Semper idem – részlet az emlékiratból

Írta: Djordje Lebovic / Radics Viktória - Rovat: Irodalom, Kultúra-Művészetek, Történelem

Đorđe Lebović tulajdonképpen Lebovics György volt, ugyanúgy Gyurika, mint Kertész Imre Köves Gyurija, és őt is tizenöt évesen hurcolták el Zomborból Bajára, onnan pedig vonatra tették, és Auschwitzban szállt ki.

Djordje Lebovic gyerekként és fiatalemberként

Egy év múlva, a halálmenetet is túlélve, hazatért szülővárosába, majd Đorđe Lebovićként befejezte a gimnáziumot, később pedig Belgrádba ment, ahol filozófiát tanult. Belgrádi szerb drámaíró lett belőle, akinek a Semper idem című befejezetlen, posztumusz könyve az egyetlen regénye – nem tévedés, ez a mű emlékirat is, meg regény is egyszerre. A kéziratokat a felesége rendezte sajtó alá.

Lebović tervbe vette, hogy Auschwitzot és az erőltetett menetet is megírja, erre azonban a halála miatt nem kerülhetett sor. A műhöz, amit lefordítottam magyarra, ezért hozzátoldottam, hozzáfordítottam egy szerb nyelvű beszélgetést, amit Jaša Almulival folytatott 1991-ben, és amelyben elmeséli a KZ-ről és a még ennél is szörnyűbb erőltetett menetről való emlékeit.

Lebovics György a vajdasági Zomborban (ma Sombor) született 1928-ban, apja, Lebovics Pál apatini volt, Ábrahám Pál tanítványa, és a zombori magyar színházban rendezett elsősorban magyar operetteket és daljátékokat, többek között Kacsóh Pongrác János vitézét. (Ő Ukrajnában veszett oda munkaszolgálatosként.) A magyar—szerb—bunyevác (horvát) városban vagy ezerfős zsidó lakosság élt, többnyelvű kulturális közeg volt ez még az én gyerekkoromban is (lévén a szülővárosom); mára már minimálisra apadt a magyarok száma, a zsidók pedig vagy Auschwitzban vesztek oda, vagy hazatérve Izraelbe alijáztak, a bunyevácok viszont máig a magyarokkal osztoznak a katolikus temetőn. A zsidók voltak ebben a városban a kulturális összekötő kapocs, mivel ők magyarul, szerbül és németül is beszéltek, és részt vettek mindhárom vagy mind a négy népcsoport kulturális és társasági életében, miközben a sajátszerűségüket is megőrizték. Voltak köztük neológok és ortodoxok is –zsinagógáikat időközben fölszámolták, a zombori zsidó temető tanúskodik csak valahai ittlétükről. A zombori általános iskolákban és gimnáziumokban a zsidók, attól függőn, hogy épp mi volt számukra engedélyezve, magyar és szerb osztályokba egyaránt jártak. Lebovics Gyuri szerb általános iskolába és magyar gimnáziumba járt. Kétnyelvű volt, a magyar kultúrához való tartozásának azonban a magyar fasiszták – akik a megszálláskor eszeveszett vérengzést műveltek Zomborban is, később pedig deportálták a magyar, és kisebb részt szerb, egyszóval kétnyelvű zsidó lakosságot – véget vetettek. A túlélő Gyurika Đorđevá választotta magát, elismert szerb drámaíró és filmforgatókönyv-író lett belőle. Szerbül dolgozta fel a magyar holokauszt-tapasztalatait.

Emlékiratában fölfedeztem a magyar nyomokat, a magyar nyelv, a magyarul beszélő rokonok, a magyar gyerekdalok és a magyar zsidó élet nyomait, de sajnos már nem tudtam tanácskozni a szerzővel, aki 2004-ben elhunyt (a belgrádi zsidó temetőben nyugszik). Annyit tudtam csak meg a szerb feleségétől, hogy amikor a balkáni háborúk alatt Izraelbe menekültek és ott találkozott a bátyjával, akkor ők ketten magyarul társalogtak.

