Turán Tamás: Neológ ideológia

Írta: Turán Tamás - Rovat: Kultúra-Művészetek

[1. Bevezetés] Haza és haladás: a neológ zsidóság mozgalma ezen eszmék térnyerésével párhuzamosan terebélyesedett és erősödött meg Magyarországon; ezeket tűzte zászlajára a maga vallási közegén belül, a „korszerűség” mindent elsöprõ vezérjelszava alatt, meghajolva bizonyos dolgokban az urbanizáció és a polgári fejlõdés igényei elõtt.

Schweitzer főrabbi úr halálának évfordulóján hadd beszéljek olyan neológ alapelvekrõl, melyekhez ő mindvégig hű maradt, bár azoknak nemcsak a mézébõl, de a fullánkjából is jutott neki bõven.

Nem teológiai elvekre gondolok. A neológia teológiai téren összességében passzív volt, tágabb értelemben vett vallási gondolkodása eléggé heterogénnek mondható, és csak körülményesen rekonstruálható. Volt viszont egy korszakokon átívelõ, stabil, szinte konszenzuális ideológiája a neológiának – ami alatt olyan elvek, törekvések összességét értem, amelyek a neológia történeti kifejlődését, közösségi szervezetét és felekezetpolitikáját valóságosan irányították, és ezek arculatát meghatározták. Ortodoxia és neológia, ha nem is képviselt két külön vallást, de két különbözõ ideológiát feltétlenül képviselt, melyek épp az egymással folytatott viaskodásban csiszolódtak ki. Ennek az ideológiának három pillérét tárgyalom röviden az elõadás elsõ részében. Ezek: (1) centralizmus és államközpontúság, (2) a kultúra felértékelése, (3) a vallási tekintély, a rabbitekintély leértékelése. Ezen elvek és törekvések persze nem a neológia újításai: az általános és a zsidó felvilágosodásban gyökereznek, és többé-kevésbé jellemzõek az európai zsidóságban kifejlõdött összes haladó irányzatra. Ugyanakkor helyi, speciálisan magyar elemek és körülmények is színezték őket, és különleges, ahogyan és amilyen formákban, egyfajta történelmi zárványként, túléltek eddig minden történelmi korszakváltást. Az elõadás második részében ezekre térek ki, valamint néhány rövid összefoglaló megjegyzést teszek, a tárgyalt ideológia teológiai összefüggéseivel kapcsolatban is.

[2. Állam] A magyarországi „haladó” zsidók szervezettebb fellépésükkor (az 1830-as, 40-es években) egyfajta avantgárd voltak. Programjuk stratégiai törekvései a nevelésügyhöz kapcsolódtak, ezen belül is kitüntetett módon a rabbiképzéshez. A viszonyok megváltozását csak felsõ, hatalmi beavatkozásoktól remélhették. Mindenekelõtt egy hatalmas pénzösszeg, az ún. zsidó „Iskolaalap” fölött akartak befolyást szerezni. Az ezzel kapcsolatos ügyködések akkor vezettek csak eredményre, amikor az 1860-as években találkoztak Eötvös József nagy ívû kultuszminiszteri koncepcióival, különösen a felekezeti autonómiák kiépítésére irányuló törekvésével. Ami az állam szempontjából az autonómiát jelentette – nevezetesen az egységes, hierarchikusan felépített országos felekezeti szervezetet –, az a hagyományos, helyi szinten mûködõ zsidó hitközségi szerkezet szempontjából persze centralizmus volt. Sõt: durva és életveszélyes centralizmus, ha az ortodox ellenpárt szempontjából nézzük a dolgot, és számolunk az Eötvös által támogatott neológok befolyásával.

Az 1868–69-es országos zsidó kongresszus azonban szervezeti szakadáshoz vezetett, határozatai pedig, amelyek a szervezetileg egységes zsidóság ideájából indultak ki, nagyrészt végrehajthatatlanná váltak. A felekezeti igazgatás országos szintjén súlyos jogi vákuum alakult ki, amelyet csak a neológ és ortodox csúcsszervek és hitközségi korifeusok lobbizásai, valamint minisztériumi rendeletek tudtak kitölteni. Az autonómiatörekvés tehát lényegét tekintve kudarcot vallott – centralizmus viszont lett bõven.

