Wallenberg keresése

Alan Lelchuk 1938-ban született Brooklynban. Elsősorban regényíróként tartják számon, de írt novellát, drámát, gyermekkönyvet is. Tanítja is az írást, Amerikában és szerte a világon, Magyarországon is oktatott. Művei az amerikai-zsidó intellektuális életet ábrázolják, mélységében taglalva politikai és művészi kérdéseket.

Searching for Wallenberg című regénye (Mandel Vilar Press, 2015) egyszerre nyomozás, filozófiai elmélkedés és történelmi átértékelés: Gellerman professzor Wallenbergről ír könyvet és a katedrát otthagyva egyre mélyebbre ássa magát Wallenberg életének rejtélyébe, ám a történtek kiderítéséhez meg kell értenie a legnagyobb rejtélyt, magát Wallenberget. A regény-a-regényben technika révén, több síkon és szempontból követhetjük nyomon a szereplőket, akik magukat és az olvasót is meglepik ebben a tényekre épülő intellektuális thrillerben.

 

Részlet a regényből

„Tipikus szürke, ködös, februári nap Budapesten. A sötét öltönyös vékony férfi egy kis íróasztalnál ül, az imént kapott papírköteget tanulmányozza, amely új szabályokat és korlátokat szab a svéd missziónak.

Ahogy átfutja a monoton, bürokratikus nyelvezetű szöveget, felnéz és látja közeledni tagbaszakadt titkárát-sofőrjét, Vilmost. A nagydarab férfi a telefonra mutat, mire a diplomata felemeli a kagylót.

– Wallenberg – mondja nyugodtan, és hallgatja a beszélőt a vonal túlsó végén. Pár pillanat elteltével biccent Vilmosnak, int egyet, mire a titkár kimegy. A diplomata vált pár szót a hívóval, majd leteszi a kagylót, és feláll. Felveszi a felöltőjét, és az ajtó felé indul, de miután ellenőrzi a zakója belső zsebét, visszamegy az íróasztalhoz, és a fiókból kivesz egy kis revolvert. Most már szaporán távozik, mond egy szót egy kollégájának a folyosón, majd lesiet a nagy háromszintes ház lépcsőjén.

– Mennyire rossz a helyzet? – kérdezi a sofőr.

– Olyan kétszázötven zsidó van a Keleti pályaudvaron, gyerekek és nagyszülők is, akiket egy órán belül deportálnak. Ha odaérünk húsz perc alatt, akkor marad negyven percem tenni valamit.

– Akkor bőven van idő.

Raoul rágyújt, és szárazon feleli: – Igen, rengeteg.

Vilmos ismeri a várost, akár a tenyerét, mivel itt nőtt fel, és az autó úgy siklik a szürke mellékutcákon, mint angolna a vízben. Raoul ismét örül a karcsú amerikai autónak, amihez ragaszkodott, mivel egy évig ilyet vezetett Michiganben. Amikor csak rátör a borús hangulat, visszagondol arra az Ann Arborben töltött három csodás évre.

A Keleti pályaudvarnál kiszáll a Studebakerből, és Vilmossal a nyomában bemegy magára az állomásra. Az elé táruló látvány egyszerre kaotikus és rendezett, de két fiatal őr rögtön a papírjait kéri magyarul, és Vilmos felel nekik, Raoul pedig előveszi a diplomatairatait. Családok zsúfolódnak össze csomagokkal és gyerekekkel, melegséget, vigaszt keresnek egymás közelségében.

Az őrök hívják a felettesüket. Egy középkorú fickó jön oda nyilaskeresztes egyenruhában, és nyersen megkérdezi, kicsodák, mit akarnak.

Vilmos újra előadja a mondókáját, de a hadnagy a fejét rázza, majd a kijáratra mutat. Wallenberg azonnal odaáll közvetlen elé, elővesz egy noteszt, németül megkérdezi a tiszt nevét, és azt mondja neki, hogy ha bármi történik bárkivel itt, akiknek ő védőútlevelet hozott – lobogtatja meg a hadnagy orra előtt –, akkor a hadnagyot lelövik vagy felakasztják érte. Vagy még rosszabb, ha az oroszok érnek ide előbb.

A hadnagy dühe értetlenségbe tompul, és Wallenberg ott marad közvetlen előtte, nem mozdul, elállja az útját. A szürke ég szinte rájuk hasal.

Wallenberg akkor azt mondja a tisztnek, hogy ha kétségei vannak, hívja fel a német főmegbízottat, és nyújtja is a telefonszámát.

