Patrick Modiano: A kis Bizsu

Írta: Patrick Modiano - Rovat: Kultúra-Művészetek

Részlet a friss Nobel-díjas francia író regényéből

Thérèse, a magányos, fiatal lány megpillant a párizsi metróban egy sárga kabátos nőt, aki különös módon hasonlít évek óta eltűntnek hitt anyjára. A nyomába ered, s e szokatlan keresés közben fölidézi maga előtt a múltját, s igyekszik megválaszolni a nyitva maradt kérdéseket: Mi volt hazugság, és mi igaz? Az anyja valóban meghalt-e Marokkóban, ahogyan azt eddig tudta, vagy mindvégig itt élt Párizsban, s csak karrierje miatt hagyta el lányát, akit boldogabb időkben Kis Bizsunak hívott? S vajon e boldogabb idők gazdagsága honnan származott? Ki volt az anyja tulajdonképpen, és kivé lett ő maga? Jóvá tudja-e tenni a múlt hibáit? A szép, törékeny lány igyekszik eligazodni az emlékezetében megmaradt nevek és helyszínek kavalkádjában, s kikapaszkodni valahogy múltja sötét árnyai közül.

A kis BizsuAzon az estén, amikor felismerni véltem az anyámat a metróban, egy ideje már ismertem Moreau-t, más néven Badmajevet. A boulevard de Clichyn, a Mattei könyvesboltban találkoztunk először. A Mattei késő éjjelig nyitva tart. Bűnügyi regényt kerestem. Éjfélkor csak mi ketten voltunk a boltban, Badmajev ajánlott egy könyvet a fekete sorozatból. Aztán eljöttünk, beszélgettünk a bulvár közbülső gyalogjárdáján. Időnként fura kiejtéssel beszélt, arra gondoltam, talán külföldi. Később elmagyarázta, hogy Badmajevet, az apját alig ismerte. Orosz származású. De az anyja francia. Ismeretségünk első napján megadta a címét, és ezt a nevet írta egy papírdarabra: Moreau-Badmajev.

Ezen az első éjjelen csip-csup dolgokról beszélgettünk. Mindössze annyit mondott magáról, hogy a porte d’Orléans-nál lakik, és véletlenül vetődött ebbe a városba. Szerencsére, gondoltam magamban, mert így megismerhettem. Érdekelte, hogy olvasok-e mást is a krimin kívül. Elkísértem egészen a Pigalle metróállomásig. Kérdezte, találkozhatunk-e máskor is. Mosolyogva mondta:

– Csak, hogy megpróbáljon tisztán látni az ember.

Ez a mondat szíven ütött. Mintha olvasott volna a gondolataimban. Igen. Életemnek ahhoz a szakaszához értem, amikor tisztán akartam látni.

Kezdettől, egészen kisgyerekkorom óta zűrzavarban éltem… Néha veszélyes órában, hajnali ötkor törtek rám az emlékek, utána már nem lehetett visszaaludni. Ilyenkor már kora reggeltől azt vártam, mikor nyitnak a kávézók, mert akkor lemehetek az utcára. Tudtam jól, hogy amint kilépek az utcára, elillannak majd az emlékek, mint a rossz álmok. Ebből a szempontból minden évszak egyforma. Téli reggeleken, amikor sötétség dereng, metsző a levegő, s még égnek az éjjeli fények, az első vendégek már a pultnál gyülekeznek, mint valami összeesküvők, és ilyenkor az a tévképzetem támad, hogy a mai nap nagy kalandot ígér. Ez az illúzió eltart a délelőtt feléig. Nyáron, amikor már korán érezni, meleg napnak nézünk elébe, és még nem indult be az autóforgalom, kiültem a legkorábban nyitó kávéházi teraszra, és azt mondtam magamban, elég lejönni a rue Blanche-on, és az ember már a strandon érezheti magát. Az ilyen reggeleken is eloszlott minden rossz emlékem.

Moreau-Badmajev a porte d’Orléans-nál adott találkozót, a Le Corentin kávézóban. Én értem oda előbb. Már leszállt az éj. Este hét óra volt. Azt mondta, nem tud korábban ideérni, mert dolgozik egy irodában. Belépett egy huszonöt év körüli, magas, bőrzakós férfi. Rögtön megtalált, és leült velem szemben. Én meg attól féltem, hogy majd nem fog megismerni. Nem is tudja, hogy valamikor Kis Bizsunak hívtak. Ki tartja észben ezt rajtam kívül? Talán az anyám? Jobb lesz, ha elmondom neki valamelyik nap. Csak azért, hogy világosabban lássunk.

