„Városszerelmes” versgyűjtemény
Egy kis „hazatérés” Szögedébe…. Fél évszázad múltán gondolom így, hiszen ez a „városszerelmes” versgyűjtemény a hetvenes évek szegedi egyetemét járó és a Tiszatáj havilapban sűrűn publikáló Petrőczi Éva műveit tartalmazza.

Petrőczi Éva
Az előszót jegyző rajongó pedig éppen 50 éve volt kénytelen légzőszervi okokból elhagyni „szerette város”-át, amelynek története, élete és szépsége iránti lokálpatrióta érzései csak gyarapodtak az évek teltével….
A költő, író, irodalomtörténész és puritanizmus-kutató, Szegedhez is ezer szállal kötődő szerző (nagymamája itt született, édesanyja itt járt egyetemre és doktorált – Sík Sándor tanítványaként –, ő maga sokáig a Tiszatáj gyakori szerzője volt, s három tudományos fokozatából az első kettőt itt szerezte). E kötetbe gyűjtött művei rendkívül plasztikus képet adnak Szeged XIX. századi fejlődésének, zsidók dominálta polgárosodásának mélyrétegéről, különlegesen szép emléket állítanak a zsidó-katolikus asszimilációs szerelemből bimbózott vegyes házasság csodálatosan példaadó esetének, Löw Immánuel főrabbi ezt pártoló segítségének és bölcsességének, továbbá Seifmann Mór udvari szállító bútortervező- és gyártó iparművész, a helyi zsidó neológ hitközség egyik oszlopos tagja család- és szeretetközpontú, elfogadó magatartásának.
Számomra azért is ünnepi pillanat ennek a csodálatos összeállításnak a megszületése, mert a megidézett korban fölmenőim is nagyon sokat tettek a városért, szintén részt vettek a Víz utáni újjáépítésben, a Széchenyi tér palotákkal való beépítésében, az első szilárd aszfaltburkolat kialakításában és még sok más fejlesztésben. A Seifmann családdal távoli rokonságban állunk, másrészt a megidézett tudós neológ főrabbi dédapámnak gimnáziumi osztálytársa és közeli barátja volt, e barátsághoz kötődött Löw Immánuel máig híres első folklorisztikus munkája, „A csók”, amely áttekintette a csók és a csókolás anyagát a zsidó (és nem csak a zsidó) irodalomban. Löw Immánuel e korai tanulmányát Szivessy Lászlónak és menyasszonyának, Prosznitz Juliannának készítette nászajándékul.
Éppenséggel öt év óta kísérem megkülönböztetett figyelemmel, magam is „szögedi” és ugyancsak zsidó-keresztény család sarjaként és kutatójaként, azt az komoly és kitartó érdeklődést és szolid diadalmenetet, amely Petrőczi Éva negyvenharmadik könyvét, „Ida és Gyula-Dédszüleim története” (Katica-Könyv-Műhely, Pécel, 2019) című családi krónikáját övezi. Ebben a szerző a kiegyezés utáni korba röpít és a szegedi Nagyárvíz (helyi szóhasználattal élve: a Víz!) napjaiban megpecsételt, gyönyörű, halhatatlan szerelmet, dédszülei kapcsolatát, jegyességét, házasságát és szülői évtizedeit meséli el, egészen 1941-ig, megözvegyült dédapja haláláig. A regényes részletek mellett levelek, fényképek, köztük beszédes családi relikvia-fotók, sok, a zsidó kultúrához kötődő vers és gazdag dokumentumanyag fölvonultatásával.
E versgyűjtemény plasztikusan jeleníti meg a költő világképének állandóságát, ugyanakkor az egyszerre modern és hagyománytisztelő metaforák azt jelzik, hogy ez a költészet mégis örök változékonyság, az egyszerre személyes és egyetemes líra nagy energiájú, szépséges építkezése. Meleg szívvel ajánlom értő figyelmetekbe ezt a nagy szeretettel válogatott verskötetet, amely a Tiszatáj online főszerkesztőjének, Annus Gábornak a példás gondozása eredményeként jöhetett létre.
