Szigorúan retusált portrék

Írta: Esztergályos Károly - Rovat: Irodalom, Kultúra-Művészetek

Ghitta Carell, az anyakönyv szerint Klein Margit, a történelmi Magyarországon született, zsidó apától és katolikus anyától. Esztergályos Károly regénye – Ghitta életén keresztül – a huszadik századról szól: történelemről, világháborúkról, zsidóüldözésről, diktatúrákról. Felidéződnek Ghitta találkozásai Mussolinivel, XII. Pius pápával és kora meghatározó alakjaival, miközben fényképezte őket. És szerelmekről is szól ez a történet, reménytelen szerelmekről.

Esztergályos Károly

Ghitta állt és várakozott egy kis szobában, melynek falát egyszínű drapériával borították, ahogy kérte. A lámpák bekapcsolva, és az utasításának megfelelően világították meg az egyelőre üresen álló, egyszerű, fekete, támlás forgószéket.

A szék mögötti falat gyűrött drapéria borította. Mint egy színházi próbán, gondolta Ghitta. A díszlet még nem a valódi. Próbára jó lesz. A fényképek a pápáról készülő szoborhoz lesznek mintának, megkímélni őt a fárasztó modellt üléstől.

Ghitta mégsem hiába szögezte a gyűrött vászonra, az a hat fénykép a maga szinte szürke egyszerűségében is kiragyog a Ghitta által fényképezett sok celebritás kimódolt, beállított, agyonretusált fényképe közül.

Igazított valamit az egyik lámpán, a fényképezőgépet az előre beállított állványra szerelte, aztán várt. A férfit, akit várt, sem azon a néven ismeri a világ, ahogy született. Eugenio Pacelli volt a neve, és csak később, itt Rómában lett XII. Pius, az olaszoknak Pio. De Ghitta Carellnak soha nem jutott eszébe, hogy lehet valami közös bennük, benne és a pápában.

A pápa bejött a falba vágott tapétaajtón, felmérte a helyzetet – a szobában Ghitta állt az állványon levő fényképezőgép mögött, egyszerű félhosszú ruhában, fején visszahajtott fátyollal, zárt kis kalapban, mélyen meghajolva –, majd szótlanul biccentett, és leült a fal elé állított, forgatható ülőkéjű székre. A pápa a legegyszerűbb fehér reverendát viselte, rajta fehér nagykabáttal – hűvös volt aznap, és még nem fűtöttek Rómában –, a fején fehér kis selyemsapka, a pileólus, a lábán piros bőrcipő. Egyetlen szó nem hangzott el közöttük.

Ghitta nem szólíthatta meg a pápát. Egy beosztott pap volt a pápa mellett, egy titkár, talán, egyszerű reverendában, a rangjára utaló jel nélkül, neki mondta Ghitta az utasításait. A pap odament a pápához, súgott neki valamit, Ghitta úgy hallotta, mintha latinul. Nem értette tisztán, de el tudta képzelni, hogy latinul. A titkár suttogott, majd fordított a széken, Ghitta exponált.

Amíg rajta volt a szemüveg, a pápa profilban és félprofilban volt, majd egyszer háttal, szembe csak akkor került a fényképésszel, amikor az levetette róla a szemüvegét.

Az exponálások között Ghitta már nem változtatott a lámpákon, az árnyék valamennyi képen balra esik a pápától.

A pápa jobb tenyere öblében tartotta a bal öklét, mind a négy képen, az ötödiken, melyen levette a szemüvegét, a két kézfejét a combján nyugtatta, és mindkét kezével fogta a szemüveg egy-egy szárát. Egyenesen ült, a hátán egy kicsit meggyűrődött a fehér kabát, ahogy a szék támlájához szorult. A pápa bal válla mögött jól látszott a hajtás a drapérián, mely előtt ült. Ahogy szembefordult a fallal, a falat borító drapériával, ezen az egy képen a hajtás átkerült a jobb válla fölé.