A zsidó pártosodás jelentõs részben a modern társadalmi nyilvánosság és a zsidó sajtó terméke. A neológ establishmentet és közvéleményt elsõsorban nem vallási vagy kulturális kérdések foglalkoztatták, hanem közéleti-politikai dolgok: a zsidó jogkiterjesztés aktuális céljai és eredményei, a reunifikációs kísérletek, továbbá – egyre inkább – az antiszemitizmus problémái. A neológ Pesti Izraelita Hitközség már a 19. század végétõl a világ egyik legnagyobb hitközsége volt. A neológia csúcsszerveinek és vezetõinek gazdasági és politikai befolyása révén a hitközségi politika sok szálon fonódott össze az országos politikával.

Az adott történelmi körülményeket és egyházi sajátosságokat figyelembe véve, Magyarországon nem lehetett elvhû liberális egyházpolitikát érvényre juttatni. Ez plasztikusan megmutatkozott például az egyház-finanszírozásban. Az örökölt helyzet szerint a katolikus egyház hatalmas vagyonnal rendelkezett, a protestánsok szegények voltak. Az 1870-es évek második felétõl a kormányzat, egyre inkább hátat fordítva a korábbi kossuthi, eötvösi, deáki pragmatikus liberális egyházpolitikai elveknek, növekvõ mértékben részesítette állami dotációban a bevett, ill. elismert felekezeteket. Ettől kezdve az izraelita felekezet világi vezetõinek egyik legjelentõsebb feladata, érthetõ módon, a felekezetnek nyújtott állami támogatások maximalizálása lett.

[3. Kultúra] Az egyházak állami segélyezésének kérdésében már Eötvös kénytelen volt miniszterként elfordulni saját liberális elveitõl. Az állami szerepvállalást azzal indokolta, hogy az egyházak „kultúrmissziót” – értsd: állami feladatot – látnak el. Az állami politika mellett a kultúra volt a haladó zsidók nagy szövetségese – a „korszellem” pedig az iránytûje. A neológ elit azt gondolta, hogy ha a jesiváknak befellegzett Nyugat-Európában (ez volt a helyzet), akkor Kelet-Európában és Magyarországon is meg vannak számlálva a napjaik; ha állami elemi iskolákba terelik-kényszerítik az ortodox gyerekeket, akkor felnõve elõbb-utóbb felhagynak középkorias hiedelmeikkel és életvitelükkel; a magasabb kultúra vívmányai szépen lassan õket is elvezetik majd a neológ típusú korszerû és megtisztult vallásossághoz. Ez a szemlélet és retorika egyidõs a haladó mozgalommal, és jól nyomon követhetõ az 1840-es évektõl kezdve. Eme neológ várakozások évszázados nyugati tapasztalatokra épültek, és bizonyos mértékig teljesültek is – alapvetõen azonban illuzórikusnak bizonyultak.

A kultúrmisszió (vagy kultúrmunka, ahogy késõbb gyakran nevezték) fontos eleme volt a neológ identitásnak. Eleinte a nemzetiségek magyarosításában betöltött szerepüket értették alatta. A magyar ortodoxia megmûvelését csak közvetetten, az állami oktatás- és valláspolitika befolyásolása révén remélhették elõmozdítani, de egy másik belmisszióra, tudniillik a saját neológ közönségükön belüli vallási-kulturális identitáserõsítésre, nagy szükség mutatkozott már a 19. század végétõl. A magyar kultúra (mindenekelõtt irodalom) hallatlan vonzerején túl a kultúra általános neológ felértékelését mutatta már az is, hogy a neológia nem vallási, hanem – úgymond – kulturális alapon különböztette meg magát az ortodoxiától.

