Öt korty beton

Az Öt korty beton címet viselő városdokumentum közterek, épületek, ember és ház, lakó és település viszonyát megörökítő rövid történetek és fényképek gyűjteménye. Az írások célja nem klasszikus városbemutatás, ahogy a fényképek sem hagyományos város- vagy épületfotók. Az emberi jellemvonásokkal felruházott szobrokat, bérházakat, utcákat vagy hidakat mind a szövegek, mind a fényképek szokatlan szemszögből közelítik meg, így a város köztéri elemei csakúgy főszereplőkké válnak, akár a köztük élő ember. Bächer Iván még olvasta, és figyelemfelkeltő, lírai érzékenységű prózáknak tartotta a kötetben szereplő írásokat.

 

Otthon

Azért kerítek el a térből egy darabot, mert nem tudom befogadni, elveszettnek érzem magam. A világ két részre osztható. A benn az, ahonnan bárki távozhat, de kintről csak egyesek jöhetnek be. A kinn pedig az, ahová bárki kimehet, de ahonnan csak egyesek juthatnak vissza. Bemegyünk, hogy ne legyünk kinn, és aztán rohanunk vissza kifelé, hogy ne kelljen egy pillanattal sem tovább benn maradnunk.

Az új falakba már csak ajtókat vágnak. A régebbi házakban akad még egykét ablak, de ezeket is igyekeznek minél előbb befalazni, lehetőleg úgy, hogy

nyomuk se maradjon. Divatjamúlt dolognak számít. Felesleges csökevény azokból az időkből, amikor még a szabad eget beengedték az otthonokba. Mintha bárki is bebizonyította volna, hogy erre tényleg szükségük van az embereknek.

Bármilyen kapcsolat a külvilággal, a zárt ajtót leszámítva, gyávaság. Atavisztikus, kiirtandó maradvány. Aki továbbra is ragaszkodik ehhez, az nem érett meg arra, hogy lakása legyen. Csak a zárt ajtóval válhat egyértelművé a benn és a kinn fogalma. Aki azért lép be, hogy majd kimehessen, az eljátszotta a jogát arra, hogy bejöhessen. Aki pedig azért megy ki, hogy aztán minél előbb visszameneküljön a négy fal közé, az nem érdemli meg a szabadságot.

Magát az ablak szót is jobb elfelejteni, hiszen elvesztette jelentését. Hamarosan minden háznak csak ajtaja lesz, az is csak egy, azért, hogy folyamatosan zárva tartsák.

Akkor ez a város sem fog különbözni az összes többitől.

Még a neve is ugyanaz lesz.

Mindegyiknek.

 

Utca

Az utcatáblán a felirat olvashatatlan. Lakóházak, raktárépületek sorakoznak az utca két oldalán. Egy-két jellegtelen kirakatú bolt, egy pékség, egy bár. A bárnak nincs állandó neve, a felirat azonban mindig neonvörösen villódzik. Nemcsak a bár, az utca neve is hétről-hétre változik. Minthogy hivatalosan nem létezik, a térképen felesleges keresni. Nappal nem is lehet rátalálni, de estefelé a hivatalos dolgok vajmi keveset számítanak.

Este rám talál az utca. Egyre azon kapom magam, hogy az aszfaltját taposom, pocsolyáit kerülgetem. Elhagyatott, rosszul kivilágított, ahogy én szeretem.

Akárhogy is hívják aznap este, a bárban áll a levegő. A kelleténél mindig egy kicsit melegebb van. Az asztaloknál tömegek ülnek. Bár az arcok ismerősnek tűnnek, a nevekre sosem emlékszem. A pincér kérdezés nélkül tolja elém a poharat, én pedig gondolkodás nélkül emelem a számhoz. Az ízét sem érzem.

Aztán előbb-utóbb beszélgetni kezdek magammal. Mert ide nem a társaság miatt járnak az emberek.

 

Őrző

Senkit sem lehet igazán elfelejteni. Ezek a falak mindenre emlékeznek. A lényegesre éppúgy, mint arra, amit lényegtelennek hiszel. Ha elsétálsz itt, az erkély alatt, belegyalogolsz az emlékezetükbe. Mindegy, mi van a lábadon, lábnyomot akkor is hagysz magad után. Elgondolkozó szempárt, múltból előtörő ismerős illatot, emlékezőt kereső emléket. Lenyomatot az utazóról.

Arról az egy és megismételhetetlenről, aki akkor egy pillanat erejéig te voltál.

Azután a fény belesüti mindezt a falakba, hogy legyen, ami összetartsa a téglákat, mert a habarcs nem elég, az tele van buborékokkal.

 

Csillag

Az öregember egy nagy lakásban élt egyedül. Feleségét öt éve vesztette el, gyermekei elköltöztek, barátai vagy meghaltak, vagy hasonló lakásokba zárkóztak be. Az élet, ahelyett, hogy felgyorsult volna, lelassult. Az eseménytelen nappalok meg az álmatlan éjszakák egyhangúságát csak a délelőtti bevásárlással egybekötött rövid séta törte széjjel.

