Várnai Pál: Beszél itt még valaki oroszul?

Először Verne Gyula Sztrogoff Mihály című regényéből szereztem tudomást az oroszokról. Serdülő gyerekként izgatott a távoli egzotikus ország: a tarantasz, a kibitka, a kancsuka vad tája. Később, kisiskolás koromban, a háború éveiben, apám gyakran kiteregette az asztalra Európa térképét, s mindnyájan néztük, hol állnak a németek, az angolok, az oroszok. Bátyám meséli, hogy egy ízben Németh Félix borbélyüzletében apám a földrajztudásomat fitogtatta. Sorban kellett válaszolnom: melyik európai országnak mi a fővárosa? Amikor Németországra került a sor, azt találtam mondani, hogy Berlin, de Moszkva lesz. Szerencsére nem lett belőle baj, „magunk között” voltunk.

Hogy mikor került először a kezembe orosz szerző műve, már nem emlékszem. Többek között az akkor divatos Merezskovszkij regényei, a Bűn és bűnhődés, meg Gorkij Gyermekkora biztosan megvoltak a könyvszekrényünkben.

Azután jött az egyéves ausztriai és német deportálás. A táborokban nagyon sokféle fogoly volt, köztük persze oroszok is. Már Strasshofban, az osztrák fertőtlenítő és elosztó táborban is láttam oroszokat, majd később Bergen Belsenben. Nem túl illő ebben a kontextusban megemlítenem, de meghökkentett toalett-higiéniai kultúrájuk hiánya. A következő, egészen másfajta találkozás 1945 májusában esett, amikor egy reggel a theresienstadti tábor mellett húzódó országúton feltűntek a szovjet tankok. Hallottam már olyan – kissé cinikus és jóindulatúnak nem nevezhető – véleményt is, hogy ugyan miért is voltunk hálásak, csak nem azért, mert éppen elhaladtak a tábor kapuja előtt? Némi jóindulattal viszont azt mondhatjuk, hogy ha nem is azért jöttek, mégis felszabadítottak bennünket, azt a sok ezer embert, akiket a nácik halálra ítéltek. Azon a napon mindenki kitódult, kirohant az útra és miközben a tankokban ülő vörös csillagos katonák cigarettát dobáltak felénk, mi hálásan, könnyezve, örömmámorban úsztunk. Talán fel se fogtuk, hogy felszabadultunk, életben maradunk.

Hamarosan befogták a német katonákat nehéz fizikai munkára s ennek a látványa a legkülönfélébb reakciókat váltotta ki a zsidókból. Volt, aki megsajnálta őket, Lebovics, a halasi sakter viszont, egy óriási pofont kent le az egyiknek. Ezen meg más zsidók szörnyülködtek.

Pár héttel később elindultak a vonatok Magyarország felé. Addigra már teljes mértékben az oroszok vették át az igazgatást, ők szervezték a hazafelé tartó transzportokat is. Mintegy 15 napig tartott az út Budapestre. Többször napokig vesztegeltünk, mert nem volt mozdonyunk. Emlékszem, egy ízben az emberek összeadták megmaradt ékszerüket, s egy zsebóra, (talán arany) is előkerült. Ezt átnyújtották egy szovjet tisztnek annak reményében, hogy ő biztos képes lesz mozdonyt szerezni. Így is történt. A mozdony megjött, majd rövidesen megint eltűnt. Ellopták. S az egész kezdődött elölről.

A haza vezető hosszú és viszontagságos út történetét már máshol megírtam. A megszálló szovjet katonák viselt dolgairól kevés személyes tapasztalatom volt. Amennyi a nők beszélgetéséből számomra leszűrődött, féltek tőlük. Viszont emlékszem egy esetre, amikor egy vödör krumplit hoztak hozzánk, hogy főzzük meg s aztán a már kész ebédet közösen fogyasztottuk el. Nagyon szerettek énekelni, s persze harmonikázni. A Gyevuska, a Katyusa és sok más orosz dal azóta is a kedvenceim közé tartozik.

A felszabadulás után persze reggeltől estig felszabadítónkról és példaképünkről: a nagy Szovjetunióról, meg a bölcs Sztálinról volt szó. Egy, a pártban igen aktív unokabátyám melegen ajánlotta, hogy szovjet könyveket olvassak, s én, olvasó emberként, buzgón követtem is a tanácsát. Acél és salak, Volokalamszki országút, Boldogság, Távol Moszkvától, Új barázdát szánt az eke. Ki olvassa már ezeket? Olyannyira magamévá tettem a szovjet „forradalmi romantikát”, hogy egy ízben arról próbáltam meggyőzni hitetlenkedő nagymamámat, hogy a szovjet kolhozparasztok pizsamában alszanak. Már hogyne tennék, amikor ők mindenben annyira előttünk járnak!

