről való hazatérését követően rövidesen 1945-ben meghal, személyes történetét már ő maga nem tudta elbeszélni.

1940 és 1944 között Janovics Jenő számára fokozatosan zárult be a tér, megbízásait vagy visszavonták, vagy meg sem kapta őket, neve lassan – bár nem azonnal – eltűnt a sajtóból, kiállításokról, színháztörténeti munkákból és a hivatalos emlékezetből. A tér bezárulása a fizikai menekülés kényszerévé válik, hisz végül magából Kolozsvár teréből is kiszorul, ahol tartózkodva aligha élhetett volna túl, nem bújhatott el, hiszen mindenki ismerte; ehhez Budapestre kellett menekülnie.

Ennek a bezárulásnak egy árulkodó kezdete 1940 őszére tehető, amelyről így írtam: „A romániai magyarság reprezentatív szervezete, a Magyar Párt rögtön a döntés híre után, 1940. szeptember 4-én megbízza Janovicsot, hogy vegye át a színházat. Aztán három nap múlva, 7-én vissza is vonják tőle a megbízást. E történetet Janovics részletes, 21 pontba szedett beszámolójából ismerjük, melyet Jelentés formájában a Magyar Pártnak ‒ valamint bizonyára a magyar kulturális vezetésnek is ‒ megküld. Maga a megbízólevél, amellyel felkérik az átvételre, nem ismert.”[3]

Kísérletet tesz arra, hogy „visszavegye” a Nemzeti Színházat; hogy tisztázza a Nyári Színkör tulajdonviszonyait, amelyhez személyes tulajdoni érdeke fűződik. Több cikket, visszaemlékezést publikál. Könyve jelenik meg, A Farkas utcai színház (Singer és Wolfner kiadásában 1941-ben), erről elvétve recenzió is napvilágot lát (például az Erdélyi Helikonban).

1942-ben viszont már a város nagy lendülettel készül az erdélyi színjátszás 150. évfordulójának megünneplésére, amelyből Janovics láthatóan kiszorul. Ahogy ezt másutt részletesebben megírtam[4], Janovics nevét a hivatalosan konstruált Nemzeti Színházi emlékezetből ekkora már szinte teljességgel törlik, ahogyan a 22 évnyi magyar nyelvű színjátszást is nagymértékben elhallgatja vagy bagatellizálja az emlékezetet formáló intézményrendszer (maga a múzeumi kiállítás, a Magyar Távirati Iroda hírei, végül pedig a felújított a Nemzeti Színház újranyitása, amely az egykor általa rendezett Hamlet előadásra való utalással kezdődik). Hogy mennyire mellőzött, azt egy cikk is szemrehányja: „Janovics Jenő, a kolozsvári Nemzeti Színház megalapítója és sok évig kitűnő igazgatója, a díszelőadáson zártszék harmadik sorban ült. Ha igaz az, hogy a kolozsvári Nemzeti Színház ünnepi megújításánál minden hely egyenlő értékkel bírt – az erkélyen is nem egy előkelőség ült –, mégis csak azt kell mondanunk, hogy Janovicsot megillette volna egy hely az igazgatósági páholyban. Színházat könnyebb rombolni, mint építeni. Janovics Jenő a kevés építők közé tartozik.”, írja a Színházi Magazin 1941. november 23-án.

1942-ben már könyvére, a Hunyadi téri Színházra sem talál kiadót; a könyv majdnem hat évtized múlva jelenik csak meg. Egy új Nemzeti Színházi eszmény ideológiai rendszere körvonalazódik, amelyben Janovicsnak nincs helye. Publikált cikkeiben[5] Janovics három évtizedes kolozsvári színházi igazgatói múltjának több aspektusát igyekszik a nyilvánosság számára emlékeztetőként megírni: a Hunyadi téri Színház épületének történetét, az 1919-es konfliktusok részletes bemutatását; a két háború közötti időszak nehéz éveit, illetve a korábbi korok, főleg a Farkas utcai színház történetét. Emellett időnként kultúrpolitikai konfliktusokat is felidéz (mint például Fedák Sári kitiltását Kolozsvárról 1932-ben[6]).