Petrőczi Éva versei:
„Fidlere” is akadt…
Seifmann Ignác emlékére
„Fidlere” is akadt
a népes családnak,
nagymamám daliás
Ignác bácsikája
széphangú hegedűjén
kivirágzott a magyar,
s a zsidó öröm és bánat.
Náci dankópistásan elegáns
szögedi ifjú volt;
mindig ő jut eszembe,
ha Panni unokánk apró kezében
meglátom a hegedűt, s vonót.
És ha rá, a verbunkosok
szerelmese, civilben
tiszaparti kárpitos
atyámfiára gondolok,
elébem lép a húrok
két másik mágusa is,
Per Spelman, az egyszem tehene
árán hangszerét visszaszerző,
szegény norvég paraszt,
s a Lengyelhonból szétáradó
jiddis Yidl mit’n Fidl nóta
névtelen, nyirettyűjéhez
szinte hozzánőtt,
vándorló muzsikusa –
(kimondom hangosan,
miért is súgnám halkan!)
számomra testvérek ők a dalban.
„Szól a kakas már”
egy szatmári-erdélyi népdal, avagy a kállói csodarabbi éneke
Fülemet tömör
viasszal kellett volna
megóvnom tőletek,
párok sokaságát
ölelésbe forraló hegedűk,
mert nem a boldog baldachin
és nem az ünnepi talpak alól
másnap kába örömmel
összesöpört cserepek
napjait éljük.
Visszaúszni, ifjú alakban,
nem fogunk
semmi tükörbe.
Kner Imre „Parainesise”
„Mindig gondolj arra, hogy mi magyarok vagyunk, magyarnak nevelt
bennünket dédapád, nagyapád és szüleid is, és minden okunk, jogunk
megvan arra, hogy jó magyarnak érezzük magunkat.”
Kner Imre levele Budapesten tanuló Mihály fiának, Gyoma, 1938. szeptember 11.
Büszke és reménnyel teli
Bolyai „felsőkereskedelmistaként”
még mindössze meghatódott
„Apuska” nyugodt hangú
levelén 1938-ban az akkor
csak tizenhatéves Kner Misi,
az intő apai sorokban komolyan
„Mihály fiamnak” titulált,
későbbi, munkaszolgálatból
megszökött,
tehetséges nyomdászpalánta,
saját ősei, s Tótfalusi Kis Miklós,
a Kner-cég egyik védjegye
méltó örököse.
Még nem ismerte a jövőt:
hogy hét év múlva, nemsokára,
önkéntes pusztulásba hajszolja negyvenötben
nagyanyja, Kner Izidorné,
családi nevén „Kedves Anyánk”,
és szülőanyja, a Bartók-tanítvány,
Kner Imréné Kulka Etelka auschwitzi,
s a valamikor neki
„Parainesis”-t író, egyszerre
bölcs és naív apja mauthauseni
füstté változása.
Kner Imre, nagyapám barátja,
könnyek közt olvasva
ezt a szép, intő levelet,
vigaszt mindössze egy
óhajban lelhetek:
legyen az „élők kötelékébe”
bekötve szorosan lelketek,
és a megszolgált emlékkövek
sokunkban felmagasló sírotokról
el soha ne tűnhessenek.
Kései rekviem
Radó Alice (Szeged, 1910 – Auschwitz, 1944) fényképére
Alice az ablak négyszögében.
Ez itt Szeged. Ez itt az Éden.
Virág-dajkáló karja még
nem ismeri a kék számsor
leltári rettenetét.
Rontásűző korall fehér nyakán,
de a szelíd, háztáji babonák
meg semmiképp nem fékezik
sziszegő, pányvás gyilkosát, a gázt.
Alice az ablak négyszögében
sugárzón hajlik hamulány-sorsa,
hajlik füstlány- sorsa elébe,
így készül, készületlen,
a gyanútlanok seregébe.
Petrőczi Éva-Csörsz Rumen István: Kései requiem
Az írás eredetileg a Parlando folyóiratban jelent meg.