Soha – Napló a pokol tornácáról

Írta: Szabó Stein Imre - Rovat: Irodalom, Kultúra-Művészetek

1944 május-június, Dunaszerdahely, vihar előtti csend. Stein Albert magas rangú katonatiszt, első világháborús hős, akit a Horthy rendszer ugyan mentesített a sárga csillag viselése alól, a zsidótörvények miatt mégis nyugállományba kényszerült. Földbirtokosként él, erős a magyarságtudata, de keményen torol meg minden, zsidókat érő sértést. Alakja törékeny egyensúlyi pont egy már repedező és hamarosan darabokra törő világ határán. Hiszen a végromlás egyre közelít, miközben a korán érkező nyári forróság kérlelhetetlen atmoszférát von a történések köré. A Soha sodró lendületű, új optikájú holokauszt kisregény, egy magánbűnöktől távolról sem mentes, férfias tartásában is önző ember fejlődéstörténete: Stein Albert „futása” során kirajzolódik és nagyszabású tablóvá szélesül a korabeli magyarországi miliő.

Szabó Stein Imre (Fotó: Marjai Judit)

Korábban elkérték tőlem a strandot, mondván a ketubát aláírni úgyis engem bíznak meg. Mivel rokona nem vagyok sem a vőlegénynek, sem a menyasszonynak, csak valami helyi hírességféle, továbbá agglegény, ki ideális tanú, igazán nem tagadhatom meg, hogy a strandon terítsenek a csillagok alá.

A haszidok régóta velünk élnek. Tulajdonképp mindig tetszett délceg sötét szűk ruhájuk fölött a cobolyprémes strejmel, fehér harisnyás lábukon a lakkcipő, amely valami különös rokokó bájjal, az Istennel tartott boldog és végtelen menyegző képét keltette bennem. Szerettem, hogy bennük a vallás nem valami keserű áradat, sokkal inkább végtelen, vidám kiáradás. A katolicizmus önsanyargatása itt leli meg igazán ellentérfelét. Hogy engem kérnek fel a házasságlevél aláírására tanúnak, voltaképp beérkezés: ahogy az ő cobolyprémük a régi lengyel nemességtől lopott rendjel, az én katonai múltam ösztönös szemükben egyfajta dávidi ébredés. Bűneimre vakok. A vőlegény Pick, régi család, a menyasszony, Harmat Sára, Szatmárból átlépő magyar zsidó. A menyegzőre, miattam, családunk is hivatalos. És valóban a demerungban ott feszít Klein Viktor és neje, néhányan az oldalágról és Olgám, a gyerekek, meg Domán Manó. A strandon béke – bár mintha a világ végén állnánk –, a víz nyalogatva pofoz két árván maradt ladikot. Pick Ábel, a vőlegény apja fehér ingre vetkőzött legényekkel reggel óta építi a chupát, a lakodalmi sátrat, ami alá belépve majd minden véglegessé lesz.

