Vissza Eperjesre

“Mi is hallottuk a mendemondákat, miszerint a nagy zsinagóga szomszédságában keresztény gyerekek húsával dolgozó „szalámigyár” működnék – még a címre is emlékszem, a Dob utca 7-et emlegették mindig –, és a jóval valósabb híreket is arról, hogy zsidókat lincseltek a Lehel piacon. Tudtunk Kunmadarasról, a miskolci pogromról…”

Részlet a szerző Mona Lisa elrablása című, a Pesti Kalligram kiadásában, a Könyvhétre megjelent regényéből.

– 1945 áprilisának egyik reggelén megjelent Szántai Péter, hogy hazavigyen bennünket. Az otthon a térkép szerint még mindig ugyanazt jelentette, mint amikor majd’ három évvel korábban, a kolostor lakójává lettem – csak hát apám már nem volt ott, hogy örvendhessen hazatérésünknek. Na meg aztán három esztendő nagy idő, s bár a patika, és felette a lakásunk megúszta a frontot és a bombázást, mégis idegennek éreztem magam benne. Igazándiból az volt számomra az otthon, ahol Judit van. A kolostorban töltött idő alatt ugyanis úgy egymáshoz nőttünk, hogy a hónapok múlásával fizikai valónkban is egyre erősebben kezdtünk hasonlítani egymásra, olyannyira, hogy a növendékek hamarosan csak úgy emlegettek bennünket: „az ikrek”.

Persze nem mindenben hasonlítottunk. Igaz, hogy szabadidőnket előszeretettel töltöttük gimnasztikai gyakorlatokkal, és gyakran tökéletes szinkronban treníroztuk magunkat, és az is igaz, hogy – növendéktársaink és az apácák rosszallására fittyet hányva – előszeretettel váltottunk szlovák nyelve, ha azt akartuk, a környezetünk ne értsen bennünket, azonban sok tekintetben homlokegyenest eltérőek voltak a szokásaink. Belőlem ugyanis a Szőlő utcában hitbuzgó katolikus lett – legalábbis, ha gondok gyötörtek, vagy veszélyben éreztem magam, akkor a Miatyánk elmondása mindig megnyugtatott és biztonságérzettel töltött el, és ez máig így van –, Juditnak azonban csak a közös imái szóltak magyarul és az úr Jézushoz, ha magában fohászkodott, akkor mindig héberül társalgott az Úristennel. Évekkel később, amikor a Keleti pályaudvar felé tartottunk, hogy elérjük a kassai gyorsvonatot, elmondta: egyszerűen sohasem lett képes úgy hallgatni a katolikus liturgiát, hogy ne hallja bele Jozef Tiso harsogását, amint reverendában uszít a zsidók ellen az eperjesi nagytemplom előtt.

Apropó Eperjes: Juditot nem kereste senki. Akik Budapestre tértek vissza, azok nem mind egyszerre érkeztek, volt olyan, hogy némelyek csak az év őszén bukkantak fel, akkortájt, amikor mi elkezdtük középiskolai tanulmányainkat, Kőbányán, a Szent László Reálgimnáziumban. Mire leesett az első hó, Judit már sejteni kezdte, hogy nem lesz, aki Eperjesen hazavárja. A rákövetkező év során pedig egyre gyakrabban érkeztek hírek arról, hogy zsidók híján újabban a magyarok és a németek vették át az ügyeletes közellenség szerepét azon a vidéken, ami azonban nem hogy elkeserítette volna Juditot, hanem új reménységet ébresztett benne – úgy okoskodott, az övéi talán azt várják, hogy normalizálódjék a helyzet, és azért nem lépnek kapcsolatba vele, mert akkor bizonyára addig erősködne, amíg hazavinnék Eperjesre. 1946 tavaszán pedig már köztudott volt, hogy a magyar és a szlovák kormány megegyezett arról, hogy annyi magyart fognak majd kitelepíteni az országból, ahány magyarországi szlovák jelzi a hatóságoknál, hogy a jövőben Csehszlovákiában szándékozik élni. Az én jó Judit kuzinom pedig ezekben a hírekben is megtalálta a reményforrást – abban bizakodott, hogy előbb-utóbb a szülei majd megjelennek egy bőrönddel a Maglódi úti patika előtt. Amikor pedig már nem talált újabb eseményt, amelyet derűlátó képzelete jó előjellé formálhatott volna át – nos, akkorra ismét régi-új aggodalmakkal voltunk kénytelenek megbirkózni.

Bár Szántai Péter igyekezett megkímélni minket az efféle hírektől, iskolába mi is jártunk, azt pedig, hogy a diáktársaink mit beszéltek egymás között, semmi jó szándékú otthoni cenzúra nem volt képes befolyásolni. Mi is hallottuk a mendemondákat, miszerint a nagy zsinagóga szomszédságában keresztény gyerekek húsával dolgozó „szalámigyár” működnék – még a címre is emlékszem, a Dob utca 7-et emlegették mindig –, és a jóval valósabb híreket is arról, hogy zsidókat lincseltek a Lehel piacon. Tudtunk Kunmadarasról, a miskolci pogromról… De ezek a Maglódi úttól viszonylag messze voltak, mi pedig a saját bőrünkön semmit nem éreztünk mindebből – igaz, Judit és én a társaink szemében „a lányok a kolostorból” voltunk, tehát nem tudom megítélni, mi lett volna, ha ehelyett „a lányok a zsinagógából” szerepét osztják ránk.