[4. Rabbik] A neológia döntõ többsége lelkesen üdvözölte a szabad polgári fejlõdést, a zsidó jogi és egyházfegyelmi autonómia radikális korlátozását, a vallási szabályrendszer térvesztését. E fejlemények természetes velejárója volt a rabbi feladatkörének átalakulása, befolyásának csökkenése. A jesivákat felváltani hivatott rabbiszemináriumokat (köztük a pesti Rabbiképzõt) a haladó zsidóság és az állam igényei hozták létre: mindkét részrõl az akkulturációs-asszimilációs tervekhez illeszkedõ mûvelt, hitszónok-hittantanár-lelkipásztor típusú rabbira volt leginkább igény. A Rabbiképző Intézet felállítására vonatkozó tervek Magyarországon a 19. század elejétõl kezdve mindenekelõtt a rabbiképzés korábban teljesen ismeretlen centralizálását, professzionalizálását (azaz szakképzés-szerûsítését), tulajdonképp: államosítását célozták. A neológia, mint a haladó zsidóság más mozgalmai is Európában, a katolikus hierarchiától való protestáns és felvilágosult viszolygás jegyében utasította el a hagyományos rabbiszerepet. A régi rabbiknak általában elég nagy befolyásuk volt a közösségükön belül, de pozíciójukat csak költõi szabadsággal lehet a „hierarchia” fogalmával jellemezni. Több joggal mondható, hogy a modern rabbiképzõk hoztak létre egy újfajta zsidó „papi” rendet, kvázi hierarchiát.

A neológok a rabbikérdésben is, mint mindenben, sokáig úgy gondolták, a történelmi szükségszerûség, a feltartóztathatatlan haladás ágensei. Csalódniuk kellett, a rabbiknak kétszeresen is. Egyfelől: a „haladó” hitközségek vezetésében a rabbiknak eléggé alárendelt szerep jutott – ez is a neológ ideológia lényeges eleme és a kongresszus öröksége volt. Ez ellen a neológ rabbik egy része mindig lázadozott, de lényeges változás nem történt. Másfelõl: a modern hitszónok-rabbi intézményét a haladó ideológia egész Európában a prófétai igehirdetés örökösének, egyfajta reinkarnációjának tekintette a 19. század elsõ felében. Az az elkeserítõ valóság azonban, amivel a neológ rabbik – más felekezetbeli kartársaikhoz hasonlóan – a késõbbiekben szembesültek, ki kellett ábrándítsa e romantikus szerepfelfogás maradék híveit is. A 19. század utolsó évtizedeitõl a neológ rabbik a vallástalanság gyakran drámai képét festik, de ez ellen fellépni a maguk hitközségeiben kevesen akartak vagy mertek. Ezt konkrét esetekben lehet liberalizmusnak tekinteni, vagy reálpolitikának, vagy opportunizmusnak, de prófétai igehirdetésnek bajosan. A rabbinikus tekintély a neológiából sem tûnt el, de átalakult: a haladó zsidó közösségek már nem annyira belsõ vallási szükségleteikhez igényelték azt, hanem egyre inkább a külsõ társadalom felé, voltaképp reprezentációs célból.

[5. Példa] Megpróbálom illusztrálni a fenti elvek mûködését egy rövid példán. Az egyetemi teológiai karok kérdése már 1871-ben napirendre került érintõlegesen, amikor a protestáns Tisza Kálmán a képviselõházban leszögezte a témával kapcsolatos liberális álláspontot: egyetlen egyetemünkön egy felekezetnek van teológiai fakultása; ez nem felel meg a vallási jogegyenlõségnek, de a megoldás nem az, hogy a többinek is legyen, hanem hogy ez is megszûnjön. A kultuszpolitika azonban, ahogyan az egyház-finanszírozásban és egyebekben, ebben sem a tiszta liberális elveket követte. A pesti egyetem katolikus hittudományi karának mintájára 1912-ben református, 1923-ban evangélikus hittudományi kar jött létre a debreceni, illetve a pécsi egyetemen (helyileg Sopronban), korábbi teológiai fõiskolák bázisán. 1950-ben az összes ilyen egyetemi kart újra leválasztották az egyetemekrõl, és intézményi szempontból visszaállt a teológiai fõiskolák korábbi helyzete.