Az itt következő részlet Zomborban játszódik, ahol Lebovics/Lebović ugyanabba a gimnáziumba járt, ahová húsz év múlva én is, és mindketten magyar tagozatra jártunk. A vajdasági zsidó magyarok holokauszt utáni – érthető – elszerbesedésére – pontosabban eljugoszlávosodására – más példák is vannak. Ez a kultúraváltás óriási tragédiát rejt. (Radics Viktória).

A kötet az újvidéki Forum Könyvkiadó Intézet gondozásában jelent meg.

 

Đorđe Lebović

Semper idem

(részlet az emlékiratból)

A zsidók első fegyveres felkelésének következményeit még a mi zombori porfészkünkben is megéreztük. Hirtelen megváltozott a „Leventék” kisegítő előképzős zsidó munkaegysége, persze a mi kárunkra. A leventemozgalom a tizennégy-tizennyolc éves fiatalokat karolta fel, hogy hazafias szellemű harcászati kiképzésben részesítse őket. Mindenekelőtt a fiatal hazafi kötelességeit oktatták: hogyan viselje a szívén és tegye jóvá a „nagy történelmi igazságtalanságot”, amit a trianoni békeszerződés mért rá a magyar nemzetre. Csak az volt a baj, hogy a magyarokon kívül a sváboknak és a szerbeknek is részt kellett venniük a leventeképzésben, akiknek pedig nem volt szívügyük a trianoni igazságtalanság jóvátétele. A svábokat, akik a „felsőbbrendű” germán fajhoz tartoztak, nem érdekelte a magyar „nacionalista siránkozás”. Megvolt a maguk baja. A zsidó ifjúságnak természetesen nem vehettek részt az árjáknak szánt hazafias kiképzésben, nekik az „alacsonyabb rendű faji aktivitások” jutottak, mint a muszos apáiknak. Hetente egy délután felkészítették a zsidó ifjúságot a „munkaszolgálatra”. Ásót, lapátot vittünk a vállunkon, de a katonai fegyelem szigorú szabályai ránk is vonatkoztak. Parancsnokunk is volt: a helyi csendőrség magasrangú tisztviselője, akinek Bódi volt a vezetékneve. Nagydarab, keménykötésű, jó testfelépítésű harmincas férfi, amihez a fajelmélet hívei még azt is hozzátennék, hogy „jó vére” van. Nem vette le a fejéről a zöld vadászkalapot, amelybe fajdkakas-toll volt tűzve. Mint a legtöbb magasabb rangú tisztviselő, „valahonnét az anyaországból” érkezett városunkba. Nem ritkán hangsúlyozta előttünk, hogy ő parasztgyerek, amihez okvetlenül hozzátette, hogy alacsony származása ellenére sikerült kijárnia a magasabb iskolákat. Nem tudtuk meg, melyek ezek a magasabb iskolák, annyi biztos volt, hogy legalább középiskolai végzettsége van, mert enélkül nem foglalhatta volna el a kiemelt tisztséget. Félig népfi volt, félig értelmiségi, afféle „kentaur”, ahogy a történelemtanárnőnk mondta volna. Egyrészt parasztosan egyenes és jószándékú, hajlamos a goromba, faragatlan tréfákra, másrészt hetvenkedő, hajlamos a babonára, nemritkán maliciózus. „Cinikus, igazi szellemi fedezet nélkül”, ahogy István batya mondta volna róla.

Nem fogta fel túlságosan komolyan, hogy „egy halom zsidó hulladék” parancsnoka volt. A kiképzésen súlyos, sértő szavakat használt, de a gyakorlatban engedékeny volt egész addig a határig, ami néha már majdnem a pozícióját is megingatta. „Ez, amit a zsidókkal csinálnak, hallatlan ostobaság”, mondta előttünk nyíltan, mintha összeesküvésbe vonna be bennünket. „Ha a németek idióták, nem muszáj mindenben majmolnunk őket”.

Nem szerette a németeket. „Ők fogják a fejünket venni, nem pedig a zsidók”, puffogott egy-egy szaftos káromkodás kíséretében, mi pedig úgy tettünk, mintha nem hallanánk. Nem hajtott minket. „Annyit dolgozzatok, amennyit muszáj”, mondogatta, „valamennyit mégiscsak muszáj, különben mindannyian rábasztunk”.