A lincselésekről és a vérvád-hisztériáról szóló szóbeszéd, mire harmadévesek lettünk, végképp elapadt. Ám amikor az érettségire kezdtünk készülődni, ismét megszaporodtak az aggasztó hírek – azzal a különbséggel, hogy a „rendcsinálók” ezúttal már nem a faji felsőbbrendűség nevében, hanem osztályharcos alapon követelték maguknak azt, ami a másé. Egyre gyakrabban jöttek a diadalmas híradások arról, hogy emennek vagy amannak a cégnek a vezetését átvette a munkásosztály a kizsákmányolóktól, és hamarosan megszaporodtak azok az esetek is, amelyek során a vállalatok korábbi vezetőjét perbe fogták és halálra vagy életfogytiglani fegyházra ítélték. Okot mindig találtak az ilyesmire – elvégre a legprofesszionálisabb vezető irányítása előtt is megtörténhetik, hogy megszalad a toll az éves termelékenység tervezésekor, az meg, hogy egy olajcég próbafúrásai néha nem találnak olajat, talán csak rendjén van, elvégre a Nagyalföld nem Kuvait, nemdebár? Ám akkor mindez szabotázsnak számított, a cég ment az államhoz, a tulajdonos meg a dutyiba. Először a nagyokat államosították – a Weiss Manfrédet pár év múlva át is nevezték Rákosi Mátyás Vas- és Fémművekké –, aztán jöttek a száz alkalmazottal dolgozó cégek, aztán azok, amelyek tíz embert foglalkoztattak… És miközben Rosenberg Jutka és én még mindig a sikeres érettségi miatti eufória magasságaiban lebegtünk, jönni kezdtek a hírek „a Rajk-banda leleplezéséről”, és arról, hogy a volt miniszter imperialista titkosszolgálatok ügynöke volt, Tito, a láncos kutya szolgálatába szegődött, burzsoá restaurációt szervezett egy paksi csőszkunyhóban, sőt, még Rákosi elvtársat is meg óhajtotta gyilkolni.

Aztán egy estén a Maglódi úti patika előtt is megállt egy nagy, fekete autó. Mi fentről, a lakrészből hallgattuk, amint látogatók közölték Szántai Péterrel: a munkásosztály egészsége elsőrendű érdeke a proletárdiktatúrának, és ennek érdekében előbb-utóbb elengedhetetlenné válik a patikák állami tulajdonba vétele, meg egyébként is, nincs tudomásuk olyan tényekről, amelyekkel érdemben lehetne cáfolni azt az esetleges vádat, hogy ő kényszer alatt íratta a saját nevére a tulajdonossal, a zsidó származású Oroszlán Hubával a gyógyszertárat, amely körülmény rávilágít, hogy neki, Szántai Péternek érdeke fűződhetett ahhoz, hogy nevezett intézménytulajdonosnak nyoma vesszen a fasiszta terror zűrzavarában. Végül közölték: egy héttel később visszatérnek majd, hogy „beszélgessenek még a patikáról”.

Szántai Péter két napra rá asztalhoz ültetett bennünket, és felvetette: miután mindketten betöltöttük a tizennyolcadikat, már kísérő nélkül is utazhatunk, és talán most jött el az ideje annak, hogy Judit kuzinom hazalátogasson Eperjesre, azonban jobb szívvel engedné el az útra, ha én is elkísérném. Úgy-hogy ő már be is fizetett az IBUSZ-nál egy kelet-szlovákiai társasutazásra, nekem csak annyi a teendőm, hogy másnap a Mázsa téri fotográfusnál elkészíttessem az útlevélhez szükséges igazolványképet; az úti okmány, amellyel Judit érkezett pár éve, még érvényes kell legyen, csak nem lesz vele gond. Az utazás résztvevőinek Kassán biztosítanak majd szállást, onnan Eperjes már igazán közel van, ha az egyik napon a szervezett program helyett inkább azt választjuk, hogy elvonatozunk Judit kuzinom szülővárosába, akkor talán sikerült kiderítenünk valamit arról, mi történt a szüleivel.

És talán csodák is vannak még, tette hozzá Szántai Péter.

Bizony, csodáért kezdtem fohászkodni magamban, amikor Hidasnémetinél kuzinom volt az egyetlen, aki a célország útlevelét nyújtotta át ellenőrzésre. A határőr hosszasan belebámult az útlevélbe, aztán Judit arcába, és megkérdezte, milyen célból utazik Csehszlovákiába. Čo, nerozumiem, felelt Juditom, nem is tudom, hogy azért, mert a stressztől hirtelen nem értette az egyenruhást, vagy csak ekképpen akarta elkerülni a további kérdéseket. Mindenesetre a határőr bámulta még pár pillanatig, aztán belenyomta a pecsétet az útlevélbe, és visszaadta Juditnak, azzal, hogy „menjen csak, úgyis oda való“.

Ám mindabból, amitől Judit pár évvel ezelőtt még „oda való”-nak érezte magát, Eperjesen szinte semmi nem maradt. A város, főleg a szanaszét bombázott, hídjait veszített Budapesthez képest, nagyobb pusztítás nélkül megúszta, ám azután, hogy leszálltunk a vonatról, és elindultunk a központ felé, Judit unokatestvérem arcára egyre erősebben ült ki a kétségbeesés. Nem is igazán a kétségbeesés, hanem valami borzalmas felismerésféle inkább. Aztán a Szent Miklós dóm és a Rákóczi-ház között félúton Judit térdre rogyott, és elkezdett fennhangon, két kezét az égnek emelve, ordítva zokogni.

Letérdeltem mellé, és magamhoz szorítottam. Hosszú percekig öleltem, míg a járókelők a maguk dolgára ügyelve kerülgettek minket. Pár perc múlva sikerült megnyugtatnom annyira, hogy már csak némán rázta a sírás a karjaimban, végül hamarosan elég erő gyűlt össze benne ahhoz is, hogy megszólaljon.

Nincs itt senki, érted? Zsófi, nincs már itt senki.