A hadnagy undorral mond valamit, legyint és elsétál. Az őrök félreállnak. Wallenberg és Vilmos besétálnak a pályaudvarra.

A tömeg lassacskán közelebb szállingózik. Egy magas fekete kalapot viselő idősebb nő Raoulra mutat, és súg valamit a férjének, aztán ez a suttogás körbejár a tömegben, konszenzuális fojtott beszélgetést eredményez. Még közelebb nyomulnak Raoulhoz, két gyerek odaszalad hozzá és magyarul fecseg neki. A nadrágját macerálják, a kezéért nyúlnak és megfogják.

Szemerkélni kezd a havaseső. Vilmos szól az embereknek, hogy álljanak sorba, és megkapják a svéd védőútlevelüket.

– Nem is tudtam, hogy megvan magának Veesenmayer közvetlen telefonszáma – mondja Raoulnak a sofőr.

Raoul halványan elmosolyodik. – Ó, én azt hittem, neked van meg. – Nekiáll kitölteni a védőútleveleket vagy Schutzpassokat, közben kéri a családokat, hogy ne lökdösődjenek. – Csináljuk szépen rendben.

De a rúzst és a fura, harang alakú kalapot viselő öregasszony mellette maradt, és most odanyújt neki egy ócska bőrtáskát, egy fekete orvosi táskát, óvatosan a kezébe nyomja. Németül kérdezi: – Megőriz? Két család, dr. Kornis és Marton. Kérem.

Raoul megérti és bólint, megfogja a táskát, tudja, hogy családi örökség és régi ékszer lehet benne, talán némi pénz és pár betétkönyv, netán egy fontos címjegyzék. Egy élet egy táskában. Mehet a gyűjteményébe.

A nyilaskeresztes hadnagy odajön. – Gyorsan vigye innen ezt a mocsok bandát, különben meggondolom magam!

Raoul bátorságot színlelve egy galambrajt figyel, ami odafent húz el. Int Vilmosnak, hogy siettesse a zsidók beszállását a közben megérkezett furgonokba és a rozoga buszba.

– Mi ez a bűz? – kérdezi a barátját.

– Biztos szén. Nem messze van egy gyár.

– Rémes.

– Az, de jó, hogy van időnk szagolni.

Raoul dohányzik, feltűnik neki, hogy most már csapdos a szél. Pár lépésnyit fel-alá járkál. Ezek a legidegőrlőbb pillanatok, várni, hogy mindenki sorba álljon és kijöjjön, mielőtt valaki valamiért meggondolja magát, és elkeseredett lépésre kerül sor. Hogy tudná ezt Vilmos nélkül csinálni? Sehogyan.

A tíz perc lassan telik, a tömeg apad, a rövid téli nap fénye egyre fogy.

– Visszafele vehetünk pár fánkot – javasolja Vilmos –, hogy megünnepeljük ezt a kis győzelmet.

– Jó ötlet, de szerintem azért jobb, ha biztonságban leszállítjuk az embereket, és majd este ünnepelünk pár itallal, mondjuk, az Arizona Clubban.

– És a táska?

– Hagyjuk a csomagtartóban. Majd este átrakjuk.

Vilmos bólint, vastag érzéki ajkai között cigaretta lóg, ahogy a megmaradt zsidókat az utolsó járműbe tereli. – Az utolsó hármat magunkkal visszük?

– Persze.

Beszállnak, a három öreg lelket beszorítják hátra, kevés csomagjukat a csomagtartóba teszik; Raoul a lábánál őrzi az értékes táskát.

Az utcákon hajtva nézik a lyukas épületeket és a ritka forgalmat, a fegyveres nyilasok csoportjait. Raoul és Vilmos néha jeleznek egymásnak, amikor német katonai jármű mellett mennek el; a németek nagyban készülnek a keletről érkező oroszok ellen.

Raoul lassan, nyugodtan szívja be és fújja ki a levegőt, élvezi a dohányzás és az autózás örömét, hallgatja hátul az ideges fecsegést. Előveszi a kis noteszét, megnyálazza a ceruzája hegyét, és leírja a két család nevét… Betegye a táskát a széfbe, vagy magával vigye? Egy nap majd az összeset vissza kell vinnie magával Stockholmba. De egyelőre az esti italra gondolt az Arizonában.”