Az ünnepi megnyitáshoz kapcsolódik a Hogyan épült fel a most újjáéledő Kolozsvári Nemzeti Színház című cikke, amelynek retorikai alakzatai beszédesek: Janovics inkább színháztörténész és nem szubjektív emlékező, magáról egyes szám harmadik személyben fogalmaz. Szeretne a színháztörténet része lenni és maradni, nem személyes indítékok, sérelmek vezérlik. Mintha létezne számára egy objektív színháztörténet, amelyből az ő neve nem törölhető.

Ahogy bezárul a tér, úgy a vele szembeni támadások, származásának, tevékenységnek firtatása is teret kap. A Magyarság (1941. július 29.) a következőt cikket jelenteti meg: Hogyan kaphatott moziengedélyt Kolozsvárott „árjásított” zsidó érdekeltség? A cikk Janovicsot is nevesíti, illetőleg a feleségét, aki átveszi (többedmagával) a mozivállalati igazgatósági tisztséget. A cikk nem tesz mást, mint úgymond felhívja a figyelmet e jelenségre, vagyis feljelentésként is értelmezhető. Úgy tűnik, ez az első olyan írás, amely a kor retorikai nyelvén rámutat Janovics származására.

A Szabadkőműves páholyhoz való tartozása is napirendre került a sajtóban.[7] Szabadkőművesként (Palatinus József cikkében[8], akit később ezekért a cikkekért elítélnek) Janovics olyan páholytagként jelenik meg, aki „magyarsághű magyar” maradt az Unióban. Az említett perben, amelyben Janovicsot tanúként hallgatják meg, nyilvánosan kell beszélnie a kolozsvári Unió páholyhoz való tartozásáról.[9]

1944-ben a nyilvánosság már teljesen bezárul Janovics számára – a sajtóban elvétve bukkan fel a neve, említés szinten, soha hosszabb méltatás már nem jut neki. Mindkét esetben, amikor nevével találkozunk, jogi keretekbe kerül, a hatalom tekintete már jogi korlátok közé szorítja őt: egy sajtóperben tanúként és szabadkőművesként, illetve mint kizárt színházi kamarai tagként találkozhatunk Janovics Jenő dr-ral.

A belügyminiszter az 16.157/1944 II. B. M. rendelet alatt közli a mentesítő okiratok megerősítését. A közlönyben hosszú listán (név, születési adat szerepel). A közlöny eredeti oldalai és ennek gépírásos másolata megőrződött a levéltárban. Ez a lista már nem tartalmaz semmiféle nyilvános indoklást.

Janovics Jenő Mentesitő okiratát 1944. augusztus 26-án állítják ki, az okiratot Sztójay Döme miniszterelnök írja alá („azzal a megszorítással, hogy a „mentesités az 1941 évi XV. törvénycikkben foglalt fajvédelmi rendelkezések, valamint a zsidókra vonatkozó jogi rendelkezések hatályát nem érinti”).

1944. október 23-én Budapesten a Svájci Követség 3255/LII. 1944 szám alatt Janovics Jenő számára Svájci útlevelet állít ki, amely egy úgynevezett csoportos útlevél. Ez az útlevél, ahogy a nyilas hatalomátvétel után semmilyen egyéb mentesítő okirat sem jelentett már abszolút biztonságot.

Kiss Ferencnek, aki később a nyilas hatalom kegyeltje lett, a nagyhatalmú Nemzeti Színházi igazgató, nem volt igaza 1938-ban: jött olyan zsidótörvény, de legalábbis szituáció, amelyben már nem tudta magát megvédeni Janovics Jenő, bár ezt még Kiss Ferenc sem láthatta előre. Hogy pontosan hol és hogyan élt túl Janovics, kevéssé ismeretes; Jordáky Lajos (és más források) szerint mindössze annyit közöltek, hogy Budapesten.

Az archívum ebben sem igazít el, Janovicsnak a levéltári anyagban nincsenek személyes feljegyzései minderről. Egyszerűen nem ér rá személyes történetével foglalkozni – 1945-ben az idős színigazgató hirtelen ismét szerephez jutott és az sokkal jobban izgatta, mint hogy feljegyzéseket készítsen. Talán, ha nem következik be hirtelen halála, részletesebben is elbeszéli, mint amennyit szűkszavúan elmondott a sajtónak egy interjúban. Saját történetét maga beszélte el egy újságírónak 1945-ben, amikor ismét helyzetbe került, vagyis igazgató lehetett. Az Erdély című szociáldemokrata lap 1945. április 7-i száma tudósít arról, hogy mi történt vele, saját közlése alapján.

