Távoli unokatestvérek

Írta: Matti Friedman - Rovat: Irodalom, Kultúra-Művészetek

Ahogy Amerika talán legjobb zsidó íróinak friss regényeit olvastam, feltűnt egy visszatérő karakter: Izrael.

Jonathan Safran Foer

Az még lehetett volna véletlen, hogy Jonathan Safran Foer Here I Am és Joshua Cohen Moving Kings című regényében is fontos szerepet kap Izrael és az izraeliek. Ám aztán ősszel jött Nathan Englandertől a Dinner at the Center of the Earth és Nicole Krausstól a Forest Dark (Sötétlő erdő), melyek nagyrészt Izraelben játszódnak. Valami elindult.

Olvasóként úgy közeledtem ezekhez a regényekhez, hogy a szerzőkkel nagyjából egykorú vagyok (negyvenes), tizenhét évesen elhagytam Észak-Amerikát, azóta Izraelben élek és írok. Talán ez a magyarázata, hogy miért vagyok érzékeny az amerikai zsidó irodalomnak erre az elmozdulására. (Hozzá kell tennem, hogy személyesen ismerem Foert és Krausst, és hogy a Sötétlő erdőben található egy utalás „Matti Friedman” izraeli újságíróra.) Mindazonáltal nem hiszem, hogy ezeket a könyveket olvasva ne tűnne fel bárkinek, mennyire eltávolodtak a nyers és meggyökeresedett „amerikai vagyok, Chicagóban születtem” hangnemtől. A középpont eltolódott.

Természetesen mindegyik regényíró Izraele más, mégis akadnak hasonlóságok. Két író izraeli háborút nézet velünk az amerikai tévében, és leírja az általa kiváltott erős érzelmeket; kettő utal Dávid királyra; kettőnél van hamza kulcstartó; kettőnél szerepel a Moszad; mindenkinél vannak katonák, és mind használnak valamennyi hébert. Talán a legárulkodóbb, hogy ketten olyan amerikai szereplőket használnak, akiknek izraeli másod unokatestvéreik vannak – az amerikai és izraeli zsidók először testvérek voltak, akiket elválasztottak az európai háborúk, aztán első unokatestvérek, de most már csak másod unokatestvérek, amely generációs tényt legalább annyira indokolja a foszladozó kapcsolat, mint bármi más. Egyik regényíró sem érzi magát teljesen otthon Izraelben; inkább Mars körüli műholdak, mint marsjárók: nem a talajon járnak, de beléptek a hely gravitációs mezejébe, így aztán érdemes kielemezni, pontosan miben is áll ez a vonzerő.

Nicole Krauss (Fotó: Dani Duch)

Saul Bellow egyszer azt mondta, hogy az erkölcsi alapon kritizálóknak az lesz a zsidó állam, ami a sízőknek az Alpok. Ahhoz, hogy az olvasó felmérje, milyen profetikus volt ez a megjegyzés, elég, ha elolvassa azt a nemrégi esszékötetet, melyet olyan írók állítottak össze, akik elítélték a Gáza-övezet elfoglalását, miután egy kis erkölcsi sízésre mentek két kiemelkedő amerikai zsidó író, Michael Chabon és Ayelet Waldman vezetésével. Az itt tárgyalt négy szerző egyike sem egyszerűsíti le annyira a dolgot, mint az a vállalkozás (amelyről a Washington Postban írtam), de az erkölcsi dilemmák tagadhatatlanul a vonzerő részét képezik. Englander regényében például, amely egy amerikai zsidóról szól, aki Moszad kém lesz, aztán az élete teljesen kisiklik, két szereplő a házrombolás mellett és ellen érvel. „Öt perces figyelmeztetést adni öregasszonyoknak, akik amúgy is csak olivaolajjal és Arafat fényképével menekülnek ki? Szánalmas.” „Másképp hogyan tudsz megbüntetni valakit, aki már elment? Csakis elrettentéssel.” Máshol hasonló vita olvasható a civilek közti terrorista robbantásokról, amit a főszereplő lehetővé tesz és sajnál: „Én nem azt akartam csinálni, amit most csináltunk.”