Rám mosolygott. Azt mondta, félt, hogy esetleg lekési a találkozónkat. Ma este a szokásosnál tovább tartották bent. Hetente változik a munkabeosztása. Pillanatnyilag nappal dolgozik, de a következő héten este tíztől másnap reggel hétig. Kérdeztem, mi a munkája. Idegen nyelvű rádióadásokat hallgat, fordít, és összefoglalót ír róluk. Egy szervezetnek dolgozik, nem fogtam föl, hogy ez a bizonyos szervezet egy sajtóügynökséghez vagy minisztériumhoz tartozik-e. Azért vették fel erre a munkára, mert húsz nyelven tud. Nagyon imponált a nyelvtudása, mivel én csak franciául beszélek. Azt mondta, nem olyan nehéz ez a munka, mint amilyennek látszik. Ha az ember már megtanult két-három nyelvet, egyszerűen csak lendületben kell maradni. Bárki képes arra, amire ő. És én, én mit dolgozom? Hát, pillanatnyilag félmunkaidős munkákat végzek, de remélem, találok majd egy biztos állást. Nagy szükségem volna rá – főként lelkileg.

Odahajolt hozzám, és halkan megkérdezte:

– Miért, nincsen lelke?

Nem lepett meg ez a kérdés. Alig ismertem, de máris bizalmat éreztem iránta.

– Meg tudja pontosan fogalmazni, hogy mit vár az élettől?

Szinte bocsánatot kért a tekintetével, amiért föltette ezt a tapintatlan kérdést. Rám emelte világos színű szemét, és akkor észrevettem, hogy szürkébe hajló kék színű szeme van. A keze is nagyon szép volt.

– Hogy mit várok az élettől…

Összeszedtem magam, valamit csak kellett válaszolni. Egy olyan ember, mint ő, aki húsz nyelven beszél, nem értené, ha nem szólnék semmit.

– Emberi kapcsolatokat…

Úgy tűnt, kedvére való választ adtam. Körbeölelt a tiszta tekintetével, amitől megint lesütöttem a szemem. Néztem az asztalon nyugvó két szép kezét, a hosszú ujjait, és elképzeltem, hogy ezek a finom, hosszú ujjak egy zongora billentyűin futkosnak. Nagyon érzékeny voltam a tekintetekre, a kezekre…

– Az imént mondott egy szót, ami megütött… a „biztos”-t… – mondta.

Már nem emlékeztem, hogy kiejtettem volna ezt a szót. Azért hízelgett, hogy ekkora figyelemmel kíséri szegényes szókincsemet. Olyan banálisan fejeztem ki magam.

– Az a feladat, hogy megtaláljuk a biztos pontot…

Bár nyugodtság áradt belőle, és lágy hangon beszélt, úgy éreztem, e pillanatban ő is éppúgy szorong, mint én. Megkérdezte tőlem, tapasztaltam-e már azt a kellemetlen érzést, hogy az ember csak lebeg, mint akit felkapott a szél, már-már el is sodorja, és nincsen semmi, amibe belekapaszkodhatna.

Igen, majdnem ugyanezt éreztem én is. Napra nap jön, lassan gördül egyik a másik után, mint a mozgójárda alatt a kerekek a Châtelet metróállomáson. Véget nem érő, mozgó folyosóban éreztem magam, amelyben lecövekelt a lábam. De lám, az egyik este váratlanul megpillantottam egy sárga kabátot. Már éppen belevesztem az ismeretlen tömegbe, amikor egyszer csak kivált közülük egy szín, és ha egy kicsit többet szeretnék megtudni magamról, már nem veszíthetem őt el a szemem elől.

– Kell találni egy biztos pontot, ha nem akarja az ember, hogy az élete folytonos lebegésből álljon… – mosolygott, mintha ezzel tompítani akarná egy kicsit szavai komolyságát. – Ha egyszer megtaláljuk a biztos pontot, minden könnyebben megy majd, nem gondolja?

Éreztem, hogy a nevemet próbálja felidézni az emlékezetében. Megrohant a vágy, szerettem volna azt mondani, hogy Kis Bizsunak hívtak – szerettem volna elmesélni neki töviről hegyire mindent. De csak ennyit szóltam:

– Thérèse vagyok.