„Janovics dr.-t március 31-én letartóztatta a Gestapo. Egy német katona révén sikerült megszöknie, aki civilben színész volt és aki meglátta „védence” írásai között a Színművészeti Kamara igazolványát. Sikerült Pestre utazniok, de állandó összeköttetésben voltak itteni barátaikkal. Detektívregénybe illő az a megállapodásuk, hogy ha a Gestapo újabb letartóztatásától kellett tartaniok, megbízottjuk, Kubina, a Select mozgó üzemvezetője azt telefonálta nekik Pestre, ahol mindig bejelentett lakásuk volt, hogy »Orbókék keresik Szatmárról«. Ilyenkor még aznap lakást változtattak. Számtalan lakáscsere után így jutottak Budára, a Bocskai-út 54-es számú házba, ahol végigélték az ostromot. Ez volt Budapestnek az a negyede, amely legkésőbben szabadult fel és a legtöbbet szenvedett. A ház falaiba, ahol laktak, réseket vágtak a németek és ide állították be ágyúikat. Az egész ház éjjel-nappal remegett az ágyúk bömbölésétől és igen sokan megholtak a pincében, akik nem bírták ezt a borzasztó testi és lelki szenvedést. Harmincöt napig éltek pinceéletet, éheztek és voltak pillanatok, mikor biztosra vették, hogy soha többet nem kerülnek ki élve a napvilágra.”

Az Új Élet 1945. április 8-i számában is elbeszéli menekülését, kissé máshogyan, több részletet közölve: „Múlt év március 31-én, tehát a német megszállás első szakaszában –  mondotta dr Janovics Jenő – hajnali öt órakor megjelentek kolozsvári Petőfi-utcai lakásomon a »Gestapo« ügynökei, hogy letartóztassanak. Vezetőjük valami színházi ember lehetett, mert az irataim átvizsgálása után megenyhült kissé és megkérdezte, hogy színész vagyok-e? Elmondtam neki, hogy Kolozsváron: harmincöt éven keresztül vezettem a magyar színházat. Erre a válaszra leeresztette eddig reámtartott revolverét. – »Ön Janovics József?«, kérdezte. »Nem«, – válaszoltam – »én Janovics Jenő vagyok«. Erre megkérdezte, hogy zsidó vagyok-e. Megmondtam, hogy kikeresztelkedtem és hogy a feleségem árja. Miután ezt az állításomat bebizonyítottam, kijelentette, hogy tévedett és elment. Meg kell jegyeznem, hogy előzőleg jóindulatúlag figyelmeztettek már másfelől is, hogy veszélyben vagyok, jobbnak láttam tehát, ha elmenekülök. — Budapestre mentem, ahol egy éven keresztül ismerőseim, régi jó embereim rejtegettek.” Janovics, miután az újságíróval részletesen megbeszélik a színházhoz köthető áldozatok és elkövetők helyzetét, így fejezi be mondandóját: „Nagyon sok mindenen mentünk keresztül az utóbbi időben és egyedül a Vörös Hadseregnek köszönhetjük azt, hogy megmenekültünk.”

Annak az ellentmondásnak a feloldására, hogy 1944. március 31-én, tehát már német megszállás alatt Janovicsot letartóztatják, mindemellett ezt követően még több beadványt küld Kolozsvárról, az a magyarázat kínálkozik, hogy Janovics március végétől egy évig Budapesten bujkál, mindeközben egy darabig még bízik a megszerezhető mentességében. Leveleit, a miniszterhez címzett kérelmeit tehát Kolozsvárról keltezi (hiszen egyébként könnyedén lebukhatna), miközben fizikailag már nincs ott.