Gellerman felnézett a számítógépről, és átgondolta az imént elképzelt jelenetet. Túl simára írta meg a pályaudvari jelenetet, Raoul kicsit túlságosan is ügyes volt, annak ellenére, hogy alapos kutatáson alapult? Eléggé érződik a közvetlen veszély, a személyes kockázat? És amikor RW kénytelen volt revolverrel fenyegetni egy őrt? És ha egy nyilaskeresztes tiszt tényleg fel akarta volna hívni Veesenmayert? A legfontosabb, döntötte el Manny, a valós érzelem, a pillanat megjelenítése. De – ha már az ördög ügyvédjét játsszuk – egy történész miért lépne erre a közvetett, sőt egzotikus útra? Vajon a karrierjét teszi kockára ezzel? Eszébe jutott az egyik régi professzora – Curti, Goldberg vagy Mosse? – tanácsa Wisconsinban: „Az a lényeg, hogy eljuss a téma szívéhez, az igazsághoz, mindegy, hogy hogyan. A fikció néha jobb utat kínál, mint az úgynevezett tények.” És talán nem empirikus kutatáson alapul a regény?

Manny kinézett a színezett üvegű ablakon át a nagy zöld gyepre a Ledyard főiskola campusán. Gyerekek frizbiztek, mások óráról jöttek. Egy 21. századi New England-i képeslap-jelenet, míg itt fent, az irodájában ő vissza akart kerülni az 1944-es magyarországi jelenetbe. Szép kis utazás. Realisztikus vagy csak optimista? Belekortyolt a kávéjába, és feltette lábát a rendetlen íróasztalra.

Hogyan keveredett egyáltalán ebbe a helyzetbe? Mi köze a rég halott és rég elfeledett svédhez? Az 1944-es budapesti szörnyűségekhez? Kényelmes élete van itt, ebben a védett campusoázisban, miért rondít bele?

Eszébe jutott egy tavaszi nap pár évvel ezelőtt, amikor az az okos diáklány felkereste azzal, hogy még mindig nincs jó szakdolgozatötlete, ő meg azt felelte: – Mondok én egy témát: Raoul Wallenberg. Hallott már róla? Ez olyan téma, ami tele van problémával és titokkal, remekül lehet kutatni és spekulálni. Nézzen utána.

A lány lejegyzetelte azt a pár ötletet és nyomot, amit indulásnak adott neki, aztán Manny mondta, hogy keresse meg majd ősszel. – És ha megtalálja ezt az állítólagos hölgyet Budapesten… – És megmondta a nevét.

Azon a nyáron a lány kutatás közben e-mailezett neki, hogy nagyon izgatott ő is és az apja is. („Félig svéd, és lutheránus, nagyon örül a projektnek, és még az augusztusi utamat is fizeti Budapestre.”) Később a lány e-mailezett Budapestről is, hogy könyvtárakat látogat, emberekkel találkozik, ráhangolódik a helyre, végre „kézzelfoghatóan” halad.

És ősszel a homokszín hajú fiatal hölgy leült az irodájában, szemérmesen keresztbe tette a lábát, kinyitotta a laptopját, és átadott egy négyoldalas témavázlatot. – Azt hiszem, végre van valami komoly anyagom, professzor úr. Annyira fel vagyok dobva!

És miközben Manny olvasta a témavázlatot Wallenbergről, megtartotta magának a kétségeit, arra gondolva, hadd csinálja, miért ne? Mi van akkor, ha nem talál sok újat? Az a seregnyi szakértő talán többet elért?

Bólogatott, mondta a lánynak, hogy elég jó, és rutinból figyelmeztette: – Nagyon sokat írtak már róla, ki kell találnia valami állítást vagy érvet, ugye, tudja?

– Persze, hogyne. Csak meg akartam mutatni, hogy egyetért-e vele.

– Igazából nem vagyok otthon a témában – mondta szerényen –, ott van Michael Atworthy, aki a II. világháború Európájának szakértője, és…

– Jaj, nem, én mindenképp azt szeretném, ha maga lenne a témavezetőm, professzor úr. Maga javasolta, ráadásul maga is zsidó. Nem mintha ez számítana persze. De maga ismer engem, magában abszolút megbízom!

– Zsidó? Ezt meg kitől hallotta? És miért számítana? – Visszaadta a lapokat. – Oké, ez jónak tűnik, csinálja.

A lány felugrott és összecsapta a kezét. – Vagyis csináljuk! Köszönöm szépen! Nem fogja megbánni. Majd meglátja, hogy tudok keményen dolgozni, és meg tudom lepni.

