Orgonapont

Mamut megharagudott rám, nekem esett, és ütött, ahol ért, de én nem éreztem semmit, nem éreztem a testem súlyát se, könnyű voltam és védtelen, és nem fájtak az ütések, a rúgások, mintha egy sötét és egy világos felhő dulakodott volna az égen, halálfélelmet éreztem, mintha testvér támadott volna testvérre, hirtelen lángolt föl a harag, évtizedeken át lapult a föld alatt, mi békében éltünk egymással, Mamut és én, békében éltünk, mindenen megosztoztunk, békében éltünk, míg fel  nem lobbant a harag, ok nélkül, érthetetlenül, és Mamut ki akart lökni engem a világból, és én könnyű voltam, és védtelen, és nem éreztem fájdalmat, csak halálfélelmet, az mindig ott van bennem,  zúg a fülemben, MÉLYEN ÉS HALKAN, zúg a mélyben, mert félti az életét mindenki aki él,

de olyan gyorsan történt minden, Mamutot kilöktem végül a házból, kilöktem a világból, csak azért hogy megvédjem magam, és könnyű voltam és védtelen, és mégis én győztem, megmentettem az életem, és pici angyalok jelentek meg a házamban, örültem nekik, mert Mamut visszajöhet, visszajöhet az én rossz testvérem, aki ki akar lökni a világból, és a pici angyalkák filléreket találtak az asztalon, és elkérték őket, és úgy fénylettek a fillérek, mint a világ vihar után, és elmentek a pici angyalok, és bevásároltak, jóízűen falatoztak, és nyugodni tértek az ágyamba, és én is lefeküdtem közéjük, és  már nyugodtan vert a szívem, mert nem voltam egyedül, és másnap és harmadnap is filléreket találtak a komódban a pici angyalok, és a fillérek fénye bevilágította a házat, és bevásároltak, és jóllaktak a pici angyalok, és a negyedik napon és az ötödik napon is jóllaktak , és csak filléreket találtam a padlón, a fiókokban, eldugott, rég nem látott helyeken, és  rájöttem, hogy sokat érnek a fillérek, mert más idők járnak, visszajutottunk a régmúltba, és Mamut messze van, az én sötét, rossz testvérem olyan, mint egy sötét felhő az égen, és már nem bánthat többé, mert a pici angyalkák megvédenek,

és fölkeltem az ágyból, és éreztem a súlyomat, megtántorodtam, mert nem bírta el a súlyom a lábam, és tipegtem, topogtam míg visszanyertem az egyensúlyt, és furcsa volt a szobám, odakint szürke, szürke, szürke volt az ég, rakéta robbant a közelben

*

fölmentem a netre, mint minden reggel, megnéztem a gmailem, nem írt senki, csak reklámok, egy elektronikus számla, a Facebookon nem történt semmi, vagyis rengeteg minden történt, most mégis úgy érzem mindehhez semmi közöm, a Facebookon velem nem történt semmi,

nézem a Szófán, megjelent-e a K folyóirat, tél volt, esős tél, mikor utoljára láttam, zuhog ránk a fény, nincsenek éjszakák, csak fény, csak fény,

vissza a Facebookra, Izraellel nem történt semmi. A túszokkal semmi. Semmi, amihez közöm lenne.

Vannak betegségeim, amik nem engednek ki a világba, vannak betegségeim, amik körülölelnek, mint a folyondár, néha észre se veszem őket, néha majd meg fulladok tőlük, a betegségeimet érzem, magammal együtt tudok érezni, a betegségeim… nem tudom mi van Izraellel, nem tudhatom mi van Izraellel, nincs közöm máshoz, csak a saját bajaimhoz, de nem, nem lehet beszélni a betegségekről, titkolni kell őket, mint valami súlyos bűnt

Fölhívom a pszichim.

Ezek az angyalok, mondja, nem tudok mit kezdeni velük.

…velük… velük… velük, susogja valaki

Olvassál Spirót, mondja a pszichim, írjál hömpölygő, monumentális történeteket létező bibliai személyekről, Juditról, Rútról, Dánielről, lépj ki magadból, ne mindig csak magadról írj!

Be vagy szűkülve. Csak magad, csak Te, senki más, beszűkült életet élsz, hagyd otthon a testi bajaidat, szedd össze magad, szálljál vonatra, nyílj ki

Én nem krumplit árulok, mondtam a pszichimnek, ha csak egy valakit találok, ha csak egyvalakiben megszólal, akkor már nem éltem hiába,

de hagy mondjam végig, sóhajt a telefonba a pszichim, tengerek sós sóhaja a kagylóban, hadd mondjam el a véleményem, sóhajt a kagyló, már nincs is benne a pszichim, a kagyló meg csak zúg, talán ez a véleménye, hogy zúg, mint a tenger, zúg, mint a harangok, zúg megállíthatatlanul

Sűrű pókhálók, vaskos keresztespókok, acélos, egymásba gabalyodott bozótok között, a világ végén illatozol,

mintha egy sötét és egy világos felhő dulakodott volna az égen,  és én könnyű voltam, és védtelen, és nem éreztem fájdalmat, csak halálfélelmet, az mindig ott van bennem,

zúg a fülemben, MÉLYEN ÉS HALKAN, zúg a mélyben, mert félti az életét mindenki aki él,

a zsidók mindenütt bűnbakok, zúgja a Kert

fölmegyek újra a Facebookra,

egy ismerősöm posztján akad meg a szemem,

Nem tudjátok, mi van Haifával,

a lányom ott van, nem beszél velünk, nem ír se nekem, se a nagyanyjának se az öccsének,

de szeretném tudni mi van Haifával,

kommentek szállnak az égből, a föld alól,

„Az, hogy valaki el akar szakadni az anyaországtól, és a rokonaitól, az nem ugyanaz, mintha mondjuk a háború miatt nem tudna írni”