A márványszobron a pápa díszes egyenruhát visel, szemben a fotózás során viselt dísztelen, mondhatni semleges fehér ruhával és fehér sapkával. A szobor feje fedetlen, haja megfelel a fényképen látottnak, de az arca teltebb és néhány évvel fiatalabb, mint a fényképeken, bár a szobor évekkel később készült. A pápa a szobron nem visel szemüveget. Arca jellegtelen, szinte alig hasonlít, inkább általános férfiarc. A képeken a pápa szemüvegben magába fordult, befelé figyelt, szemüveg nélkül bizonytalanul bandzsított egy kicsit, mint sokan, akik régóta hordanak szemüveget. Mintha levették volna róla az álarcot. Szuggesztív volt a tekintete, szembenézett a felvevőgéppel, a fotográfussal, de mintha nem látta volna tisztán, úgy nézte, mint egy iskolaigazgató a diákot, akivel a kicsapását fogja közölni. Ugyanakkor két kézzel kapaszkodott a szemüvegébe.

A tapintatos tapétaajtó egyszer kinyílt, egy apáca jött be, a láthatatlanságig a környezetbe olvadó, két lábon járó bocsánatkérés, és ezüsttálcán egy pohár tejet hozott a pápának. A szentatya ideges mozdulattal a karórájára nézett. Megrándult a szája sarka, aztán elvette a poharat, megitta a tejet, a tálcán levő damasztszalvétával megtörölte a száját, a szalvétát visszaejtette a tálcára, grazie, mondta hangtalanul, majd az apáca, ahogy jött, eltűnt. Ghitta először sajnálta életében, hogy nem fotóriporter – a pápa, ahogy tejet iszik… A sovány, feszült arc… Nem kell nagy fantázia egy gyomorfekélyhez… A paparazza szót még nem ismerték.

Az utolsó előtti képhez a titkár a fal felé fordította a pápát, aki mozdulatlanul várta az expozíció nyugtalanító csattanását, de a zajra alig láthatóan összerezzent.

Aztán Ghitta levetette a pápáról a szemüvegét, mintha vetkőztetné.

A furcsa, fal felé fordított helyzetből a titkár szembefordította a fényképezőgéppel, és tolmácsolta a kérést: vegye le a szemüvegét. A pápa habozni látszott, aztán lassan mégis levette; egy pillanatra megtört a mozdulata, hunyorgott, mint bárki, aki mindig szemüveget visel, és a kezét az ölébe ejtve, a szemérme előtt tartotta a szemüveget.

Nagy, sötét szeme volt a pápának, de bizonytalan a tekintete iránya, bár ő Ghittát nézte. Mint akire rányitottak maszturbálás közben. Rémült, tanácstalan és gonosz a tekintete. A pápa meztelennek érezte magát. Talán évtizedek után ráébredt, hogy férfi. Valami történt Pacelli pápa és Ghitta között. Ahogy Ghitta elsütötte a gépet, amint exponált, a férfi rögtön magára rángatta a szemüvegét, mint egy alsógatyát. Csak hogy eltakarja magát. Mintha az erekcióját.

Utólag Ghitta sokszor végiggondolta a jelenetet. Ahogy a pápa bejött egy kísérővel a kis szobába, körülnézett, és beleülta forgatható székbe, addig akár kivégzés is lehetett volna. Aztán ahogy a pápa szó nélkül ült a székben, és a másik férfi forgatta, egyre inkább olyan volt, mint akit különböző pózokba kényszerítenek. Mint egy szürreális peepshow, gondolhatná, ha a fogalom már ismert lenne ekkor.

Ghitta Carell, a retusálás nagymestere, aki gyönyörűvé varázsolta Olaszország egy egész korszakának főszereplőit, nem retusálta azt a hat képet, melyeket a római pápáról készített.

A fényképek magukban hordozzák egy magát emésztő szikár alak lehetőségét. Abból a márványtömbből az is lehetett volna, ha Ghitta fényképeinek árnya bomlik ki belőlük. Vigni, a szobrász nem botrányt, sikert akart. A puritán ruhás, sovány, magába fordult, öregedő férfi helyett a díszruhás főrendet mintázta meg, valós koránál tíz évvel fiatalabban, és tíz kilóval joviálisabban, prémes rövid mentében, melyet gyakran viselt a reverendáján, és széles, arannyal gazdagon hímzett stólával, mellyel más fényképeken látható.

Ezeket a képeket Ghitta nem a megrendelő XII. Piusnak készítette, hanem a férjének – a férfinak, akivel együtt élt; eufemizmus, hogy a férje, de így mondta ő is, mint mindenki –, a neves olasz szobrásznak, akitől a Szentszék megrendelte a pápa márvány mellszobrát. A pápa idejébe, méltóságába, önképébe nem fért bele, hogy modellt üljön egy szoborhoz, így viszont olyan képek készültek egy pápáról, amilyenek még soha, és azóta sem. A pápa – tanácstalan férfiként.