Dolgoztunk, főleg a Leventeházzá átkeresztelt Sokolski domban. Súroltuk a lépcsőházakat meg a folyosókat, takarítottunk, ablakot mostunk, mindent sietség nélkül, nem valami buzgón. Két katona felügyelt bennünket, az épület portásai, akik idősebb forma parasztok voltak és a közönségesség, a tompaság ordított az arcukról. Süteményt, szendvicset, laposüvegben pálinkát vittünk nekik, s ők hagyták, hogy olyan ritmusban dolgozunk, amilyenben akarunk. Bódi eljött a kiképzés kezdetére, szemügyre vett bennünket, azaz az ásóinkat meg a lapátjainkat, amelyeknek fényleniük kellett, mint „Salamon tökének”, mondta mindannyiszor. Mi otthon tisztogattuk és szalonnabőrrel glancoltuk őket, hogy minél fényesebbek legyenek. „Fuj, micsoda disznóbűz”, dörgött Bódi, „hogy nem szégyellitek magatokat, nyilvánosan megszegitek a zsidó vallási törvényt?”

Mi vigyázzban álltunk az udvarban, a lapáttal meg az ásóval a vállunkon, Bódi pedig előttünk dülleszkedett, és előadta a „filozófiai téziseit”. Egy alkalommal terpeszben megállt az egység előtt, és felordított: „Aki hisz Jehovában, emelje fel a kezét!”

A többség felemelte. Bódi megvetően méregetett bennünket, úgy masírozott előttünk, mint egy tábornok a díszgárdája előtt: „Micsoda ostoba seggfejek vagytok ti. Azok, akik hisznek, az elsők közt esnek el, azoknak viszont, akik nem hisznek, van elég pénzük arra, hogy Svájcban vagy Amerikában keressenek menedéket!”

Adolf papa biztos egyetértett volna vele. Azt hiszem, hogy Könyverdő Andor is elfogadta volna némely elmeszüleményét, főként ezt: „Ti, zsidók, egyedül akkor vagytok elégedettek, amikor gyűlölnek benneteket. Annyira összenőttetek a gyűlölettel, hogy jól esik nektek, kellemesen simogat, ha gyűlölnek benneteket. Akkor elmondhatjátok, hogy azért gyűlöl benneteket mindenki, mert tik jobbak vagytok, mert tik valami különlegesek vagytok!”, majd hozzáfűzte: „Én csakazérse akarlak benneteket gyűlölni, pukkadjatok föl!”

A szemle után elszelelt valamelyik környező kávéházba pókerezni vagy huszonegyezni. Csak este láttuk ismét az előképzés végén, amikor végre pihenjt kiáltott: „Mars haza, lógósok, megint nem csináltatok semmit”, dörgött, és káromkodni sem felejtett el. „Jövő héten tanálkozunk, ha addig nem intéznek el benneteket a németek!”

Megszoktuk Bódit az ízetlen vicceivel együtt. Néha úgy tűnt, mintha meg akart volna minket edzeni, hozzászoktatni a szánalmas valósághoz.