Másnap este, amikor a bulvár közbülső járdáján sétáltunk, megkérdeztem, hogy neki mi a keresztneve, amire ezt válaszolta: – Nincs keresztnevem. Hívjon csak egyszerűen Badmajevnek. Vagy ha jobban tetszik, Moreau-nak.

Meglepődtem, de később megértettem, hogy ez a kitérő válasz valami védekezés vagy távolságtartás lehetett. Talán nem akar bizalmas viszonyba kerülni az emberekkel. Vagy titkol valamit.

Hívott, menjünk föl hozzá. Szeretne kölcsönadni egy könyvet. A Le Corentin kávézóval szembeni háztömbben lakott, a boulevard Jourdan másik oldalán. Olyan téglaépületek között jártunk, mint amilyenek a vincennes-iek, ahol majd később látni fogom, hogy az anyám átvánszorog az udvaron. Egyforma homlokzatok előtt haladtunk el. A rue Monticelli 11-nél felmásztunk a negyedik emeletre. Sötétvörös linóleummal borított folyosóra nyílt a bejárati ajtó. Végigmentünk a folyosón, beléptünk egy ajtón, és máris a szobájában találtuk magunkat. Alacsony lábú matracágy, a falak mentén körös-körül egymásra halmozott könyvek. Hellyel kínált, az ablak előtt álló egyetlen székre mutatott.

– Mielőtt elfelejteném. Szeretnék egy könyvet adni magának…

A könyvoszlopok fölé hajolt, és tüzetesen vizsgálódni kezdett. Végül kihúzta azt a könyvet, amelyik kitűnt a többi közül piros borítójával. Odanyújtotta. Kinyitottam, és megpillantottam a címét: Az élet határvidékén.

Úgy látszott, mintha mentegetőzne. Mert így szólt:

– Ha nem érdekli, ne olvassa el, nem kötelező…

Leült az ágy szélére. A szobában található egyetlen villanykörte egy hosszú lábú fotóállványról lógott le. Ez a villanykörte nagyon kicsi volt, és gyengén világított. Az ágy mellett, az éjjeliszekrény helyén egy óriási, szövetbevonatú rádiókészülék állt. Láttam már hasonlót Fossombronne-la-Fôret-ban. Úgy pillantott rám, mintha olvasott volna a gondolataimban.

– Szeretem ezt a rádiót – mondta. – Néha segíti a munkámat. Amikor itthon dolgozhatok…

Odahajolt, és bekapcsolta. Felvillant a rádió zöld macskaszeme.

Egy sistergő hang valami ismeretlen nyelven beszélt.

– Látni akarja, hogyan dolgozom?

Elvette a rádió tetejéről a papírtömböt, a golyóstollat, és a hangot hallgatva megállás nélkül írt a papírra.

– Nem nehéz ez… Gyorsírással jegyzetelek.

Odajött hozzám, és átnyújtotta a papírt. Azóta mindig magamnál hordom ezt az írást.

A gyorsírásjelekből ez a mondat bontakozott ki:

Niet lang geleden slaagden matrozen er in de sirenen, enkele mijlen zuidelijd van de azoren, te vangen.

A fordítás így szól: „Nem sokkal ezelőtt az Azori-szigetektől néhány mérfölddel délre a matrózoknak sikerült elfogniuk a sziréneket.”

– Hollandul mondták. Enyhe antwerpeni akcentussal fűszerezve.

Levette a hangot, hogy jobban halljuk egymást. A zöld macskaszemet bekapcsolva hagyta. Hát ez a munkája. Megkapja a papírt a rádióadók listájával, aztán akár nappal, akár éjjel hallgatja a rádiót, másnap köteles leadni a fordítást.

– Néha nagyon távoli a hang… a bemondók furcsán beszélnek.

Ezeket az adókat éjjelente gyakorlásképpen hallgatta a szobájában. Elképzeltem őt, amint fekszik az ágyán, hallgatja a rádiót, és csak a zöld fény fúródik a sötétbe.

Visszaült az ágy szélére. Azt mondta, hogy amióta itt lakik, jóformán be sem teszi a lábát a konyhába. Volt még egy szobája, ott állt üresen, nem használta. Egyébként, ha még sokáig hallgatgatja ezeket a külföldi adókat, a végén még elfelejti, melyik országban lakik.

