“Ráléptél apádra” – Louise Glück irodalmi Nobel-díjas három verse

Az 1943-ban New Yorkban született amerikai költő apai ágon Magyarországról, anyai ágon Oroszországból kivándorolt zsidó család leszármazottja. Bár kifejezetten kerülte azokat a témákat, amelyek alapján a kritika amerikai zsidó költőként skatulyázhatta volna be, családi öröksége egyes motívumai, például a túlélő nézőpontja visszatérő elemei költészetének.

Apai nagyapja életét mitológiai és bibliai párhuzamokkal újraértelmező verseskötete: The Triumph of Achilles [Akhilleusz győzelme] (1985). E kötetben „saját interpretációját adja egy a Midrás Rabbából származó történetnek, és nagyapja szabadulásának történetét a bibliai Józseféhez hasonlítja” – írja róla egyebek mellett a Jewish Virtual Library.

Nővére még Louise születése előtt meghalt. Ő maga kamaszkorában anorexiában szenvedett, amelyből több éves pszichoanalitikus terápia segítségével sikerült kigyógyulnia. Első verseskötete 1968-ban jelent meg Firstborn [Elsőszülött] címmel. A pszichológiai érdeklődés, a pontos önreflexió, valamint a tudat mélyrétegeit kifejező szimbólumok használata egész pályája során jellemző rá. Ararat (1990) című kötetének versei például kifejezetten a családi viszonyok feltérképezésére és megértésére tesznek kísérletet. A veszteség és a trauma, valamint ezek érzelmi feldolgozásának lehetősége szintén gyakori témája: a 2001. szeptember 11-i New York-i terrortámadásra October [Október] (2004) című, kötetnyi terjedelmű hosszúversében reagált.

A Columbia Egyetemen tanult kreatív írást, diplomát azonban nem szerzett. Titkárnőként helyezkedett el, majd 1967-ben férjhez ment, de házassága hamarosan válással végződött. 1973-ban született fia, Noah Dranow, akinek apjával később összeházasodtak, majd elváltak. Vita Nova (1999) című könyve, Dante híres önéletrajzi művét ironikusan megidézve és ellenpontozva ír az újrakezdésről a szerelmen túl. Itt is, mint számos más művében, figyelemre méltó az a szakmai biztonság és természetesség, amellyel a gazdag klasszikus anyagot összedolgozza a megejtően nyílt, lényegre törő, személyes hangú versbeszéddel.

1971-ben kezdett költészetet tanítani a vermonti Goddard College-ban. Az évtizedek során számos rangos egyetemen – többek közt a Stanfordon, a Bostoni Egyetemen, illetve az iowai írókurzus keretében – oktatott, 2004 óta a Yale professzora. Két tekintélyes költészetelméleti esszégyűjteményt publikált, és számtalan hivatalos elismerésben részesült. Többek közt 1993-ban The Wild Iris [A vad írisz] című kötetéért Pulitzer-díjat kapott. 1994-1998 között Vermont állam költőjének, 2003-2004-ben pedig az USA koszorús költőjének választották. 2014-ben Nemzeti Könyv-díjjal, 2015-ben az Amerikai Irodalmi és Művészeti Akadémia aranyérmével, majd 2020-ban Tranströmer-díjjal, valamint irodalmi Nobel-díjjal ismerték el költészetét.

 

 

Akhilleusz győzelme

(The Triumph of Achilles)

 

Patroklosz történetét

senki sem éli túl, még Akhilleusz sem,

aki pedig szinte isten volt.

Patroklosz hasonlított rá: ugyanazt

a pajzsot viselték.

Ezekben a barátságokban az egyik mindig

szolgálja a másikat, kevesebb nála:

a hierarchia

mindig szembetűnő, bár a legendák

nem megbízhatók –

forrásuk a túlélő,

aki magára maradt.

Mit számítottak a lángoló görög hajók

az ő veszteségéhez képest?