A varsói felkelés utáni napokban Bódit leváltották. Csak az optimisták hitték, hogy ez a leváltás nem áll ok-okozati kapcsolatban a zsidó lázadással, de amint megjelent az új parancsnokuk, Varangy, megváltoztatták a véleményüket. Így neveztük el, habár ő biztos jobban szerette volna, ha az „Attila, Isten ostora” ragadványnévvel illetjük. Mindenesetre inkább hasonlított békára, mint hun hadvezérre. Jelentéktelen, vézna, nagy feje ferdén ült hosszú, vékony nyakán. A valódi neve Somogyi volt, hacsak nem hazudott nekünk, ami nagyon könnyen meglehet, mert elővigyázatosan titkolta előlünk valódi foglalkozását és a származását. Találgattuk, hogy katonai szolgálatban áll-e, voltak, akik állítólag látták tiszti egyenruhában, de előttünk kizárólag civilben jelent meg. Véleményem szerint titkosrendőr volt, annak a titkosrendőrségnek a tagja, amelyet volt szerencsém megismerni, ezt a véleményemet azonban megtartottam magamnak. Ritkán szólt hozzánk, szerencsénkre, mert száraz és érdektelen volt a beszéde, s a hangja kellemetlenül sipító.  A parancsokat a segédje osztotta, egy altiszt szakaszvezetői rangban. Ez egy testes, zömök, bivalyfejű férfi volt, tág orrlyukakkal, leffegő alsó ajakkal, a bajsza, mint két kissöprű.  Kívánni sem lehet rátermettebb parancsnokot, mondta volna Lakos Sándor doktor. Folyamatosan ordított olyan hangon, mintha hordóból szólna: „Az új államrend alapja az erény és a kegyetlenség! Kegyetlenség nélkül minden erény tehetetlen! A kegyetlenség nem más, mint gyors, szigorú és kérlelhetetlen igazságtétel! Ezek szerint pedig a kegyetlenség a legnagyobb erény!”

A Varangy a szakaszvezető háta mögött állt, tanítványával módfelett elégedetten, a boldogságtól ragyogó arccal és villámló szemekkel. A kiképzés után suttogva adta ki a szakaszvezetőnek a parancsokat, mi pedig görnyedeztünk – most már nem volt lógás.

Djordje és szerb felesége, Zlata Lebovic

A kiképzésünk értelmetlen robotból meg még értelmetlenebb büntetésekből állt. Ezt a „férfias játékot” a Varangy „sportnak” nevezte. Köveket hurcoltunk a mező egyik végéből a másikba eszetlenül szaladva, öt perc szünet következett, és ugyanezeket a köveket visszavittük oda, ahol voltak. A következő kiképzésen a változatosság kedvéért két mély gödröt ástunk, majd a jobb gödörből kiásott földet belehánytuk a bal gödörbe, a bal gödörből kiásott földet pedig a jobba. Kíméletlen büntetéseket kaptunk olyan kihágásokért, amelyeket a Varangy eszelt ki nagy buzgón, úgy mint a társadalmilag hasznos munka szabotálása, a pimasz magatartás vagy a szemtelen tekintet. Néha nem csak a fegyelmezetlen egyéneket, hanem az egész alakulatot megbüntette, természetesen ok nélkül, „hogy észhez térjünk”. A békaugrás, a fekvőtámasz, a hajszolt körbe-körbe galoppozás mellett a „sportok” közé tartozott a sárban való hengeredés vagy a porban való kúszás is, ha véletlenül nem volt elég pocsolya.

Világosan láttam, hogy a Varangy nem csak gyötörni akar bennünket, hanem élvezetét leli a megalázásában. „Ha igába akarunk hajtani valakit, fel kell őrölni a méltóságát”. Azt hiszem, apámtól hallottam ezt a bölcsességet, melyet az élet igazolt. Apám szavait a kommentárommal – „ez mindig így van” – feljegyeztem a Kék füzetbe.

A Varangy teljes erővel azon dolgozott, hogy felőrölje a méltóságunkat, és a szándékait nem is titkolta. „Nem tetszik nektek a nevelési módszerem?!”, sipította, miközben mi a sárban fetrengtünk. „Miért nem lázadtok fel, miért nem keltek fel ti is, hogy agyonlőjünk benneteket, mint a férgeket!?” Kellemetlen, meg-megbicsakló hangja volt, a szemében gyűlölet parázslott. Mindannyiunkat gyűlölt, kivétel nélkül. Engem, a bátyámat, Hayt, Hamburgot, Nózit, Kanicot, Csarugát, a kis és a nagy Makit, az egész alakulatot, az apáinkat, az élőket és a halottakat, az elődeinket és a még meg sem született utódainkat. Gyűlölt mindenkit, aki zsidónak született, és ha keresztényt gyűlölt, akkor azt zsidónak nyilvánította. Bűvös kör volt ez, amelyből nyílt kiút.

