Trópusi zsinagógák

Írta: Zelei Dávid - Rovat: Irodalom, Kultúra-Művészetek, Történelem

Tájkép a latin-amerikai zsidó irodalomról.

Alberto Gerchunoff

Ha az ember Európára, aztán Latin-Amerikára gondol, ellentmondásos kép bontakozik ki előtte. Ha pusztán földrajzi ismereteire hagyatkozik, a 95%-ban spanyolul és portugálul beszélő “katolikus kontinens” masszív, homogén tömbnek tűnik a Brazíliányi területére ötven országot és számos nyelvcsaládot bezsúfoló Európához képest – mégis, a Pantaleón és a hölgyvendégek olvasta nélkül is százszor hamarabb jut eszünkbe a kupleráj szó Latin-Amerikáról, mint Európáról.

Latin-Amerika – Kelet-Európához hasonlóan – tudatában van önnön kuplerájságának, de ravaszul nem tagadja, hanem erénnyé emeli azt: nem az enervált búskomorságon nevelt kicsi és savanyú magyar narancs logikáját követi („ez adatott, bírjuk ki valahogy”), hanem a latino házibuliét, ahol a nagy kavarodásban olyan elemek is kapcsolatba kerülhetnek egymással, melyek homogénebb, rendezettebb társadalmakban nemigen. Elég elolvasnunk Octavio Paz Malinche-esszéjét („Los hijos de La Malinche”), hogy rájöjjünk: a hódító Cortés és nahua tolmács-szeretője, Malinche nászából megszületett mexikói nemzet egyszerre foglalja magában a hódítót és a meghódítottat, az őslakost és a bevándorlót, az árulót és a hídembert, ezeket a tragédia árán született, egymással összeegyeztethetetlen, mégis egymást kiegészítő identitáselemeket pedig akár gazdagságként is lehet értelmezni. Oswald Andrade 1928-as Kannibál Kiáltványában („Manifesto Antropófago”) világosan fogalmaz: a színvonalas önkifejezéshez magunkévá kell tenni, el kell fogyasztani a másikat annak kultúrájával, világszemléletével együtt, mert „csak a kannibalizmus egyesít minket”.

Ilyesmik forogtak a fejemben, miután átfutottam néhány latin-amerikai zsidó irodalmi antológiát és lexikont. A  többhullámos kényszermigráció milliónyi alakzata egészen gazdag, sokszínű és sokhangú zsidó kultúrát hozott létre, mely épp úgy magában foglalja az írásom címéül szolgáló zsidó novellagyűjtemény (Tropical Synagogues: Stories by Jewish-Latin American Writers) szerkesztőjét, a Don Quijote első fejezetét spanglishre fordító Ilan Stavanst, mint a ladinóul is alkotó, bolgár szefárd családból Mexikóba származó költőt, Myriam Mosconát. Pedig e gazdagság mögött sokszor traumatikus történetek rejlenek.

Ilyen Clarice Lispectoré, aki azután született meg Podóliában, hogy anyját az orosz polgárháború idején egy pogromlovag megfertőzte szifilisszel, vagy Angelina Muñiz-Hubermané, aki a spanyol polgárháború elől menekülő szülők gyermekeként Franciaországban látta meg a napvilágot, hogy aztán a náci csapatok továbbűzzék Kubába majd Mexikóba.

Clarice Lispector

Huszadik századi történetek ezek, mert a latin-amerikai zsidó irodalom története – a tömeges migrációval párhuzamosan – ekkor veszi kezdetét. Ez nem azt jelenti, hogy ezelőtt ne létezett volna zsidó történelem és zsidók által írt irodalom a szubkontinensen:

már Kolumbusz első amerikai útját is legalább hat, név szerint ismert zsidó kísérte 

(nem utolsósorban azért, mert a Katolikus Királyok ediktuma a zsidóság kiűzéséről néhány nappal a vitorlabontás előtt lépett hatályba), vagyis az európai és zsidó jelenlét egyidős Latin-Amerikában. Mégis, az olyan esetek, mint a gyarmati Latin-Amerika zsidó világát először megjelenítő, később judaizálásért az Inkvizíció által elítélt Luis de Carvajal y de la Cueváé (1539-91), vagy a 19. századi latin-amerikai romantika csúcsteljesítményét, a Maríát megalkotó kolumbiai Jorge Isaacsé (akinek regényéből aligha én tanultam meg egyedül a spanyol „zokogni” igét mindörökre) páratlanok maradtak a maguk korában – miközben persze a zsidó alakját esztétikai okokból vagy antiszemitizmusát propagálandó, számos nem-zsidó szerző tollára vette. Talán nem árt közülük kontrasztba állítani az Argentin Nemzeti Könyvtár két egymást követő igazgatóját, a Hugo Wast álnéven Cion bölcseinek jegyzőkönyveit megidéző Gustavo Adolfo Martínez Zuviríát (aki 1931 és ’55 közt töltötte be a posztot) és a tiszteletbeli zsidó íróként számon tartott Jorge Luis Borgest (1955-1973) – kettejüket manapság egészen más polcon tartja az irodalomtörténet.