Az öregember a hosszú éjszakák magányát egy csillaggal osztotta meg. Havonta egyszer valamelyik unoka meglátogatta, a gyerekei csak ünnepekkor jöttek. Ezek a találkozások csendesen teltek. Nagyokat hallgattak, és az unokák is,

az öregember is megkönnyebbült, amikor eljött az indulás ideje.

Valószínűleg kényelmesebb azt gondolnunk, hogy a csillagok mindenfajta

értelem vagy érzés nélküli, távoli, hideg fénytulajdonosok. Talán logikusabb úgy

hinnünk, mindegy nekik, hányan nézik őket. Ez a csillag azonban mit sem törődött az előítéletekkel, örömmel nyugtázta az estéről estére visszatérő figyelmet. Az öregember napokon át mesélte az életét, bár a csillag ebből egy árva szót sem értett. Mégis kialakult köztük egy olyasféle kapcsolat, ami csak két, sokat látott létező között szövődhet. Az öregember éjszakái gyorsabban múltak, a csillag élesebben világított.

Amikor az öregember egy hajnalon nem ébredt fel többé, az unokák szomorú sóhajába némi megkönnyebbül.s vegyült. Leszállt az este. A csillagnak

hiányzott az öregember. Amikor eljött az idő, a megszokottnál tovább tépelődött,

míg végül ismét felkelt, hogy bevilágítsa az égboltot.

Fényének alig érzékelhető csökkenése csak a szentjánosbogaraknak és a baglyoknak tűnt fel. Vigyázott rá, hogy a többi öregember és öregasszony, akik esténként farkasszemtársai voltak, ne vegyék ezt észre. Őket ugyanis semmi esetre sem akarta megbántani. Hiszen a figyelmünknek köszönhette a fényét.

Tartozott nekik. Ahogy az öregembernek is.

 

Bábel

A város nyugati részén egy felhőbe nyúló ház oldalában madarak raktak fészket.

A ház tövében görnyedt törpék laktak, akik egész nap üzemekben és föld alatti

konyhákban dolgoztak éhbérért.

Az alsóbb szinteken kistermetű, nejlonba csomagolt bölénynénik portyáztak az egymásba nyíló lakásokban, ki-be osonva az erkélyekről, kívülről úgy látszott, mintha az emeletek körül kígyók tekeregtek volna. Felettük féllábú kalózbácsik tartották ellenőrzésük alatt a szigorúan leválasztott, besötétített, kockaszerű lakásokat, őket a konyhaüveg mögött feltűnő villogó szemükről és az állandó kopogásról lehetett felismerni.

A tizedik emelet elárvult háziállatok kezébe került, akik gazda nélküli lakásokat vettek birtokba, rendszerint közműtartozással és bonyolult örökösödési viszonyokkal egyetemben. A vadon egy darabja volt. Feljebb művészek következtek, füst- és gőzfelhőbe burkolt, pokrócokkal, nádbútorral és feleslegesnek látszó növényzettel zsúfolt kuckókban, melyekből kíméletlenül halk, vagy éppen hangos zene szivárgott, vagy ömlött ki, és minden tárgynak zavarba ejtően hangsúlyos helye volt. A szemüveges méricskélők közé mérnökök, tanárok, orvosok és más közalkalmazottak is tartoztak, őket látószervük és az objektív tényekhez való görcsös ragaszkodásuk mellett savanykás illatuk és száraz köhécselésük tett könnyen felismerhetővé. A következő szinteket a majdani világ elemzői, papok és más egyházfiak, misztikusok, gnosztikusok, spiritiszták, látók, jósok, varázslók, vajákosok, bűbájosok meg mézeskalácsárusok lakták, egymásnak ellentmondó szimbólumokkal borított, tökéletesen kül.nb.ző ízlésvilággal megálmodott lakásokban.

A tartalomszerkesztők, arculattervezők, utazásszervezők, befektetési tanácsadók és minősített kábítószer-kereskedők huszonnégy emeleten osztoztak, míg a napszámosok és vasutasok, fodrászok és cipészek, közértesek és kocsmárosok két emeletet osztottak meg egymás között. Ezek felett órások és programozók sorakoztak számos unalmas, de kiszámítható szinten keresztül. A világítóudvarban feketézők, orgazdák, politikusok és egyéb gazdasági bűnözők tanyáztak. A legfelső szintet, ahová már nem vitt lift, és csak egyetlen törékeny létrán vezetett az út, angyalok és ördögök lakták társbérletben, szűk szoba-konyhás garzonokban.

És a tetőn ott honolt népes családjával egyetemben maga a megnevezhetetlen.

Mandl Péter – Szabó László: Öt korty beton. Ab Ovo, 2015. 118 oldal, 2700 forint