Blau Lajos, a Rabbiképzõ professzora és késõbb rektora a recepció után, 1900-ban írja (a Magyar Zsidó Szemlében), hogy a jogegyenlõség jegyében a protestánsokhoz hasonlóan az izraelitáknak is kezdeményezniük kellene egy saját egyetemi teológiai fakultás létesítését: „A felekezetek egyenjogúságának zászlaját csakis a protestánsok lobogtatják, akik semmiféle sérelmet hallgatagon nem tûrnek. […] mindazok az argumentumok, melyek a haza, a nemzeti kultura és a felekezeti érdek körébõl a protestáns theologiai fakultás mellett felhozatnak, époly hangosan szólnak az izraelita theologiai fakultás mellett is. A zsidó papnak époly magyar műveltségre és nemzeti érzésre van szüksége, mint a keresztény papnak, és hívei közt szintén úgy kell azt terjesztenie, mint más papoknak.” A rabbi tehát nemcsak a vallás, hanem legalább annyira a kultúra és a magyarság misszionáriusa is. Ezzel, továbbá apologetikai célokkal és a keresztény teológiai stúdiumokra nézve remélhetõ haszonnal indokolja Blau a javaslatát. Ha karról nem is, de egy-két judaisztikai professzúra alapításáról szó volt talán valamivel komolyabb formában az elsõ világháború elõtt (Blau is jelölt volt), ám ebbõl sem lett semmi.

Feltehetõen Blau is tisztában volt azzal, hogy egy adott vallás teológiájának egyetemi fakultást alapítani nem kevesebb problémát vet föl – már csak a tan- és kutatási szabadság szempontjából is – mint amennyit egy papnevelde, egy teológiai akadémia egyetemmé szervezése. A zsidó tudományok általános ázsióját, meg persze a katedrát elnyerõk presztízsét, bizonyosan emelte volna egy  lyen teológiai kar. De erõsen kétséges, hogy származott volna-e belõle bármi áldás a zsidó felekezeti életre nézve – ha eltekintünk a kinevezések és egyebek fölötti veszekedések vérpezsdítõ hatásától. A lényeg ez volt: mi is bevett, történelmi egyház vagyunk, nekünk is jár, ami a protestánsoknak.

[6. Összegzés és teológiai kitekintés] Rátérve mondandóm második részére: a neológia sajátosságainak megértéséhez mindenekelõtt az ortodoxiához való ellentmondásos viszonyát kell látni. A 19. században a neológok számára az ortodoxia: vallásilag ellenfél, politikailag vetélytárs, érzelmileg atyáink intelme és anyáink tanítása. Hogy a neológia vallási reformjait kozmetikai jellegûeknek vagy mélyrehatóaknak tekintjük-e, az maga is vallási nézõpont kérdése. És amikor a magyar országgyûlés jóváhagyta az ortodoxia teljes szervezeti különválását, nemcsak az általános „lelkiismeret szabadságnak” az ország vallási széttagoltsága miatt igen fontos szempontjából járt el helyesen, de az államrezon szempontjából is. A magyarosító törekvésekhez ugyanis a fõleg nemzetiségi területeken élõ ortodoxia lojalitásának megõrzésére is nagy szükség volt. Másrészt a neológia egy meghatározó része mindig elsõ-második generációs neológ volt, akiknek tehát szülei vagy nagyszülei még ortodoxok voltak. Ez a legutóbbi idõkig így volt – legalábbis a vezetõ réteg körében. Eltávolodtak ugyan valamelyest az ortodoxiától, de erõsen idegenkedtek a neológia harciasabb és asszimilánsabb részétõl; kevés indíttatást éreztek radikális és elvi módon szembefordulni atyáik és nagyatyáik értékrendjével. Ez a tömeges méretû „kognitív disszonancia” az egyik oka a vallási vitákat kerülõ, tipikus neológ hozzáállásnak, és annak, hogy a neológ programideológia nem annyira vallási reformokra, mint inkább társadalmi-politikai reformokra irányult.

A neológia jelentõs tranzitforgalmat bonyolított az ortodoxia és az asszimiláció között. Ez egyirányú forgalom volt, és erõsen összefüggött a belsõ migrációval: tipikusan a kisebb, keleti ortodox közösségekbõl vezettek utak a nagyobb, „nyugatibb” települések neológ közösségei felé. A vészkorszak után az ortodoxia – mint a neológia keleti bázisa és egyben versenytársa – mára szinte teljesen felszámolódott, jelentkeznek viszont régóta és viszonylag sokan, akik a fordított relációban érdekeltek: a zsidóság – vagy a „zsidóbbság” – felé tájékozódnak. Nem véletlen, hogy a neológia új vetélytársa egy olyan irányzat, amelyik ebben a fordított viszonylatban utazik, gazdag tapasztalatokkal; és az sem véletlen, hogy ez az irányzat Kompország politikájával is keleti menetben talált egymásra.

Ezen elõzetes észrevételek után néhány szó összefoglalóan a neológia államhoz, kultúrához, rabbikhoz való viszonyáról.