Rákosi odaállt Ghitta háta mögé. Széket nyomtak a feneke alá, leült. Véletlenül meglökte Ghittát. Ghitta nem nézett fel, csak annyit mondott:

– Ne lökdösse a kezem, drága, mert kiszúrom a szemét.

A testőr a pisztolya után kapott, de Rákosi visszaintette.

– Éppen a szememet retusálja, Kiss elvtárs. Ez afféle metafora. – A testőr egészen kétségbeesett. Régen nem volt ilyen rossz napja. – Az elvtársnő éppen a szememet védte. Persze az éberség soha nem árt. De ha most lelövi az elvtársnőt, talán soha nem tudjuk meg, mi van a szememben.

Aztán Rákosi elhallgatott, szürkébb lett az arca színe, mint a megszokott, és izzadni kezdett.

Nehogy lehányja itt nekem a szőnyeget, gondolta Anna, aki egyedül vette észre, hogy a vezér rosszul van. De Rákosi megszólalt.

– Ennem kell valamit. A cukrom miatt.

– Csak egy kis maradék káposztás cvekedli van. Kenyér nincs, ma nem hoztak a közértbe.

– Imádom a káposztás cvekedlit.

Sajnos a tészta lekozmált, ahogy Anna rémülten és sietősen melegítette. Miután behozta a tányért, Rákosi az ölébe vette, és habzsolni kezdte a tésztát.

– Finom. Szeretem az égett ízt. A Gyűjtőben mindent odaégettek. Azt szoktam meg.

Kicsit csámcsogott.

– Mint Mátyás király – suttogta a pártközpont fényképésze. Talán kicsit hangosabban annál, mint aki nem akarja, hogy meghallják a suttogását. – Mint Mátyás király az egyszerű emberek között – mondta. – Inkognitóban – tette hozzá.

A testőr azt érezte, hogy megőrül.

– Mindannyian egyszerű emberek vagyunk – mondta Rákosi. Vele egyszerre szólalt meg Ghitta:

– Egyszerű ember a frászkarika, nem én.

Vajon honnan jött elő ez a frászkarika? Mindenesetre az egyszerűség kedvéért nem vettek tudomást a másik megszólalásáról.

Rákosi megette a tésztát.

– Finom volt. Köszönöm. Viszonozni akarom.

Anna rémülten hallgatta, zsibbadt a karja.

– Mindenkit meghívok vacsorára. Magukért úgyis jön a kocsi. Az elvtársnőt is hozza el.

– Sajnos nekem a gyerekeket nincs kire hagynom.

– Az elvtársnő egyedül él?

– Nem. A férjem kiküldetésben van. Csak holnap jön haza.

– Hazahozatjuk – mondta Rákosi.

– Ne tessék – mondta Anna. Mert elképzelte a rémületet, amit egy ávós autó felbukkanása okozna.

– Akkor majd megoldják az elvtársak a gyerekek őrzését. És hoznak kenyeret – mondta még az ajtóból visszafordulva.

Egész éjjel ávós kiskatona állt az ajtó előtt, géppisztollyal. Amikor Anna hazaérkezett, feszesen tisztelgett.

– Erőt, egészséget, elvtársnő! – mondta, és ledübörgött a lépcsőn. A házmesterné már semmit sem értett, amikor kiengedte a házból. A konyhaasztalon öt darab kétkilós parasztvekni volt. Friss, ropogós héjú.

***

Miután Ghitta kint maradt a konyhában kávét főzni, Anna és Zoltán visszament a hallba. Ültek egymással szemben, Zoltán egy széken, Anna a dívány sarkán. Majdnem teljesen sötét volt, novemberi délután. A villanyt nem kapcsolták fel. A hall kétfelől kapott egy kevés megszűrt fényt, a nagyszoba és a gyerekek szobája (gyerekszoba, a kommunizmus hajnalán, a gyerekszoba nélküliek hatalmának közepén, de mindegy, szoba volt, ahol gyerekek aludtak, játszottak) felől, a csukott, többszárnyú üvegezett ajtón és a másik irányból a házaspár kis ferde plafonú hálószobáján levő, egyszárnyú üvegezett ajtón át.