Lehetünk négyszázan. Egy pillanatra Olga szemét nézem, aztán a fejem elkapom. Kezdődik a szertartás, a rebe, a kék szemű, tiszta arcú ember megjelenik, és hirtelen csöndben lesz, aki zsibong. A fehér ruhás menyasszonyt nőrokonok kísérik a sátor alá, kicsit biceg, fátyla olyan sűrű, mint a mindentudás: át nem látható. Mandulaszagú. Felhajtják a fátylat, most belép a sátor alá a vőlegény, fehér Kittel köpenyben, egy pillanatra pillant az arcra, majd befedi, mert meg kell tudni régi szokás szerint, hogy azt kapja, akit gondolt. A rebe tiszta baritonját hallom: „Húgunk, legyen utódaid száma ezerszer tízezer!” Most hétszer kerüli meg a menyasszony, majd a rebe elmondja a boráldást meg a többit, és hamut ken a vőlegény homlokára. Most elő kell lépnem, mint hiteles tanú, látom, a Pick gyereknek remeg a keze, ahogy a vékony aranygyűrűt ráhúzza Sára mutatóujjára. Olga tekintetét érzem a hátamon, s feledve tisztem, kinézek, amerre sejtem. S ahová nézek, ott van ő. Tényleg nem szokásom, de szemem tele lesz könnyel, úgy nézem, ahogy mindég néznem kellett volna itt a földön, s ahogy nemsokára nem nézhetem. Mellette unokatestvérem áll, tisztán érzem, ahogy rám kapcsolódik, s egyszerre megérti saját baját. A feladat ránt vissza: most egészen ősi arámi nyelven felolvassák a ketubát, a rebe hét áldást mond, és most kéne férfi módra eltörnie a vőlegénynek az üvegpoharát. Látom, teste egésze remeg, sebbel fogom föl kezét, s helyette, főképp magamért, úgy töröm el a poharat, hogy a Duna döbbent morajjal adja vissza csengvebongását. Nem az elpusztult Szentélyre gondolok, hanem saját el nem hált esküvőmet látom, és Lacikát, Palikát. A pár most egy percre – jobb híján – a csónakházba vonul, hogy meglegyen a jichud, az elvonulás, s mikor előtérnek, az erővel tartott csend felborul.

A hirtelen kitörő mámoros fúvós kavalkádban én ragadom vállamra a menyasszonyt, s ősrégi zsidó–magyar ritmusban tánczolom terhemmel a boldog jövőt. A rebe térít észre, s vállamról lekéri a más jegyesét, hogy a micvetánccal boldoggá tegye azt, aki már rég nem figyel ránk. Körbetekintek vadul, valahol Olga vár. A rebe prémkalapján a forgástól megvadultan a cobolyfarkak tébolyult iramban kergetik a fogyó időt, most Manó úszik elő, mint egy látomásban, a gyakorlatlan részegek váratlan bátorságával székestül rángatja magára a nőies sikolykákkal tiltakozó vőlegényt. Csapott vállain megcsúszik a keret, és úgy vágja földhöz, mint király előtt a rémület a kegyelemkérőt. A Pick gyerek lakkcipője bolond bogártánczba kezd a nedves fövenyen, s egy pillanatra Domán Manót látom, amint négykézláb állva, keserves rángással zokog. Nagy léptekkel futok, hogy kisegítsem, kezemet nyújtom, de arca, mint elhagyott házon a lezárt pinczeablakok, „dögölj meg, Albert”, hörgi, a vízen ezer gyertya fénye vészjóslón lobog. Lábak dübörgése, csak lábak fergetege vált ki, óriás körtánc széle forog le a Duna-partig, és egy szép kendőtlen leány keze érintése befog. Lábam érvényét vesztve elragadtatok, s mintha levegőben állnánk, továbbsuhanok. A leány izzadt meleg tenyerében, egy erős ujj fúr vad testi jelet, késő, kislány, gondolom és megpillantom Olgát tíz fővel feljebb, haszidok között a végeláthatatlan kanyaron. Révült mosollyal maga előtt számol szellemeket, oldalra csak a tömeg húzza, rántja, a lépéseket viszont csodás lábai ösztönös ritmusával teszi a föld felett. Kiszakítom magam, a körön belül húromon átrohanok. Erővel kérem utam, kezét megragadom. Rám néz, lát, csak a szellemtár ismerős alakja vagyok. Forgunk, lépünk, ellen nem áll, de nem érzem, hogy ott vagyok. Az egyik gyors szakasznál kiszakítom, megragadom tekintetét, átölelem, mintha veszteném, és a körtől távolabb nászi tánczba ragadom, ellen nem állhat, nem is áll, drága angyalom. Felezzük, járjuk a próbára tett és elbukott tíz évet, ami lelkemen száradó titok.