[Állam] A magyar zsidóság 19. sz.-i szakadásának mérlege, megítélése nem egyértelmû – a neológián belül sem. Politikai szempontból azonban a megosztottság mindenképp súlyosan terhes öröksége a magyar zsidóságnak. A haladók és a konzervatívok önálló érdekérvényesítése, az, hogy az államhatalmi tényezõk befolyásolásával próbálják a másik oldalt maguk alá gyűrni – ami nyílt vagy burkolt denunciálásba csúszik át nemritkán – legkésõbb az 1830-as évektõl, a két párt konfliktusainak kiélezõdésétõl kezdve szerves részévé vált a magyar zsidó politizálásnak. Nemcsak egy etatista szemléletû állami egyházpolitika mozgásterét bõvíti, ha ellenérdekelt csoportok egymás rovására keresik a kegyeit, de a felekezeti politikacsinálók dolgát is megkönnyíti ez bizonyos fokig. Sokszor hálásabb és könnyebb feladat az érdekképviselet kifelé, mint az érdekegyesítés és bizonyos lehangoló realitásokkal való szembenézés befelé.

[Kultúra] Kompország zsidóságának, ennek a sajátos, a keleti és nyugati askenázi közösségek határövezetében összekerült zsidóságnak a története nem a békés egymás mellett élés és nem a kulturális konvergencia története. A nyugati felfogást képviselõ magyar neológia nem tudta sikerre vinni nagy tervét: keleti askenázi zsidó honfitársai „civilizálását”. E terv szemléleti alapjai, a nyugati kultúra felsõbbrendûségébe, asszimiláló erejébe és konfliktuskezelõ képességébe vetett hit, téveseknek bizonyultak, legalábbis a konkrét magyar körülmények között. Nem az elsõ és nem is az utolsó eset volt, hogy a felvilágosodás értékrendjének erejét hívei túlbecsülték; hogy az aufklérista fölényeskedés megbosszulta magát. A zsidó „kultúrharc” idején, különösen az 1860-as évektől kezdve, a neológok meglepetve konstatálhatták, hogy az ortodoxok a neológia hazai pályáján, a magyar belpolitikában is bizony leiskolázzák õket.

A kultúrában nem volt a neológiának vetélytársa. De az emlékezet-kultúrában, illetve ennek identitáspolitikai és gazdasági hasznosításában – mindkettõnek nagy konjunktúrája van – napjainkra kemény konkurenciája lett. Kampányolási célokra vallási és egyéb szervezetek ma egy hatalmas, tragikus elemekkel gazdagon átszõtt magyar zsidó kultúrából meríthetnek, amelyben igen jelentős a neológ zsidóság apportja – nevezzük ezt Pap Károllyal „eszmévé halás”-nak. Merítenek is, néha vitatható módon – ami vagy a választott kulturális személyiségeknek, vagy az adott vallási közösség saját halottainak kegyeletét sértheti.

[Rabbik] A régi világban a közösségi rabbi legitimációja alapvetõen a rabbiosztályból, a talmudista vallási elitbõl származott. A neológia ezzel szemben a rabbiság egy világiasabb és alapvetõen a hitközségi világi vezetéshez kötött legitimációját fejlesztette ki. Ez az újítás a haladó zsidóság egyik középponti ideológiai eleme volt, amire hatott a protestáns egyházi berendezkedés is. A neológia kezdettõl fogva elsõsorban laikus mozgalom volt. A hitszónokok és lelkipásztorok szerepe ebben a mozgalomban a szociológiai lényeget tekintve abban állt, hogy egyengessék a hagyományból kifelé vezetõ utat, és tartsák a lelket, a zsidó lelket, azokban, akik erre még igényt tartottak. A helyzet azonban évtizedek óta alapvetõen megváltozott, ami teljesen más feladatokat ad a zsidó vallási intézményrendszernek, mint amire a neológia eredetileg vállalkozott.