– Engem nem kell meglepnie. Csak vegye komolyan, végezze el a szükséges kutatást, és minden rendben lesz.

– Ó, még valami. Sikerült megtalálnom azt a nőt, akiről beszélt, és nagyon fura volt.

– Milyen értelemben?

– Nem is tudom, de többet kérdezett tőlem, mint én tőle.

– Akkor egy lábjegyzetet megér – kísérte az ajtóhoz a lányt. – Talán a történelemben is.

– Mondtam neki, hogy a maga irányításával dolgozom, és ez láthatóan érdekelte.

Utána Manny hosszú sétát tett, ballagott az idilli campus hatalmas fái alatt, elment a golfpálya és a hosszúkás tavacska mellett, rátért a vöröstéglás épületek között kanyargó ösvényre, elhagyta a csónakházat meg a Ledyard Kenuklubot a Connecticut folyó partján, és közben a puha őszi levegőben kocogók, sétálók és biciklisek jöttek-mentek. Olyan tökéletes, olyan rendezett, olyan bukolikus ez a hely; e mellett kinek kell a mennyország? Hány zöld campus és privát oázis van eldugva ebben a hatalmas országban? Ki álmodott a történelem során ilyen védett, szerencsés földrajzról?

És amikor a két-három háztömb hosszú főutcán sétált, tele fürge bevásárlókkal, üzletekkel, bankokkal és ingatlanügynökségekkel, Manny ismét szabad nyugalmat, könnyed józanságot érzett. Ahogy azt Isten elrendelte az intelligens tervben, nem igaz? A végén visszafordult a gyephez, leült egy fehér hintaszékbe a Hanover Innben, és egy palack vizet kortyolgatva kiolvasta a New York Timest. Ráérősen várta a fiát. Ebben az őszi kényelemben vissza tudja képzelni magát Kelet-Európa szürke világába, a Holocaust elképzelhetetlen világába? Ehhez már kell fantázia. Talán túl nagy ugrás is a képzeletnek? De hogyan máshogy eredjen a rejtély nyomába, RW nyomába, most, hogy a múlt iránti érdeklődése feléledt?

Az őszi napfényben fürödve, a campus biztonságos kikötőjében eszébe jutottak a szép napok Madisonban, ahogy hallgatóként a diáképületben ülve nézte a csodás tavat, várva az egyik dinamikus professzorát kávéra. Nem számított, ki, Hesseltine vagy Curti, Williams, Mosse vagy Goldberg. Mind más intenzitással, más ötlettel töltötte fel. (George Mosse, az áttelepült európai zsidó beszélt neki először Wallenbergről, szakdolgozat témának javasolta.) Élénk történelemtanszék a hatvanas évek végén az ország egyik szenvedélyes intellektuális központjában.

Aktivizmus – egy-két igazi robbantással! – és az akadémia együtt. De az akadémia mindig is verte az aktivizmust, akármilyen aktivista volt is az adott professzor, és ez maradt az eredményesség jelszava.

Mindent összevetve izgalmas öt év volt. Elindította Manny karrierjét. A tanítás felé, az írás felé. És a könnyű kocogás felé az akadémiai akadálypályán. A zöld gyepet nézve emlékezett azokra az ártatlan napokra, a kamaszkor utáni élvezet pompás hullámvasútjára, amikor komoly tanulás keveredett a wisconsini lustálkodással, hirtelen tanulás és esszéírás szakította meg a végighenyélt napokat. Az iskola szórakozás lett, kihagyhatatlan középosztálybeli pasztorál. Ami aztán egész a jelenig tartott, Manny tanárkodásának sokadik évéig.

Látta, hogy a könyvtár fehér tornyának óráján tíz perc múlva lesz három, tudta, hogy ideje indulni a fiúért, és elvinni csellóórára. Felnőtt élete egyik legnagyobb öröme. A fiú(k), a zenehallgatás. (És a másik fiú irodalmár beállítottságú.) Manny felállt és elindult. Betért egy bokszkiállásra az Inn alagsori mosdójába, élénken megmosta az arcát, és megnézte magát a fali tükörben: hatvannégy éves, csillogó szem, ápolt szürke szakáll, ritkuló haj. Némileg megkopott „Trockij”; ez volt a beceneve a negyvenes éveiben.