Akárhogy is, abban nincs igazán vita szakmai körökben, hogy a latin-amerikai zsidó irodalom az argentin függetlenség centenáriumán, 1910-ben veszi kezdetét Alberto Gerchunoff Zsidó gauchók („Los gauchos judíos”) című novellafüzérével (melyből részleteket olvashatnak lapunkban). Gerchunoff a legendás modernista költő, Leopoldo Lugones tanácsára írta meg kifejezetten zsidó szempontú integráció-történetét, mely személyes élményekből táplálkozott: 1889-ben öt évesen maga is az elsők között érkezett a kamenyec-podolszki zsidó telepesek által alapított, nevét a filantróp milliomostól, Moritz von Hirschtől kölcsönző Moïsesville-be. A Zsidó gauchók az akkoriban alakuló Hirsch-telepek mindennapjait világítja meg, melyet a franciás műveltségű Buenos Aires-i értelmiség hírből sem igen ismert: Dél-Amerika Párizsában (ahogy a századfordulón nevezték) a kisebbségi narratívák annak ellenére sem nyertek igazán polgárjogot, hogy az ország vezető intellektusai, elsősorban észak-amerikai ihletésre, abszolút bevándorláspártiak voltak. Juan Bautista Alberdi szállóigévé vált 1852-es kijelentése („a kormányzás betelepítés”) a kontinens számos országában vált krédóvá: lényege a nem-európai (őshonos) kisebbségek és európai bevándorlók arányszámainak utóbbi felé való elmozdítása volt. Mai szemmel nézve hihetetlen, de az 1910-es években Argentína a világ tíz legnagyobb gazdasága közt volt, egy főre eső GDP-ben többek közt korábbi anyaországát, Spanyolországot is leelőzve – nem csoda, hogy Gerchunoff narrátora annak ellenére is Ciont látja befogadó országában, hogy, amint az „Az ellopott ló története” című novella mutatja, itt is a zsidókat találják meg elsőként, ha valakinek eltűnik a lova.

Gerchunoff az első latin-amerikai író volt, aki kifejezetten zsidó témájú írással bekerült a kánonba, az őt követő generációkból pedig immár többen igyekeztek belépni az általa résre nyitott ajtón – akár vele szögesen ellentétes képet festve a latin-amerikai zsidóság helyzetéről, mint a nemrégiben elhunyt, lengyel származású Mario Szichman tette azt négyrészes Pechof-sagájában.

Mario Szichman

Darrell B. Lockhart három generációt különít el a latin-amerikai zsidó irodalomban: a bevándorlást közvetlenül átélő első nemzedék fő ellentmondása az identitás megőrzése és a hézagmentes beilleszkedés között feszül (ennek lehetetlenségét a már-még tökéletlenül beszélt nyelvek keveredése jelzi), gyakran előforduló elemei pedig az idegenségérzet, az óhaza iránti nosztalgia, és a nehézkes társadalmi-anyagi megkapaszkodás. A második, már az új hazában szocializálódó nemzedék már érthető módon közvetettebben kötődik az óhazához, erősebben ágyazódik az újba, ez pedig egészen más attitűdöt eredményez a kívülállósággal vagy másodrendűséggel kapcsolatban: a beilleszkedés kényszere helyett az egyenlőség kivívása, a kirekesztéssel való szembeszállás lesz a cél. Míg a pogromok elől menekülő első generáció csupán zavartalan láthatatlanságra vágyott, a második a többiekével egyenrangú helyet követel magának a társadalomban: zavarják a duális elkötelezettség olyasfajta kényszerei, mint amiről Saul Sosnowski számol be egy tanulmányában, elmesélve, hogy az ötvenes-hatvanas években a zsidó középiskolásokat az inspektorok látogatására felkészülve olyan kérdésekkel vizsgáztatták, hogy

„Ha háború törne ki Argentína és Izrael között, melyik oldalon harcolnál?”