Ugyanebben a lapszámban beszéli el Janovics a testvére, Janovics Pál drámai történetét: „A nyilasok meggyilkolták Budapesten Janovics Pált is, Az Est volt munkatársát, az ismert pesti újságírót, aki Janovics igazgató fivére volt. Janovics Pál a Maros-utca 16. szám alatti szanatóriumban húzódott meg, hol a kolozsvári Róth Marcell egyetemi tanár volt a főorvos. A szanatóriumba január 12-én délután 3 órakor behatoltak a nyilasok, a 68 beteget kikergették az udvarra, azokat, akik képtelenek voltak ágyukból fölkelni, a szobájukban agyonlőtték, a többit, az orvos és ápolószemélyzettel együtt, összesen 98 embert, köztük négy keresztény ápolónőt is az udvaron gépfegyverezték le. A borzasztó kegyetlenséggel elkövetett tömeggyilkosság áldozatait – meg sem győződve arról, hogy valamennyien meghaltak-e –, máris egy gödörbe temették el. Ugyanezt a szörnyűséget követték el a Városmajor-utcai szanatóriumban is, Budán.” Mint ismeretes, „1945. január 12-én a XII. kerületi nyilascsoport tagjai Kun András minorita szerzetes vezetésével megtámadják a Maros utca 16. szám alatti zsidó kórházat, ahol körülbelül 90 embert gyilkolnak meg. A másnapi kivégzésekkel együtt az áldozatok száma nagyjából százra emelkedett.”[10] Janovits Pál neve szerepel a kórház legyilkolt betegeinek névjegyzékében.

Janovics ekkor még bizonyára nem tudhat Auschwitzba hurcolt testvére, dr. Janovics Sándor sorsáról. Janovicsék öten voltak testvérek; a másik két testvér sorsa nem ismeretes.[11]

A 70 éves Janovics amint lehetősége nyílik, visszatér a színházhoz. Mielőbb vissza akar térni Kolozsvárra (amely 1945. áprilisára tehető tehát, az Erdély április 4-i száma még úgy fogalmaz: Janovicsék „készülnek” visszatérni Kolozsvárra). Terveiről is ugyanebben a nyilatkozik. Egy új színházeszmény, színjátszás és kultúrpolitika képe kezd el kirajzolódni elképzeléséből: „az az érzésem, hogy, mint a múltban, most is csak egyetlen feladatom lehet itt Erdélyben. Csak a román kultúra vezető rétegeivel közösen lehet a színház kérdéseit megoldani, hogy Erdélyben viruljon úgy a román, mint a magyar színészet. Nekünk, magyar színházi embereknek, nem az az érdekünk, hogy felülkerekedjünk, hanem, hogy egymást támogatva, dolgozzunk ennek a földnek kultúrájáért. – Mindnyájunk feladata, hogy az új szellemben, a közhangulatot abba az irányba tereljük, amelyért mi, akik mindig megérteni kívántuk egymást, a múltban is verekedtünk. A román–magyar közeledés az egyetlen cél és az egyetlen mód arra, hogy éljünk, az, hogy megértsük egymást, mert ha most nem állunk szeretettel és megértéssel egymás mellé, elpusztulunk úgy mi, magyarok, mint a románok, míg a minden vonalon történő testvéri összefogás mellett diadalmasan élhetünk. – Egyébként úgy képzelem, hogy egész Erdély színjátszását egységesen kell majd irányítani, Kolozsvár központtal. Városainkat nem hagyhatjuk magukra, annál kevésbé, mert most a színházak vezetésében az új szellemnek kell megnyilatkoznia a régi korhadt és elavult irányzat helyett. Ennek az óriási feladatnak megvalósításában hiszem, hogy szükség van rám is.”

Az őszi szezon nyitóelőadása a Bánk bán, melyet maga rendez és Biberach szerepében fellép. Az előadást így harangozták be: pénteken, november 16-án este 6 órakor Ünnepi díszelőadás Katona József születésének évfordulóján. I. Hunyadi-nyitány II. A színház igazgatójának elöljáró beszéde III. Bánk bán. (Katona József 5 felvonásos tragédiája. Poór Lili vendégjátékéival, Janovics Jenő fellépésével.)

A díszelőadáson azonban két beugró lesz: Poór Lili játszotta volna Gertrudis szerepét (Beness Ilona veszi át), Biberachot pedig Perényi János. Az előadás előtt Fekete Mihály lép a függöny elé és közli a zsúfolásig megtelt nézőtérrel: dr. Janovics Jenő nincs többé[12]. A sajtó szerint a főpróbán halt meg szívszélhűdésben.

