Táncoló cirkuszigazgató

Simor Ágnessel beszélget Várnai Pál

 

Kulturális szervező, táncesztéta, eladóművész, a Teleki téri szefárd zsinagóga aktivistája. Nehéz lesz magázódnom vele, akit fiatalkora óta ismerek, s akit egy idő óta, „szefárd hercegnőnek” becézek. Apja, Simor András, költő, műfordító, szerkesztő, a latin-amerikai költészet kiemelkedő magyarországi népszerűsítője. Tavaly elhunyt édesanyja, Dobos Éva szintén költő és műfordító volt, nevéhez számtalan film és regény fordítása főződik, legfőképp spanyol nyelvből. Szeretném ezt az interjút drága barátom, Éva emlékének ajánlani.

Ön Budapest egyetlen szefárd imaházának, a Teleki téri parányi zsinagógának a kutatója és munkatársa. Mit csinál ott tulajdonképpen és miért is?

2011-ben találkoztam a Teleki tériekkkel, különböző projektek kidolgozásában segítettem nekik. S hogy miért is kapcsolódom a Telekihez? Leginkább azért, mert úgy gondolom, hogy ez a saját lényem és közegem megértéséhez is tartozik. Bár magamat nem tartom vallásosnak, nem is tartok túl sok zsidó rítust, azért egy-egy ünnepet igen. Amúgy pedig nagyon érdekel mindenfajta jó kezdeményezés, az, hogy hogyan lehet egy civil szervezet munkáját segíteni belülről. Hihetetlen volt nekem a két Mayer testvérrel való megismerkedés, akikkel egymás szavába vágó beszélgetésekben egyszerre háromféle dologról is beszéltünk, ami nekem nagyon ismerős volt. Szeretek hozzám hasonló korú zsidó fiatalokkal együtt dolgozni, akik zsidó és nemcsak zsidó identitásukat keresik, s ez az együttlét a saját lényemet is segít megérteni. Különös véletlen, hogy pont ebben az időben került elő valami anyai családi történet: eszerint valamilyen szefárd ős is van a családban, ami vicces volt, mert a Teleki tér az egyetlen szefárd imaház Budapesten.

Magyar-esztétika szakot végzett és azon belül a táncesztétikára specializált. Már a középiskolában foglalkozott színházzal, tánccal, versei is jelentek meg. Később a Tűzraktér nevű kulturális intézményt vezette, amíg azt a gyönyörű épületet el nem vették. Csodálatos hely volt, elvarázsolt az atmoszférája.

A központot, amelynek Tűzraktár majd Tűzraktér volt a neve, 2004-ben kezdtük előkészíteni. 2012-ig működött. Utána még több helyen, így Vízraktér néven a Király fürdőben is folytattuk. Alapvetően az volt fontos a számunkra, hogy legyen egy olyan közös tér, ahol a különböző művészeti ágak találkoznak, ahol a magunkban rejtőző sokféle energia egymásra tud találni, s ez ne csak egy hazai kis közeg legyen, hanem minden csápjával nyitott legyen a külföld felé. Sok zenei, tánc-, cirkusz- és más együttes érkezett külföldről Budapestre, amelyek vagy felléptek nálunk, vagy csak benéztek hozzánk. Külföldön jártamban, kulturális körökben meglehetősen ismert volt a Tűzraktér. Sajnos ez már csak kultúrtörténet, nem létezik. Pedig nagyon fontos, hogy sokféle művészeti, társadalmi és esélyegyenlőségi tevékenység találkozzon össze és számomra a legfontosabb az volt, hogy az általam és Balla Zoltánnal közösen irányított központ ezeket a hiányokat betöltse.

Dolgozik bábokkal, játékokat találnak ki és mutatnak be gyerekeknek és gyerekek részvételével. Sok különböző csoporttal dolgozik egyidejűleg.

A drámapedagógia is olyan terület, amit tanultam és ami fontos a számomra. A másik művészeti ág, amellyel szinte kamaszkorom óta foglalkozom, a tánc. Természetesen a kortárs tánc is, de ennél sokkal jobban érdekel a Butoh tánc, ami egy japán technika vagy filozófia. Úgy 15 éve találkoztam vele először és folyamatosan tanulom. Többször jártam Japánban, ahol nagyon sok mesterrel dolgoztam együtt. Ez egy olyan formanyelv, ami az emberi lét határait keresi, miközben mégis csak reagál a társadalomra. Ez az ázsiai vonal ugyanolyan fontos volt számomra, mint a latin-amerikai, amely kora gyermekkorom óta meghatározza egész énemet. Azután valahogyan eljutottam a cirkuszig. Nekem mindig az a legnehezebb, hogy meghatározzam önmagam. Általában az történik, hogy elkezdek valamit csinálni, és amikor az nagyon izgalmas és jól működik, akkor valahogy megszakad, sokszor külső okból, vagy társadalmi változások miatt és olyankor csinálok valami egészen mást, ami ugyanannyira érdekel, és amibe valahogy belekapcsolódnak azok a dolgok, amelyeket odáig csináltam.