A harmadik és negyedik, javarészt már asszimilálódott, szekularizálódott generációk aztán sokszor visszatalálnak a zsidó ősök történeteihez: így érünk körbe, ha Gerchunoff után mondjuk a valamelyest nálunk is ismert Andrés Neuman Volt egyszer egy Argentína („Una vez Argentina”) című regényét olvassuk, megtudván, hogyan érkeztek Neuman felmenői (nagyjából Gerchunoffékkal egyidőben) Oroszországból Argentínába – csak immár egészen más perspektívából. Ha tehát az első generáció számára a zsidóság sors, a második számára harc, e harmadik hullám számára leginkább hagyomány. Nem egészen véletlen, hogy az utóbbi évtizedekben kifejezetten divatosak lettek a zsidó tematikájú történelmi regények: az e számban szereplő mexikói Angelina Muñiz-Huberman 16. századi karibi zsidó kalózokról (!) szóló novelláját 2018-ban bővítette regénnyé, de a brazil Moacyr Scilartól a venezuelai Alicia Freilich Segalig sokan foglalkoznak az Inkvizícióval, üldöztetéssel és száműzetéssel is – rendszerint áthallásban a jelennel.

De mi a helyzet a holokauszttal? Történelmi ismereteinkből tudható, hogy a latin-amerikai szubkontinens csaknem teljesen kimaradt a második világháborúból – ez azonban nem jelenti azt, hogy a háború alatti és utáni bevándorlás miatt ne lenne latin-amerikai emlékezete – még ha annak kulturális lenyomata az európaihoz nem is mérhető. Legkiemelkedőbb képviselője, a kalandos életutat bejáró Simja Sneh a második világháborút Lengyelországból a Szovjetunióba szökve a sztalinói szénbányákban, a Vörös Hadsereg kötelékében Belső-Ázsiában, majd a Brit Hadsereg zsidó brigádjába kerülve Európa különböző országaiban szolgálta végig, hogy aztán a háború után Argentínába emigráljon; a kilencvenes években két terrorista merényletet is túlélt, hogy aztán 1999-ben, 90 évesen érje a halál.

A legmegrázóbb és leginkább latin-amerikai Soá-történetet

mégsem tőle, hanem a kolumbiai Juan Gabriel Vásqueztől olvastam a magyarul is elérhető Informátorokban: mikor Eduardo Santos elnök 1941-ben roosevelti nyomásra parancsba adta a náciszimpatizánsok, majd a közhangulat radikalizálódása után minden, kicsit is gyanús német elem begyűjtését, a származásuk miatt ezer veszélyen át Kolumbiába menekülő zsidóknak ezúttal németségük miatt kellett évekig egy hotelben raboskodniuk – létezik tehát az a balsors, ami több ezer kilométeren keresztül üldöz, és sosem adja fel.

Mindeddig kevés női hangot említettem e felsorolásban, pedig a ’70-es évek óta virágzik a zsidó női irodalom is a kontinensen: a mindig erős argentin felhozatalon (Ana María Shua, Alicia Steimberg) és a mostanság Amerikán keresztül hozzánk is eljutó, zsidó témákat alig érintő Clarice Lispectoron túl (akiről Csáki Márton írt pazar esszét a Szombatba, 2019. február) kiemelkedő a mexikói (Sabina Berman, Margo Glanz, Myriam Moscona) és a chilei (Marjorie Agosin, Sonia Guralnik, Cynthia Rimsky, és az egy novella erejéig magyarul is olvasható, hátborzongató Andrea Jeftanovic) mezőny is.

Alicia Steimberg

Az utóbbi évtizedek ugyanakkor a gender, test és szexualitás eladdig tabunak számító témáit is beemelték a latin-amerikai zsidó irodalomba, mi több, megjelentek az első zsidó queer szövegek is. Az első homoszexualitását nyíltan vállaló latin-amerikai zsidó szerző a venezuelai Isaac Chorcón volt, akinek Tengeri madár szárazföldön („Pájaro de mar por tierra”) és Tűz esetén betörni! („Rómpase en caso de incendio”) című regényei úttörőek voltak a szubkontinens gay irodalmában, a mexikói Sara Levi Calderón Két nő („Dos mujeres”) című regénye pedig az első leszbikus zsidó regény volt kontinens-szerte.

Mindez azt mutatja, hogy bár a latin-amerikai zsidó irodalomnak történeti okokból mások a csapásirányai és súlypontjai, mint az európai vagy észak-amerikai zsidó irodalmaknak, kérdései nagyon is hasonlóak más kisebbségi irodalmakhoz, válaszai és értelmezései pedig generációról-generációra változnak. S ez alighanem így van jól.

támogatás
Pop up banner

Címkék:2020-05, Dél-amerikai zsidó irodalom, Dél-amerikai zsidóság

[popup][/popup]