Janovics Jenő 73 éves volt. Ha nem is színpadon hal meg, de olyan társadalmi szerepben, amellyel azonosul és azonosították a saját közegében, vagyis színészként, rendezőként és igazgatóként. Még legelkeseredettebb korszakában is ekként látja magát, melyet a levelezése alapján az 1930-as évek második felére tehetünk, amikor legkevésbé találta a helyét a kedves városában, Kolozsváron és emigrálni készült.[13] Halála egyben életműve kiteljesedését is szimbolizálja: Kolozsváron hal meg, amely várost csak rövid időre és kényszerből hagyott el, amikor Budapestre menekül 1944 tavaszán, színészi és rendezői szerepben, igazgatóként, amely szerepre mindvégig visszavágyott és amelyt végül ismét magáének tudhatott. Mintha nem is magánemberként távozna a társadalomból, hanem közszereplőként. A sajtó szívszélhűdésként írja le halálának okát, de a háború és üldöztetés megpróbáltatásait is a halál okának jelöli meg. A megemlékezések rendre úgy fogalmaznak: Janovics a színpadon halt meg. Bár ez szó szerint nem igaz, de Janovics mitikus, halála pillanatában már mitizálódó alakjához hozzátartozik. Olyan darabban és szerepben halt meg, amely szorosan hozzátartozott életművéhez: Biberachról tanulmányt is publikált, a Bánk bán, a Hamlethez hasonlóan, pályája legfontosabb darabjai közé tartozik, filmet is készített belőle. A Biberach szerepét egyébként 1907-ben játszotta először.

Jegyzetek

[1] Jelen tanulmány részlet a „Meghalni szabad”. Janovics Jenő történetei 1919-1945 című kötetből (Erdélyi Múzeum Egyesület, 2025)

[2] Michel Foucault: A tudás archeológiája. Ford. Perczel István. Atlantisz Könyvkiadó, Bp., 2001. 168.

[3] Tompa Andrea:  Ami megszakad. A Kolozsvári Nemzeti Színház 1941-es újranyitásáról. Színház, 2013. szeptember https://szinhaz.net/2013/09/10/tompa-andrea-ami-megszakad/ (Utolsó megtekintés: 2025. 04. 11.).

[4] Tompa Andrea: i. m.

[5] A teljesség igénye nélkül: Keleti újság, 1941. április 25., Ellenzék, 1941. november 8., Új Magyarság, 1943. augusztus 15.

[6] Keleti Újság, 1940. szeptember 28.

[7] Itt jegyzem meg, hogy Janovics Jenő szabadkőműves múltja és tevékenysége ismert ugyan, de igen kevéssé feldolgozott.

[8] Magyarság. 1942. április 5.

[9] Ellenzék. 1943. január 28. Tanúként (és nem vádlottként!) jelenik meg a perben; Palatinus József állításokat tesz bizonyos tagokról, akik őt beperlik és elutasítják szabadkőműves odatartozásukat. Janovicsot több társával együtt (Járosi Andor, Jancsó Elemér, Bagaméri Zsombor) meghallgatják, ők kijelentik, hogy szabadkőműves páholy tagjai, azonban a megvádolt szereplők nem azok.

[10] Ezúton köszönöm meg Zoltán Gábornak, hogy a kórház legyilkolt betegeinek névsorát rendelkezésemre bocsátotta. Az áldozatokat a háború végén exhumálták és azonosították (ezt filmhiradó is őrzi: https://filmhiradokonline.hu/watch.php?id=5956) Ma emléktábla őrzi a nyilas mészárlás áldozatainak emlékét. http://konfliktuskutato.hu/index.php?option=com_maps&view=map&event_id=681&tmpl=dka&Itemid=195. (Utolsó megtekintés: 2025. 04. 11.)

[11] Lőwy Dániel így fogalmaz: „Kevesen tudják, hogy Janovics Jenő Bandi nevű öccsét a nyilasok lőtték agyon. Salamon Lászlóné szóbeli közlése Lőwy Dánielnek, Kolozsvár, 1998.” május https://szinhaz.net/2021/09/08/lowy-daniel-kitaszitottak-szinhaza/#_ftn26 (Utolsó megtekintés: 2025. 04. 11.) Kutatásaim során Bandi nevű testvérre vonatkozó adatokkal nem találkoztam.

[12] Erdély, 1945. november 18.

[13] Lásd a Kiss Ferenccel való levelezést.