Izrael mind a négy regényben különös és izgalmas események színhelye, sőt talán varázslaté, de az a gondolat, hogy a mágia itt lehetséges, leginkább Krauss regényében, a Sötétlő erdőben fogalmazódik meg. (Viszont a regényekben a munka, válás, viszony és bár micvá mind otthon történik.) Krauss elbeszélője egy írónő, aki otthontalanná lesz az Egyesült Államokban, és Izraelben találja magát. Megjelenik előttünk a Földközi-tenger, a nyájas, de ingerlékeny emberek, a Tel Aviv Hilton bájtalan betontömbje és a meleg macskahúgy szaga az utcán – de ez egyben a természetfeletti jelleggel megáldott Izrael is, mint néhány itt játszódó magasztos történetben, például a Királyok könyvében, ahol Éliás próféta drámaian elhagyja a földet és nem hal meg, vagy ahol Jézus meghal, de visszatér, aztán megint elmegy, de nem hal meg. A Sötétlő erdőben megtörténhet, hogy egy elhunyt európai író alázatos izraeli kertészként születik újjá, vagy hogy egy idős New York-i taxival a Negev-sivatagba indul és eltűnik.

Ezekben a regényekben sok szereplő azért fordul Izraelhez, hogy aládúcolja az amerikai életét, amit értelmetlennek érez, még ha ezt az odafordulást nem is kell komolyan vennünk. Foer Here I Am-jének végén – amelyben egy amerikai család szétesik, ahogy Izraelt katasztrófa sújtja és lerohanják – a főszereplő összeszedi a bátorságát és elindul harcolni. Ahogy belép egy Long Island-i reptérre, hogy csatlakozzon más amerikai zsidó önkéntesekhez, akik Izrael nem hivatalos himnuszát éneklik, így mereng: „Egész életemben könyveket és forgatókönyveket írtam, de most először éreztem saját magamat is szereplőnek; először érzem, hogy a tyúkszaros létezésem léptéke, az élet drámája végre illik ahhoz a privilégiumhoz, hogy élek.”

Joshua Cohen

 

Cohen Moving Kings című regényében David King áthoz egy izraeli rokont, egy fiatal háborús veteránt, hogy a New York-i költöztető cégében dolgozzon, és azon morfondírozik, hogy Izrael valahogy kapcsolatban áll a halhatatlansággal: „Ha kapcsolatban maradna Izraellel – mondja magáról King, miután egy szívroham elgondolkodásra készteti –, ha együtt élne Izraellel, bizonyos kötelességek hárulnának az élőkre a halála után. Szinte biztos volt benne, szinte hangosan megkérdezte: az élők közül ki fog földet dobni a sírjára vagy káddist mondani? A lánya?”

Pár évtizeddel ezelőtt a zsidó amerikai írók, ha körbe is néztek a különös zsidó országban a Közel-Keleten, pontosan tudták, hogy az irodalom igazi terepe számukra otthon van. 2017-ben a regényírók már nem biztosak ebben. Azoknak az íróknak a bevándorló tüzeinél, akik val

aha úgy találták el Amerikát, akár egy interkontinentális rakéta, már szalonnát sem lehet pirítani. Ha nem most érkeztél a Szovjetunióból, akkor feltehetőleg nincs fura modorod, nincs etnikai célod vagy érdekes családtörténeted. A jiddis nosztalgia bepállott, és mivel mindenki a kertvárosba költözik, már nincs amerikai zsidó utca. A szélesebb amerikai kultúra vajmi kevés kohéziót kínál egy írónak, akár a keblére akarja ölelni, akár lázadni ellene. Akkor hová menjünk? Ahogy Saul Csernihovszki írta Berlinben a zsidó Európa alkonyán száz évvel ezelőtt: „Azt mondják, van egy ország, egy naprészegítette ország…”

És valóban van: egy olyan ország, amely kulturálisan felvette a lépést, felfedezett kifejezetten zsidó üzemanyag tartalékot, ami révén Bejrut, Szentpétervár és Palo Alto keveréke, de leginkább önmaga lett. Egy hely, ami megbolygatott, feltüzelt és megható, ami nagyon különbözik az amerikai zsidó világtól, nemcsak mert közel-keleti, és nemcsak mert veszélyben forog, hanem mert él és virul.

Jewish Review of Books, 2017 téli szám

Pék Zoltán fordítása

támogatás