Hiába végeztem el a gimnáziumot kitűnő eredménnyel, fogalmam nem volt, bölcsész érdeklődésemmel hova jelentkezzek. A kisvárosi gimnáziumban, az én osztályomban az orosz volt az egyetlen idegen nyelv. Tanárom rendkívül alapos tudású és műveltségű ember volt, valamikori Eötvös kollégista. Sütő József mindenben jártas volt: magyar irodalomban és nyelvészetben, angol és latin nyelvben, növénytanban és még sorolhatnám. Mint sokan, ő is kénytelen volt átképezni magát oroszra. E célból havonta egyszer-kétszer feljárt Pestre És csak pár leckével járt előttünk. Kiváló tanár és ember volt, ő kedveltette meg velem az orosz nyelvet, s beszélt rá, hogy hol folytassam tanulmányaimat. (A gimnáziumból megmaradt bennem egy vicces eset. Magyartanárunk egy ízben azt találta mondani, hogy sajnos nekünk nincsen Gogolunk. Mire egyik osztálytársam –talán a legolvasottabb és legszókimondóbb – megszólalt nagy öntudattal: nem is kell!)

Beiratkoztam tehát a budapesti egyetem orosz műfordítói szakára, ahol kiváló fordítók, egyebek közt Makai Imre, oktattak. Hamarosan kiderült azonban, hogy ez a szak éppen megszűnt s én orosz, majd orosz-magyar szakos lettem. A jól hangzó Egyetemi Orosz Intézetből Lenin Intézet lett, egy tulajdonképpeni káderképző. Tanáraim részben oroszok, részben kárpátaljaiak, felvidéki és „hazai” magyarok voltak. Az intézetben meglehetősen vonalas szellem uralkodott. Orosz filozófia tanárunktól egyszer megkérdezték, hogy miért nem tanulunk semmit Kantról, Hegelről. – Ah, idealiszti – volt a tömör válasz. Egy másik alkalommal, alig páran voltunk az előadáson és sokat nevettünk professzorunk kérdésén: „Gde kursz?”

Ami az orosz nyelv és irodalom itteni oktatását illeti, ez inkább elvette a kedvemet. Puskin és Lermontov életét kellett többek között bemagolnunk. Az egyik lecke a cári Oroszország nyomoráról szólt, a másik a nagy Sztálinról, akinek a sok jó tulajdonsága között a szerénység is megemlítetett. De volt olvasmányunk a kolhozokról is. Sokat az orosz irodalomról nem tudtam meg, a huszadik század irodalmáról nem is beszélve. Beszélni is csak az emigrációban tanultam meg, orosz és más szláv anyanyelvű kollégáktól és barátoktól.

Jött a forradalom s bennem a félelem és remény vegyes érzései. Mi ez megint? Felszabadulás vagy a hódoltság folytatása? Megint hálás legyek a szovjet tankoknak azért, hogy esetleg megmentenek egy – mit lehet tudni – pogromtól? Elmentem, itt hagytam az országot. Életem iróniája, hogy sokakkal együtt azért mentem a messzi tengerentúlra, hogy mennél messzebb legyek az oroszoktól – s mivel töltöttem évtizedeket az életemből? Orosz nyelvvel és irodalommal. S kik között? Nagyrészt oroszok között!

Szerencsésnek mondhatom magam, hogy Észak-Amerikában, sok éven át orosz irodalommal foglalkozhattam, s egyetemen oktathattam: Puskint, Lermontovot, Gogolt, Goncsárovot, Turgenyevet, Tolsztojt, Dosztojevszkijt, Csehovot, Gladkovot, Olesát, Babelt, Ahmatovát, Paszternákot, Mandelstamot és másokat. Hogy megoszthattam ennek a csodálatos irodalomnak az örömeit hallgatóimmal. Évtizedeken át – a magyar és az angol mellett – az oroszt használtam legtöbbet, hiszen ez volt a lingua franca kollégáim között. Akik egyébként távol álltak attól a képtől, amit az orosz regények hőseiről őriztem. Bonyolult, titkolózó, nehéz emberek voltak, az emigráció, a konkurencia nem a legjobbat hozta ki belőlük. A tanszékünkön zajló viszálykodások, intrikák közszájon forogtak az egyetemen.

Persze ma, Magyarországon már nem annyira hangzik olyan abszurdnak és nevetségesnek, ahogy ott kollégáim egymás múltjában vájkáltak, egymást vádolták, próbálták kitúrni. Egyszer megjegyeztem valakinek, hogy engem, valahogy, soha nem próbáltak kifúrni. Az illető, nem minden irónia nélkül, megkérdezte: Vajon milyen tulajdonságaidért nem próbáltak kitúrni? Tanszékünk időnként jobban hasonlított egy etnikai csoportra, mint tudományos műhelyre. Sokat bosszankodtunk, de – legalábbis a humorral rendelkezők – sokat derültünk is ezen a gogoli világon.