A szobaablak egy tágas udvarra és a környező házakra nyílt, ahol minden emelet minden ablakában égett a villany. Valamivel ezután, amikor először eredtem az anyám nyomába, és követtem egészen a lakásáig, azt gondoltam, biztosan ugyanazt látja ő is az ablakából, mint Moreau-Badmajev. Átböngésztem a telefonkönyvet, hátha megtalálom benne a nevét, de igencsak meglepődtem, amikor megláttam, hogy hány és hány ilyen nevű ember él itt. Ötvenet számláltam, ebből több, mint tíz nő. De anyámat sem a lánykori, sem a valamikori álnevén nem találtam meg a telefonkönyvben. Ekkor még nem találkoztam a házmesterrel, aki megmondta, hogy Borénak hívják. Aztán még egyszer el kellett mélyednem az utcanevek alapján rendszerezett telefonkönyvben. Elvesztettem Moreau-Badmajev telefonszámát. Az ő címe alatt szintén annyi név szerepelt, mint az anyám esetében. Igen, a vincennes-i háztömbök szinte hajszálnyira olyanok voltak, mint a porte d’Orleans-iak. Az ő neve, a Moreau-Badmajev szerepelt a címlistán. Ez a bizonyíték arra, hogy nem álmodtam, hogy mindaz, amit elmondok, megtörtént velem.

Ezen a mostani estén, amikor kinéztem az ablakon, úgy fogalmazott, hogy ez a környék „egy kissé szomorú látványt nyújt”. Ideköltözése után úgy érezte, megfullad itt. Minden zaj áthallatszik a jobb és bal oldali szomszédoktól, az alatta és a felette lakóktól egyaránt. Szüntelenül lármáznak, akár egy büntetés-végrehajtó intézetben. Szerinte örökre be lesz ide zárva, millió és millió más, családos vagy magához hasonlóan magányos cellalakóval együtt. Most jött vissza egy hosszú iráni utazásból, elszokott Párizstól és a többi nagyvárostól. Azért ment Iránba, hogy megtanulja a „prériperzsá”-t.

Keresett, de még a Keleti Nyelvek Főiskoláján sem talált tanárt. Mit volt mit tenni, elutazott Iránba. A tavalyi évet ott töltötte. Nehéz most belerázódnia a párizsi, a porte d’Orleans-i életbe, de már egyáltalán nem zavarja, ha zajonganak a lakók. Csak bekapcsolja a rádiót, és lassan tekergeti a gombot. Ilyenkor megint messze kerül innen. Fölösleges elutazni. Untig elég, ha felgyullad a zöld macskaszem.

– Ha akarja, szívesen megtanítom a prériperzsára…

Viccnek szánta, de vissza-visszacsengett ez a mondat a fülemben, talán a préri szó miatt. Azt képzeltem, hogy nemsokára elhagyom ezt a várost, semmi komoly okom nincs, hogy bárminek a fogságában érezzem magam. Megnyílik majd előttem a láthatár, és ameddig a szem ellát, nem lesz más, csak a tengerbe vesző, nagy pusztaság. Előtte azért szerettem volna összeszedni, amim volt, a néhány szegényes emlékemet, gyermekkorom nyomait, mert olyan utazó vagyok én is, aki zsebében őrzi a lejárt személyi igazolványát. Nem lenne sok magammal vinni valóm, ha most útra kelnék.

Este kilenc óra lett. Megmondtam neki, hogy ideje hazamennem. Legközelebb, ha van kedvem, meghív vacsorára. És ad nyelvleckét prériperzsából.

Elkísért a buszmegállóig. Nem ismertem fel a porte d’Orléans-t, pedig egészen tizenhat éves koromig ide érkeztem, ha Párizsba jöttem. Akkoriban Fossombronne-la-Fôret-ból jövet a távolsági busz mindig itt, a Rotonde kávéház előtt tett le.

Mesélt még a prériperzsáról. Azt mondta, hasonlít a finnhez. Éppolyan kellemes a hangzása. Kihallani belőle a füvet simogató szelet és a vízesés morajlását.

Patrick Modiano: A kis Bizsu. fordította: Rőhrig Eszter, Tarandus Kft. 2014. 128 oldal, 2290 Ft.

Kapcsolódó cikk:

Patrick Modiano francia író kapja az irodalmi Nobel-díjat

Patrick Modiano: Dora Bruder – regényrészlet