Azon tanakodtam, hogy a Varangy meg a hozzá hasonlók miért gabalyodtak bele a gyűlölet átszakíthatatlan körébe. „Buta, mint a bárd, a bárd pedig öl”, mondta volt István batya, a rab. A Varangy buta, gondolkodtam, és az ostobaság mozgatja, táplálja és hizlalja a gyűlöletet. Miért ilyen hatalmas az ostobaság meg a gyűlölet? Az embereket rendszerint jókra és rosszakra osztják fel. Meglehet, hogy az igazság még ennél is rosszabb? Sokkal több az olyan ember, aki se jó, se rossz. Egyáltalán nem is emberek. Nem is állatok. Talán valami harmadik? Talán plaktonok? A csillagok az égen, melyek minket néznek ilyen parányi állatkáknak látnak bennünket, és csudálkoznak… Vajon a közömbösség félelem, vagy közönséges emberi önzés? Tehetetlenség? Az ilyenek talán nem is tudják, hogy másként is lehetne élni? Jobban? „Az élet ellentéte nem a halál, hanem a közömbösség” – nem tudom, ki mondta ezt, de jól mondta! Na és akkor? Olyan kérdéseket tettem fel magamnak, amelyekre nem volt válaszom. Egyre gyakrabban eszembe jutottak Leopold szavai: „fiatalon meghalok”. Nem tudtam belenyugodni az élet értelmetlenségébe, pedig épp elég okom lett volna rá, hogy elfogadjam és vigaszra leljek benne.  A sors egyszer csapdát állított elém, és én lezuhantam a szakadékba – töprengtem. Túléltem, tíz év múlva pedig újabb csapdát készít számomra a sors. Érzem, hogy az a sötét erdő az út végén engem is vár. Ha ki akarok keveredni belőle, ha meg akarok menekülni, akkor le kell ereszkednem a szakadék mélyére, a sötétség és a köd birodalmába, hogy jól szemügyre vegyem, hogy bemérjem a fenekét. Akkor talán választ kapok minden kérdésemre? Butaság, igazán morbid vagy, mondom magamnak; Trsz Jocó is tudja, hogy a szakadék fenekén, a sötétség és köd birodalmában nincsenek válaszok! Ott csak az ismerősöm, a KŐFARAGÓ vár. Nem adom fel, bármi vár rám, döntöttem el. Nem adom fel, mint az apám! Ha úgy gondolkodtam volna, mint Mathias bátyja vagy Béla bátyja, könnyebben elviseltem volna a gyűlöletet és a megaláztatásokat, elhittem volna, hogy mi sokkal jobbak vagyunk, mint ők, s hogy irigységből utálnak bennünket. Talán az lett volna a természetes? Mert így kötelességből gyűlölnek minket, vagy szórakozásból, talán érdekből, vagy, ami a legvalószínűbb, színtiszta gonoszságból. Én olyan vagyok, mint, anyám szavaival, ez az „unalmas bekakilt légy”, amit most elnézek, ahogy felfelé mászik az ablaküvegen. Nem bír fölröppeni, visszaesik, ismét mászik, és ismét visszaesik. Sem ő, sem én nem tudjuk, hogy milyen erő akadályoz bennünket. Hogy lehet legyűrni? Odamentem az ablakhoz, és ügyesen leszedtem az ablaküvegről azt a „tetves legyet”, undorodtam tőle, de nem akartam megölni, és elröpült. Ez minden, amit tehetek? – gondolkodtam. Azt hiszem, abban a pillanatban irigykedtem arra az unalmas, bekakilt, tetves légyre. Úgy döntöttem, hogy nem fogadom el az áldozati szerepet! Az életben – szemben a színházzal – hálátlan egy szerep ez. Morbid dolog az öngyötrés, gondoltam; még ma este megkeresem valamelyik osztálytársamat a korzón. Föltétlenül! Itt az ideje barátkozni, elég volt a monológokból, mondtam magamnak. „Ez így nem egészséges.” Aztán végül mégsem mentem el korzózni, hanem feljegyeztem a döntéseimet a Kék füzetbe. Hogy el ne feledjem.

Radics Viktória fordítása

támogatás
Pop up banner
[popup][/popup]