Szeretlek, mondom és letépem fejéről a sálba nőtt bánatot. Szerelmesen forgatom ki az időből – ez a nászi nép, a körben tekergők mind az én menyegzőm vendégei, rontott élet ünneplős árnyai. Távol sikoly tör át, mint kezdő vihar bizonytalan szárnypróbája. Forgunk még tovább, nem akarom elengedni arám. Azért ugyanaz maradtam, föl kell pillantanom, a strand bejáratánál fénykévék rengő úszását látom. Lassan borul a rend, s még akkor is forog a több száz fő testben kinőtt illúzió, amikor az embernyi égő nádkas lények beérik a kör felső szélét. Húsz ingó, égő jelenés kezdi szorítani a tánczolókat egy kisebb halmazba. Fent megbomlik a táncz, néhányan sikoltva a kör belsejében a víz felé rohannak, két lány, égő ruhában vág lefelé, s most a menyasszony sűrű fátylas alakja tántorog elő, mint égre ható fáklya, sikolya éles ébredés. A tömegen végigfut a remegés, bomlik a sor, egy haszid férfi fehér ingben az égő pajzsnak rohan, s most karja nő a tűznek, egy balta előugrik, és a fejébe rohan. Ez a pánik pillanata, sírás támad hullámokban és rémült jajongás csap fel innen-amonnan a rohanókkal összecsapva. Látjuk Lacikát, Palikát, egész a víznél állnak, Palika sír. Odarohanunk, kezüket Olgáéba fogom és Olgát magam után húzva a parton egy hiányzó kerítéselem felé tartok. Most már tébolyult sikítás mindenfelé: menjetek itt ki, ha végeztem, utánatok megyek. Miska följebb az úton vár, zárkózzatok be. Most! Menjetek.

Megfordulok: a dúlás a tetőfokán. Aki nem fut, ledöntik, rúgják, csontozzák. Egyre kisebb körben három égő alak rohan, a leggyorsabb esik el legelőbb. Ég a csónakház, néhány haszid, ki soha nem tanult úszni, a sötét vízre vetülő lángfényben fulladoz. Hozzám közel, a parton a rebét rugdossa két nyápic fickó – az egyik a járáson írnok, a másik meg a Zelenák. – Hol dugod a pénzt, rabbizsidó! – tépi le a földre szakállánál a nyájasnak ismert tanító. Lendületből rúgom fejbe, mint odvas fának tompa lelke kong egyet, és elfekszik. A másik rohan. A rebét magammal húzom a parti úton, aztán visszafelé, még elég messze, unokatestvéremet pillantom meg a parton – négykézláb áll, fölötte Kasznár Balázs egy tiszti bajonettel nógatja, forduljon jobbra, most térüljön hátra: „produkció!”. – Most tánczolhat, ügyvéd úr, most cifrázza úgy, mint mikor elperelte anyám birtokát! Én csak a felperesnek voltam… Jól mondod, voltál, rikoltja és, mielőtt beérném, elhúzza a kést a torka alatt. Iszonyú bőgéssel haldoklik kuzinom, úgy hal meg négykézláb, ahogy akarták, mint egy tinó. Most szembeállok Kasznár Balázzsal, látom, körbetéved szeme, de a többiek túl elfoglaltak, már zajlik a fosztogatás. Nem megmondtam, szólok halkan, jobb kézzel ráijesztek és a ballal gyomrába viszem tiszti késemmel a marást. Elül döbbent arccal, de még küzdene, csak az egyensúlya cserben hagyta. Hát nem tudtatok várni, kérdem, zihálva méreget, még egy kínban örvendő vigyorra futja: néhány nap, és mind a vágóhidra mentek, most hajánál megfogom, ráhajolva tokosodó szemébe nézek: tudom, csak te előremész!

Részlet a Libri Kiadónál megjelenő regényből, melyet a Margó fesztiválon a Várkert Bazárban mutatnak be október 18-án, vasárnap 14.30-kor a Kisszínpadon. A szerzővel Szász János beszélget, közreműködik: Trill Zsolt. Az érdeklődők az eseményre itt regisztrálhatnak.

támogatás
Pop up banner
[popup][/popup]