A fiú szorgalmasan végezte az iskolát, a kilencedik osztályt, de nem élvezte a szabályokat, az unalmas részeket. – Á, semmi különös – felelte Joshie, amikor Manny megkérdezte, mi volt. – A suli az csak suli, apa. – Miközben Fournier előadásában hallgatták Bach csellószvitjeit (a fiút különösen a szvitek érdekelték), az iskoláról beszélgettek, főleg ahogy a fiú ironikus örömmel elmesélte, mit művel a szigorú dirinő a folyosón. – Komolyan, apa, ezt csinálja, ólálkodik a folyosón, keresi, hogy mibe köthet bele. Látnod kéne!

A hegyekbe vágott 89-es úton mentek, Manny vigyázott a szeles ötmérföldes részen Grantham közelében, ahol télen fekete jég rejtőzik az ártatlan hólepel alatt. A feleségével felváltva vállalták ezt a harminc mérföldes utat, és Manny élvezte fuvarozni a fiút, aki berakta a kedvenc CD-it, megjegyzéseket tett, közben zabálta a chipset és itta az üdítőt. Hamarosan rátértek a lehajtóra a springfieldi kijáratnál. Még tíz perc, és a meredek, aszfaltozatlan behajtón hajtottak fel Constance Logan rönkházához; veszedelmes rész, ahol egyszer az autó beragadt a mély hóba és sárba. Az akkor 9-10 éves fiú lelkesen segített.

A kis zeneszobában Manny leült a hintaszékbe, a sarokban mint kiváltságos tanúja az órának. Falambériás szoba volt, a falakon Connie tanítványainak és saját kamarazenekarainak képei, a könyvespolcok mellett egy kottákkal teli kis láda. Connie zömök nő volt, aki a fiatal tanítványaival érezte magát a legotthonosabban; négy és háromnegyed éves kora óta tanította Josh-t. Amikor korrigálta, gyakran szólította „kicsim”-nek vagy „drágám”-nak. – Mivel foglalkozunk ma? Mit gyakoroltál? – Josh a székén ülve, ölében a csellóval felelt neki, és a nő megkérte, hogy kezdje bemelegítő etűdökkel a Schröder-kottából.

A késő délutáni nap ferdén betűzött az egyik ablakon, és Manny nézte a fiú kis ujjait fürgén mozogni a felnőtt csellón, és eszébe jutottak a korábbi negyedes és feles csellók. Cornelia a székéből figyelte pár lépésről. Manny számára ez volt az elvarázsolt óra, elbűvölte a fiú ügyes keze és tökéletes hangképzése, noha Manny maga botfülű volt. Hogyan tett szert a fiú erre a szenvedélyre, erre az ügyességre? A szülei génjeiből semmiképp. A felesége elvitte a fiút, hogy meghallgassanak egy kvartettet a helyi Montshire Múzeumban, és utána a zenészek felhívták a gyerekeket a hangszerekhez. A négyéves kis Josh nekidörgölte arcát a cselló fájának, megtapogatta a húrokat, és ennyi kellett. A szenvedély fellobbant, és azóta sem lanyhult.

És Manny megtért – az ötvenes évei végén, de örökre –, ahogy a fiú megnyitotta előtte ezt az elvarázsolt új világot: a csellót, a klasszikus zenét, egy zenész oldaláról érezve-nézve. Ezek az órák a zenetanárral, vagy amikor a fiú egyedül gyakorolt, egy újfajta szépség időegységét jelentették az életében. Meghökkentő felfedezés volt, akár egy új bolygó felbukkanása. Connie kijavított valamit Josh fogásán, fölé hajolt és megmutatta neki, majd megkérte, hogy játssza el a Bachot, amit gyakorolt. A fiú elkezdte az Ötödik szvit előjátékát, és Manny igyekezett követni a pontos és csodás darab bonyolult, labirintusszerű harmóniáit (a végtelen variációkkal). Mint pár oldalnyi Proust. Le-lehunyta a szemét, és úgy hallgatta, próbálta eldönteni, érezhető-e, hogy egy fiú játssza, nem egy férfi, nem egy profi. Gyakran nehezen tudta megállapítani. Noha abszolút amatőr volt, elégedettséggel töltötte el, hogy nem tud különbséget tenni.

– Jó volt! Nagyon átélted! – mondta a tanárnő sugárzó arccal. – Csak a középső hangoknál lehetnél egy kicsit lassabb a nyomaték kedvéért, jó? – Josh bólintott. – Ez mindenképp lehet az egyik bemutató darabod, ugye?

Erre Josh széles kis arca felderült, és Connie megkérte, hogy pár skálát még vegyenek át, mielőtt befejezik, és Josh belevágott…

Pék Zoltán fordítása