Aztán ott volt a paranoia, a lehallgatástól való félelem. Nemcsak a szovjet emigránsoknál, de a már külföldön születetteknél is. Különös, hogy a már emigrációban felnőttekben is felismerhetők voltak a homo sovieticus jellemvonásai. Több orosz és ukrán emigránssal viszont életre szóló barátságot kötöttem. Ők rendkívül hűségesnek bizonyultak. Sok orosz rendezvényen, estén én is aktív résztvevő voltam. Ezeken mindig nagyszerű volt a hangulat, különösen, amikor valaki harmonikázott, vagy zongorán, gitáron játszott fülbemászó, lelkesítő dallamokat. A korai években volt egy orosz emigránsok gyerekeiből verbuválódott diákklub is az egyetemen. Remek zenés estéket, bálokat rendeztünk.

1974-ben egyetemi csere keretében több hónapot tölthettem Leningrádban, s ott az oroszokat igazán emberséges oldalukról ismerhettem meg. Persze, akkoriban nagyon örültek a nyugati vendégnek, kapcsolatnak. Illő, hogy az orosz nőkről is szóljak pár szót. Azt tartják róluk, hogy szépek. Valóban sok szép van közöttük és szeretnek jól kinézni. S van bennük gúny, irónia, játékosság, ami egy férfinek vonzó lehet, de ellenségnek nem szívesen választanám őket.

A hatvanas évek második felében Észak-Amerikában igen népszerű volt az orosz nyelv, kultúra, történelem, politika. A Szovjet volt a nagy rivális, az ellenség, akkor repült fel a szputnyik. Ez volt a kremlinológusok aranykora. Maga a Szovjetunió is vonzotta a diákokat, valami mást reméltek ott találni, mint amit Amerikában megszoktak. Lebilincselte őket az orosz történelem, ami érthető, hiszen Amerikának, Kanadának csak párszáz éves a története. A partikon engem gyakran úgy mutattak be (ezt sose szerettem), hogy ez itt Paul Várnai, aki oroszt tanít az egyetemen – s ettől mindjárt érdekesnek tűntem. Voltak olyanok is (elsősorban  oroszok), akik csodálkoztak: hogy taníthat oroszt egy magyar? Mert az észak-amerikai egyetemeken idegen nyelvet általában anyanyelvűek tanítottak.

A fenti kérdést feltették nekem a nyolcvanas években Budapesten is, de itt inkább szemrehányóan. Nem gondoltak arra, hogy más oroszt tanítani Magyarországon és más egy nyugati demokráciában. Meg arra sem, hogy egy kivándorló azt teszi új hazájában, amit tud, amihez ért, amire lehetősége nyílik. Arról nem is beszélve, hogy 1944-ben bennünket mégsem az oroszok vagoníroztak be és vittek koncentrációs táborba… Meg az embernek sorsa is van.

S végezetül arról, hogy milyenek az oroszok – ha egyáltalán lehet arról beszélni, hogy „ők” ilyenek vagy olyanok. Ottawában gyakran beszélgettem orosz házmesterünkkel, aki hazájában természettudományokat oktatott egy főiskolán. Nehéz fizikai munkája közben szeretett beszélgetni, különösen oroszul. Egyszer, számomra teljesen váratlanul, azzal állt elő, hogy már évek óta foglalkoztatják a zsidók, s rájött arra, hogy ők a felelősek minden rosszért, ami a világon történik. Nem csoda, hogy sehol se szeretik őket – mondta. Én, többek között, felhívtam a figyelmét a száz év előtti pogromokra, de ő arra is talált magyarázatot, természetesen azt is a zsidók provokálták ki… S nézetét bizonyítandó, másnap bedobott a lakásomba egy példányt a Cion Bölcseinek Jegyzőkönyvéből. Elállt a szavam: egy tanult ember és ezt elhiszi! Egy kedves orosz ismerősöm biztosított: egyáltalán nem kell meglepődni, sajnos az oroszok között sokan ma is így gondolkodnak. Így hát már tényleg nem tudom, milyenek is az oroszok.

1945-ben munkaszolgálatból szökött bátyám megpróbált felkéredzkedni egy orosz (vagy ukrán?) katonavonatra. Azt hitte, jó szívvel fogadják, ha megmondja hogy zsidó. Nem ez történt: lelökték a vonatról.

Ha mégis mérleget kell vonnom, nem vetkőzhetem le a múltamat. Örülök, ha Budapesten, elvétve orosz (sőt, bármilyen idegen) szót hallok. Időnként előveszem Okudzsava, Viszockij vagy a zsidó Theodor Bikel orosz dalait.  Jólesik, amikor kanadai tartózkodásom alatt barátaim megdicsérnek, hogy orosz beszédkészségem nem romlott. Egy ízben még el is mentem a Szabadság térre, hogy a veszélybe került  szovjet katonai emlékmű mellett demonstráljak és kegyelettel emlékezzek a második világháborúban elesett katonákra. És emiatt nem tartom magam hazaárulónak, legfeljebb nem a többséghez tartozónak. Ennek pedig külön örülök.