Sátrában Akhilleusz

teljes lényével gyászolt,

és az istenek látták,

hogy ez a férfi már halott, áldozata

annak a részének, amely szeretett,

részének, amely halandó volt.

 

 

Őshonos táj

(Aboriginal Landscape)

 

Ráléptél apádra, mondta az anyám,

és tényleg, pontosan középen álltam

egy pázsitfolton, olyan gondosan nyírták, lehetett volna

akár az apám sírja, bár ezt nem mutatta fejkő.

 

Ráléptél apádra, ismételte,

ezúttal hangosabban, ami furcsának tűnt,

hiszen már ő is meghalt, az orvos adott róla papírt.

 

Kissé félrehúzódtam, oda, ahol

apám véget ért, és anyám elkezdődött.

 

A temetőben csönd volt. A fák közt süvített a szél,

több sorral odébb sírás hallatszott, nagyon halkan,

és még távolabbról egy kutya nyüszítése.

 

Lassan elhaltak a hangok. Átfutott az agyamon,

hogy nem emlékszem rá, miképp kerültem ide,

amit temetőnek láttam, bár lehetett volna

képzelt temető is; talán egy park volt, vagy ha nem park,

akkor kert vagy illatos lugas, már tudom, rózsaillatú –

a levegő tele életörömmel, ez az édes élet,

ahogy mondani szokták. Egy idő után

 

rájöttem, hogy egyedül vagyok.

Hova lettek a többiek?

Az unokahúgaim és a nővérem, Caitlin és Abigail?

 

Akkor már alkonyodott. Hol az autó,

amely majd hazavisz minket?

 

Más megoldást kerestem. Kezdtem elveszíteni

a türelmemet, és éreztem, hogy rám tör a szorongás.

Végül a távolban megláttam egy apró vonatot,

lombos fák mögött állt, a mozdonyvezető

az ajtó keretének dőlve cigarettázott.

 

Itt ne felejtsen! kiabáltam neki, és rohantam

átgázolva a sírokon, a sok anyán és apán –

 

Itt ne felejtsen! zokogtam, amikor végre odaértem.

Hölgyem, felelte, és a sínekre mutatott,

maga is látja, ez végállomás, a sínnek itt vége.

Nyers szavakat használt, de kedvesen nézett rám,

amitől megjött a bátorságom, ezért tovább erősködtem.

De vissza is van út, mondtam, és mutattam,

milyen jó, erős sín ez, még hány visszatérés várna rá.

 

Tudja, folytatta, nehéz a munkánk: rengeteg

bánattal és csalódással találkozunk.

Egyre nyíltabb tekintettel figyelt. Valamikor

én is, akárcsak maga, imádtam, ha zajlanak a dolgok.

 

Most már úgy beszélgettünk, mint a régi barátok.

És maga? kérdeztem, hiszen ő szabadon távozhatott,

magának nincs kedve hazamenni,

látni ismét a várost?

 

Ez az otthonom, válaszolta.

A város – a városban eltűnök.

 

 

A vad írisz

(The Wild Iris)

 

Szenvedéseim végén

volt egy ajtó.

 

Figyelj csak: emlékszem arra,

amit halálnak nevezel.

 

A fejem fölött zajok, mozgó fenyőágak.

Aztán semmi. Az erőtlen nap

megcsillan a száraz talajon.

Iszonyú túlélőnek lenni,

tudatnak,

eltemetve a sötét földben.

Aztán vége lett: amitől rettegsz, lenni

léleknek, és mégse tudni

szólni, megszűnni hirtelen, miközben a rideg

föld kissé felpúposodik. Aztán, azt hiszem,

madarak szökdécseltek a bokrok alján.

 

Neked, aki nem emlékszel

az útra a másvilágból,

elárulom: megint tudtam beszélni; akármi

tér vissza a feledésből, azért tér vissza,

hogy megszólaljon:

 

életem közepéből

erős forrás fakadt, mélykék

árnyékok azúr tengervízen.

 

Szlukovényi Katalin fordításai