[Teológia és ideológia] Végezetül néhány teológiai megjegyzés. „A földi uralom hasonlít az égi uralomhoz”, egy talmudi megjegyzés szerint. Teológia és ideológia a vallástörténetben, és a neológia történetében is, ezer szálon kapcsolódik egymáshoz, és bizonyos értelemben tükrözik is egymást. A legõsibb zsidó „bibliai teológiát” a régi liturgia hordozza – ami persze egészen más, mint a dogmatikus, skolasztikus, filozófiai teológia. A ros hásánái (újévi) muszáf imában egy egész teológiai rendszer van megimádkozva és megénekelve. A îìëéåú, æëøåðåú, ùåôøå hármassága, háromszöge – az isten-királyság, az isteni „emlékezet” (azaz gondviselés), az isteni „kürtfújás”, „felriasztás” (azaz szabadítás és kinyilatkoztatás) – rokonítható az általunk használt szempontrendszerrel: a politikai hatalomhoz, a kultúrához, illetve a vallási autoritáshoz való viszonnyal. Nem indokolatlan tehát ebben a teológiai perspektívában szemügyre venni a neológia (vagy más zsidó vallási mozgalmak) ideológiáját, illetve ideológiájának görbe tükrében fejteni föl teológiai nézeteit.

David Friedrich Strauss, a liberális protestáns teológia egyik 19. századi úttörõje és fenegyereke könyveiben felteszi a kérdést: Keresztyének vagyunk-e még? Martin Buber is feltette a maga hasonló kérdését: „Zsidók vagyunk-e még? A neológ vallási elit ilyen teológiai (és egyben ideológiai) kérdéseket, a nyilvánosság elõtt és elvi szinten legalábbis, nem nagyon firtatott, noha a 19. század végétől kezdve minden oka meglett volna rá. A mai magyar kontextusban mindenesetre adekvátabb volna az analóg ortodox (tkp. haszidízû) kérdés: „zsidók vagyunk-e már?” De ezt a kérdést, vagy a „zsidók vagyunk-e még?” kérdést, a magyar zsidóság jelenlegi állapotában és a forgalomban lévő modern, teljesen szubjektív identitásfogalmak miatt tulajdonképp föl sem lehet, föl sem szabad vetni.

Reális lehetõség volt-e, lesz-e valaha is a történelmi idõben, hogy a zsidóság csak ortodox válfajában létezzen?
– Nem tudom megítélni. A talmudi hermeneutika szerint àéï î÷øà éåöà îéãé ôùåèå , a szentírási vers értelmezése sosem tévesztheti szem elõl, sosem nélkülözheti a kontextus szerinti „egyszerû”, „hagyományos” értelmet, a psatot. Az ortodox zsidóság a zsidóság (és a Kinyilatkoztatás) psatja. Úgy tûnik nekem, Schweitzer fõrabbi úr is hasonlóan gondolta ezt, a mindenkori neológ rabbik többségével egyetemben. Ez volna az „ortodox neológia” elsõ dogmája. Akik ezt nem ismerik fel, azoknak valószínûleg kevés esélyük van, hogy hosszabb távon életképes, alternatív judaizmussal álljanak elő.

A korszerűség és haladás mint ideológiai fogalmak már a 19. században elvesztették ártatlanságukat a zsidóságon kívül és belül. A neológ ideológiáról annak a történelmi eufóriának az elmúltával, amely létrehozta, elég gyorsan kiderült, hogy törékeny nádszál – késõbb az is, hogy törött nádszál. A 20. század elején a német-zsidó vallásfilozófia már a zsidóság történelemfölöttiségérõl vagy  alattiságáról beszélt. A korszerûség-eszmével szemben az ortodoxia (különösen a keleti, a magyar) az anakronizmusával, a kortalanságával tüntetett. A jiddis népi bölcsesség azt mondja a maga tömör és egyszerû (psat) módján: „Többet ér az álló óra, mint amelyik késik vagy siet, mert az álló óra legalább kétszer a pontos idõt mutatja.” Valóban: teológiailag a zsidóság számára nincs komolyabb hivatás és kihívás, mint hogy csak két dolog idejét pontosan jelezze: a teremtését és a megváltásét. Hogy mi a helyzet azokkal a zsidókkal, akiknek az órája kissé össze-vissza jár, az persze bonyolultabb ideológiai és gyakorlati kérdés.

Schweitzer fõrabbi úr nagy humánummal, méltósággal és önérzettel tanította és képviselte a zsidóságot befelé és kifelé egyaránt. Legyen emléke áldássá, éäé æëøå áøå.

támogatás
Pop up banner1
[popup][/popup]