„Engem nem érdekel, miért vannak haragban, de az az anyuka meg nagymama  megőrülhet az idegességtől”

„Haifán nyugalom van, ne félj, nincs semmi baj”

kommentek szállnak az égből, a föld alól,

az álmomra koncentrálok

a kicsi angyalokra

a fillérek fényére

egy újabb posztot látok,

Haifa rakétatámadás alatt, írja az Új Kelet

(a sötétben kézről kézre jártak a fénylő fillérek)

Mamut hív, beleszól a telefonba füstös mély hangján, egyre magasabban hallózik, mintha nem is ő hívott volna, hanem én őt, hallózik idegesítően éles , magas hangon, Éva, te vagy az, kérdem, nem vagyok Éva, csattan fel, Mamut vagyok

Rólad álmodtam, mondom hirtelen,

én meg anyuról, mondja M.

az én anyukámról, suttogom

de Ő itt van velem, mondja M., itt táncol, muzsikál a lelke a lakásomban,

mintha kést döftek volna a szívembe,

nem a Te anyád, mondom, vagy csak gondolom,

a szellemi anyám, szipogja M. a telefonba,

eszembe jut anyu temetése, a sírásó, aki megkérdezte, hogy a hulla…valamit kérdezett a hullával kapcsolatban, halott, javítottam ki, halott, és akkor hirtelen süvíteni kezdett a világ, mert kilukadt, a halál lukasztotta ki, és húzott magába az alvilág, én nem akartam, de vonzott, mint a mélység, vonzott magába, mint a kietlen jeges űr,

nem tudtam sírni a temetésen, derűs nyugalom ült ki az arcomra, M. viszont ott zokogott egy félreeső padon, maga kije volt a halottnak, kérdezte a sírásó, a szellemi gyereke, zokogta M.

Rólad álmodtam, mondom a telefonba

azt álmodtam, hogy a testvérem vagy

rossz testvér, gonosz testvér

egy kakukkfióka

ki akartál lökni a világból, de végül én győztem

megmentettem az életemet

Nem vagy jól, mondja élesen Mamut

az álmokat szabadon álmodjuk, felelem,

jogom van rosszat álmodni,

kezemben elnémul a kagyló,

zúg, mint a tenger mélye

zúg mint a harangok

zúg megállíthatatlanul,

az álmomra koncentrálok

a pici ortodox angyalkákra

arról susognak, hogy tilos behelyettesíthetővé, részekre bonthatóvá tenni a Kimondhatatlan művét, mégis keresgélik a filléreket, csilingelnek a fillérek a kezecskéikben, a fillérek sokat érnek, mert a régmúltban vagyunk, gondolom szenderegve, …körülvesz minket a bűn, illatozik a Kert a világ végén

*

Félek a terroristáktól. Itt vannak. Érzem. Járatok vannak a mélyben.

a járatok kiépültek, egyre csak szerveződnek,

bekukkantott a csupa üveg lakásba a Nap, és vérbe borította a narancssárga, citromsárga, okker és zöld színben játszó falakat, a gyászoló, óriási bronzmenórát, ami anyám síremléke lett volna, de végül mind az összes halotté lett, akik  a Holokausztban és az újabb és újabb Holokausztokban meghaltak

*

Mamut  megpörgetett a tengelyem körül, Trenderli, röhögtek Amírral.  Trenderli!

Beszélj ivritül!  mondta Mamut a rám törő világosságban

Beszélj angolul!

kézzel-lábbal!

Fukar vagy a mosollyal! Légy boldog, Judit! Boldog! idegesítettek

Bevettem a leponexemet, egyre mélyebbre gurguláztam, zúgott a fülem, süllyedtem le a mélybe.

Hosszú hosszú átvirrasztott éjszakák után letettem csontokkal és halálfejekkel teli batyumat, és végre elaludtam.

Aludtam Jeruzsálem fehér, nagyon fehér kanyargó, macskaköves utcáin, ahol mindig, mindig csak fölfelé visz az út; mentem mindenhová Mamut mellett, és le leragadt a szemem.

Fölébredtem Givat Oz kibuc kutyájára, a sófárként tülkölő ugatására, aztán aludtam tovább Mamutba kapaszkodva. Álmomban dühösen világító vadmacskaszemeket láttam.

Menjünk Názáretbe! Szeretném megtalálni Jézust. Valamit, ami az Ő nyoma.

(Sikoltva fékezett egy busz, mert valakinek  lent maradt a cumisüvege. A baba nagyanyja adta föl a sofőrnek.)

Itt minden szent, kiabálta Mamut.  Itt mindenhol ott van Jézus nyoma. Minek ehhez Názáretbe menni?

álom és valóság határán lebegek, beleszeretek mindenkibe, legszívesebben magamhoz ölelném a világot,

az egyik árus  újra és újra mer nekem a rubin piros, piros, savanykásan édes léből, Báruh Ato Adonáj, Elojhénu Meleh ha olam, bojré pri haéc!