Zoltán előrehajolt, megfogta Anna kezét, végigsimította a csuklóját. Egy ujjal simogatta a karját, aztán a szájához emelte a nő kezét, megcsókolta az ütőeret a kar belső oldalán, lassan lejjebb csúsztatta a száját a kézfej párnája felé, szétnyitotta a száját és puhán megharapta Anna tenyerét. Anna elhúzta a kezét.

– Ne gyerekeskedjen! Beszéljen! Ghitta mindjárt bejön.

– A férje mikor jön haza?

– Csak későn, vidéken van. Kiküldetés.

– Akkor van időnk.

– Nincs időnk. Egyrészt a gyerekek hazajönnek, meg nekem is dolgom van. Maguknak meg mindjárt indulniuk kell. Gondoljon rám is, ne csak magára!

– Hiszen mást se csinálok, mint magára gondolok.

Anna szó nélkül bement a hálószobába. Egy paplannal jött vissza, amit ráterített a telefonra, majd szó nélkül megfogta Zoltán kezét, és behúzta maga után a hálószobába. Behúzta az ajtót maguk után, de nem csukta be. Zoltán hátranyúlt, hogy becsukja, a kezük újra találkozott a kilincsen.

– Nem – mondta Anna. – Így halljuk, ha Ghitta bejön.

– Zoltán magához akarta húzni, Anna kifordult az ölelésből. – Maga nem tudja, mit csinál. És nem is ért semmit. Én nem szerelmeskedni jöttem be ide, csak távol akarok lenni a telefontól, mert azon keresztül lehallgathatnak minket. Jöjjön ki az erkélyre!

A szoba egy a tetőbe vágott kis erkélyben folytatódott, ha úgy tetszik, végződött.

– Értse meg, hogy nem maradhatnak itt tovább! Ma egy nyugatról érkezett levél miatt kitelepítenek, bebörtönöznek embereket. Eltűnnek úgy, hogy nincs ember, aki tudná, mi történt velük. És maguk ide jöttek, majd elmennek, ők pedig visszajönnek.

– Signora Carell Rákositól jött. Ahhoz jött.

– A signora Carellnek nem is lesz semmi baja. Értse meg, itt emberek az egyik nap még miniszterek, másnap pedig felakasztják, agyonverik őket ítélet nélkül. És csak egy hét múlva jelenik meg a lapokban, hogy saját kérésükre, egészségi állapotuk miatt felmentették őket a hivatalukból. Miközben már egy hete nem is élnek.

– De hát én pont innen akarom magát kimenteni.

– Hogy? Végiggondolta? Végiggondolt valamit? Vagy csak magával törődik? Idejön, szerelmet vall.

– Még nem is vallottam szerelmet. De akarok…

– Nem tud rólam semmit. Hol volt eddig?

– Magára vártam.

– Miért hazudik? Az olyan férfias? Tudja, hogy soha nem voltam szerelmes magába. Tudnia kellett. Azért, mert maga kívánt, és nem kapott meg, azért táplálja magában ezt a hazugságot, hogy szeret? Mi maga, egy kamasz? Megállt a fejlődésben tizenhét éves korában? Azt gondolja, hogy nekem itt Budapesten két gyerekkel meg egy férjjel, ostrommal meg zsidóüldözéssel, szocdemüldözéssel meg éhezéssel nem volt más dolgom, csak magára várni, és töprengeni, hogy szerelmesvagyok-e, vagy sem? Minek jött ide? Mit képzelt? Mit akar? Várom a választ! Válaszoljon!

– Meg akarom csókolni.

– Benne van a levegőben…

– Nem értem.

– Nem baj. Hagyjuk. Beszéljen magáról!

Zoltán meg akarta csókolni. Anna szinte dühösen lökte el magától.

– Értse meg, nem fogok csókolózni, főleg nem ezzel a bolond nővel az ajtó mögött.

– Ezért utaztam ennyit?

– Nem hívtam.

Zoltán ugyan észrevette a kinyitott kiskaput, de érezte, hogy most jobb, ha nem feszíti a húrt. Ugyanakkor egyre kétségbeesettebben érezte, hogy semmiféle használható terve nincs. Valóban úgy jött ide, mint aki megbolondult. Vagy valahol mélyen azért mindig érezte, hogy semmi értelme ennek az útnak?

– Nem válaszol a kérdésemre.

– Melyikre?

– Mit akar?

– Magát.

– Hülye.

Részlet a Joshua Könyvek kiadásában megjelent, azonos című regényből, melyet ma este mutatnak be.

támogatás