A bohócokkal Madridban ismerkedett meg.

Kulturális menedzserként, mozgásszínházzal és tánccal dolgoztam ott egy szervezetnél, de már 2010-től készítettem olyan előadást, amelyben az új cirkusz is megjelenik. Spanyolországban részt vehettem az ottani Carampa cirkuszi egyetem képzésén, s akkor kezdtem foglalkozni a levegő akrobatikával. Magasban lenni és levegőben, az mindig is nagyon vonzott. A Fővárosi Nagycirkuszban csináltunk is cirkuszi előadókkal egy közös fellépést.

Meglepődtem, amikor hallottam, hogy falra mászik.

A vertikális tánc egy cirkuszi műfaj, a levegőben függesztve a falra merőlegesen lehet mozogni. Nagyon élveztem, amikor megtanultam.

Nekem már ezt hallani is tériszony. Úgy tudom, vidéken is tartanak előadásokat.

Igen, a társulatommal, a Simorág Táncirkusszal. Nagyon jó eljutni kis falvakba, ahol a helyiek nagyon kevés előadást láthatnak. Ez része annak a munkánknak is, hogy hogyan lehet a vidéket és a várost összekötni.

Amikor gyerekeknek játszanak, ők csak nézőként vannak jelen?

Cirkuszképzést is tartok gyerekeknek és vezetek egy nyomozó játékot is, Detectivity néven, amit barátokkal csinálunk. Ez leginkább a drámapedagógiára hasonlít. A gyerekek számára ezt összekapcsoljuk a színházzal, némi cirkuszt is belecsempészünk. A hétvégén négy vagy öt gyerekcsoporttal foglalkozom. Nem az a fontos, hogy a gyerek felmegy-e a színpadra vagy nem. Ha olyan történetet látnak, amit be tudnak fogadni, akkor ezt már az előadás alatt is mesélik egymásnak. Imádom, amikor a gyerekek bekiabálnak, belebeszélnek az előadásba.

Ezt kislányán, Rózán is kipróbálja?

Rózával az első élmény az volt, amikor másfél éves korában egy előadást próbáltunk és egyszer csak azt láttam, hogy Róza fél lábon áll úgy, hogy a másik lábát mindenáron a háta mögé vigye, miközben folyton elesik. Rájöttem, hogy a mérlegállással kísérletezett, holott még járni tanult. Róza nagyon szereti a cirkusz képzést, és minden héten eljön velem. Jelen van az Ozora fesztiválon is, ahol minden előadást végignéz.

Milyen az az Ozorai Fesztivál?

Jöjjön el egyszer, nagyon szívesen látnám. Ez egy nagyon sokszínű nemzetközi szabadfesztivál, ahol én a tánc-, a színház- és a gyerekprogramokat szervezem. Olyan hely, ahol az emberek alapvetően boldognak érzik magukat. A Fesztiválnak van egy kézműves része is, amit a gyerekek nagyon élveznek.

Korábban beszéltünk a Gláser Jakab Emlékalapítvány által működtetett Teleki téri zsinagóga közösségi tevékenységéről. Arról viszont nem, hogy milyen nemzetközi kapcsolataik vannak külföldi zsidó közösségekkel.

Pont most készülök Berlinbe, hogy az ott lévő kis zsidó közösségek munkájával megismerkedhessem. Egy olyan ösztöndíj programot nyertünk a Telekivel, amivel két év alatt különböző országokba juthatunk el és belülről ismerhetjük meg az ottani kulturális vagy zsidó közösségeknek a működését. Ezek nemcsak rövid látogatások lesznek, mert minden közösségnél eltöltünk majd pár napot.

Érdekesnek hangzanak az esélyegyenlőségi játékaik is.

Ezt a Norvég Civil Társadalmi Alap kezdeményezte. Összehívtak egy csomó civil szervezetet, hogy közösen dolgozzunk és gondolkozzunk azon, hogyan lehetne esélyegyenlőségi témákba interaktívan bevonni az embereket. Összeraktunk egy nyomozójátékot, amelyet Zónának hívunk. Ez a játék mindenfajta gyűlöletkeltés ellen szól. Indirekt módon, szinte észrevétlenül vonja be az embereket egy diszkrimináció ellenes játékba.

Nem szélmalomharc ez a sokféle próbálkozás a mai,
nem nagyon kultúrapárti világban?

Volt idő, amikor a Tűzraktér körüli botránnyal tele volt a sajtó és én egyáltalán nem sajnálom, hogy most kevesebb szó van rólunk. Igaz, előadásaink meghökkentő elemei miatt ma is időnként szerepelünk a híradókban. De ez nem is fontos sokszor a valódi megértéshez, vagy a kultúra terjesztéséhez, hanem az, hogy a hatás eljusson a másik emberhez. Hogy legyen valami más is, ami kifejezi a közös értéket.