Ungvári Tamás: Neil Simon halálára

Írta: Ungvári Tamás - Rovat: Kegyelet, Kultúra-Művészetek, Színház

A komédiaírók, ha egyáltalában emlékezhetünk rájuk, nagyon ritkák. Meglehet azért, mert nincs min nevetnünk, hacsak önmagunkon nem. A botladozó, minden erdőben eltévedő, az életben kevés érvényesülésre számító ember a komédia főhőse. Kereshetnénk távol az időben, de a mi korunknak mégiscsak Chaplin volt a főszereplője, a kisember, akinek nem sikerült semmi.

Neil Simon

A modern komédia légkörét a Freudtól oly részletesen elemző ANGST határozta meg. A kor alapdallama a szorongás, a félelem, és ezt – bármily furcsa – a komédia tükrözte vissza. A varieté és a vaudeville kínálta a modern komédia gyökerét, és ez utóbbi idegben szóban benne van a nagyváros, amivel a komédia együtt nőtt kifejező erővé. Jogos a kérdés, hogy hol szökött szárba ez a varieté, ez a komikus szellem, s ha felelni akarunk őszintén, akkor városneveket írunk le, Budapest, Bécs, Berlin, Párizs, New York.

Neil Simon (1927-2018) egy jellegzetes Bronx-i figura volt, szegény család gyermeke, a papa ruhákkal házalt, a mama megpróbálta összetartani a családot, a lakásba pedig két hentes és mészárost kellett befogadni, hogy egyáltalán ennivaló jusson az asztalra. Neil Simon önéletrajzi trilógiájának egy darabját Margitai Áginak fordítottam, Karinthy Márton színházába, de ezekkel a darabokkal Neil Simon inkább presztízst szerzett, mint nagy sikert. Ezek a késői darabjai, s nem a 70-es évekkel záruló korszak, melynek kiemelkedő darabját, a Napsugár fiúkat én fordítottam a Madách Színháznak, Ádám Ottó felkérésére.

Neil Simon halálára csak egy virágcsokrot tehetek le azzal is, ha fordítójának vallomását könnyebben írom meg, mint a tőle eltagadott mélység elemzését. A komédiának sikere lehet, elismerése kevesebb: megbocsáthatatlan, ha egy szerzőnek, mint például Neil Simonnak egyszerre négy darabja fut a Broadway-n, s ott össz-előadásainak száma meghaladta a tízezret.

Feleki Kamill és Balázs Samu a Napsugár fiúk-ban

Szégyenére annak a magyar közéletnek, mely egy időben Neil Simon rovására kívánta az eredeti magyar színházat ápolni. Neil Simon eredeti. Ha kritikusai megbocsátják neki, hogy minden ízében zsidó volt, és ebben az esetben a zsidóság a kivándorlás emlékével, az anyagi bizonytalanságával, a siker tünékenységével egy tőről fakadt, akkor bizony Neil Simon egyike volt a kor egyik legjelentősebb színházi mestereinek.

Mondjuk őt szórakoztató iparosnak, miként annak nevezték Molnár Ferencet, és a komédiaírók legtöbbjét. Ám ez mit sem számít. A komédia a kritikai elismerés nélkül is virágzik, sőt talán ennek a virágzásnak feltétele is, hogy az irodalmi establishment tudomást se vegyen róla, vagy átkozza napestig. Mert a nevetés elfedi, hogy mi itt a mélység. A kiszolgáltatott ember nevet máson is és önmagán, és a mélység és a felszín drámája a vígságon csap ki. A nevetés feltartóztatja a tragédiát, ezzel fejezi ki.

Visszamegyek hát az én történetemhez Neil Simonnal, akinek négy darabját magyarítottam, musicaltől a halhatatlan Napsugár fiúkig. Tegyem hozzá mindjárt, hogy Neil Simon Furcsa párját Örkény István finomította magyarrá, és az ő szövegéből is látom, mennyit küzdhetett vele, amíg mindez természetesen hatott.

Az ANGST, az ANGST, az ANGST. Amikor Ádám Ottó, Szirtes Tamás rám bízták a darabot, előtört bennem a félelem. Könnyű azt mondani, hogy alkoss remekműveket, mint a részeges Zsdanov tanácsolta, de azt a szorongást, amikor egy remekművel találkozik az ember, nehéz legyűrni. Ráadásul nem színházbeli emberek játszották, hanem vendégek, Balázs Samu a Nemzetiből és Feleki Kamill az Operettből.

Ha merném húzni az emlékezést, akkor elmondanám azt a megcsökött véleményemet, hogy egy komédiásnak, mondjuk Latabárnak, Rátonyinak, Feleki Kamillnak többet kell tudnia a színpad titkaiból, mint egy tragikus színésznek. A poén jóval törékenyebb, mint a tiráda, lélegzetvételnyi pontossággal kell ejteni, hogy a másik szereplő rákapaszkodhasson, és szétpukkassza.

Felhívott Feleki Kamill, és azt kérte tőlem, hogy ne minden csattanót adjak Balázs Samunak. Aztán felhívott Balázs Samu, és azt kérte, hogy ezt a kis pöszét ne avassam halhatatlanná – és ez a két színész megtanított engem komédiát fordítani.

Neil Simon Walther Matthau-val és Jack Lemmon-nal, akik a Furcsa pár című darabjából készült film főszerepét játszották

Neil Simon egy olyan műhelyből jött, mint a tévés kabaré. Délelőtt tízkor bementek a stúdióba, és este nyolcig dobálták egymásnak a poénokat, nem kisebb emberek, mint Mel Brooks vagy Woody Allen. Elmélet meg nem magyarázza, hogy ezek a zsidó fiúk mitől csiszolták gyémánttá a nevetés dialógusait. Ültek együtt egy ma már elfeledett Sid Cesar műsorának beszolgáltatói között, és nevettek és nevettek, hogy más is nevethessen.

Egy üldözött nép fiai senki máson nem nevetnek, mint önmagukon: az ANGST, az ANGST. És sikerüknek is valójában egyetlen titka, hogy ezt a nagyvárosi szorongást, az összemberi félelmet a saját tapasztalatukon át felszínre hozzák, megszabadulnak tőle, katartikus élménnyé teszik – aztán tovább félnek.

Drága jó Neil Simon. Nem volt könnyű élete, a borzalmas gyerekkor majd a nagy sikerek előtti évtized, majd egy házasság, amelyben az asszony szörnyű betegségben pusztult el: a siker nem gyógyszer semmire. Neil Simon azért maradt jó író, mert nem felejtette el a szorongást, a félelmet, legfeljebb átalakult attól való félelmében, hogy a temérdek sikerre mégis jöhet bukás.

Életművének mégiscsak nagy tanulsága, hogy félni jó, félni muszáj. Mindenki szorong, és ennek, mint kiderült, egyetlen gyógyszere a bohóc élet, a poén, az ideiglenes felejtés.

Mégiscsak igaz, hogy Neil Simont, a Bronx-i tollas zsidó gyermekét sohase feledjük el.

 

támogatás

Címkék:Neil Simon, Ungvári Tamás