Oly korban éltek

Írta: Murányi Gábor - Rovat: Kultúra-Művészetek, Történelem

Irodalmi veszteségeink című sorozatában a Tevan Könyvtár a Magyar Zsidó Kulturális Egyesülettel együttműködve három könyvvel emlékezik a Holokauszt áldozatául esett írókra, költőkre, újságírókra. A három könyv ismert és kevésbé ismert írók, költők újságírók műveiből áll össze, amelyekben a közös a történelmi háttér, hasonlóak a sorsok, a megpróbáltatások. A szorosan vett irodalmi tematikájú kötetek, A valóság valószínűtlen lett. Szemelvények a magyar Holokauszt-irodalomból I. és Lépés a képtelenség sötétjébe. Szemelvények a magyar Holokauszt-irodalomból II. mellett Oly korban éltek. A vészkorszak újságíró-áldozatainak almanachja címmel jelent meg a harmadik. Ennek Murányi Gábor által írt előszavát közöljük.

Egysorsúak

A szerkesztő előszava

 

Oly korban éltek„Ez a javaslat még a zsidóságot sem alázza meg annyira, mint amennyire megsérti a keresztény középosztály fiait, amikor azt teszi fel róluk, hogy – az állampolgári jogegyenlőség megszentelt alapelvének semmibevételével – jogfosztástól, megszégyenítő gyámkodástól, kényszeralkalmazástól várják megélhetésük biztosítását. S felteszi róluk azt az erkölcsi eltévelyedést, hogy polgártársaik egy részének vallása miatt való megbélyegzése, polgári jogai teljességéből való kiforgatása árán akarnak érvényesülni és boldogulni (…) Gondolja meg minden kortárs, mekkora felelősség terheli, ha a lelkiismereti tiltakozás ellenére is megszületik egy törvény, melyre valamikor minden magyarnak szégyenkezve kell gondolnia!”

1938. május 5-én, a félszáznál több napilap közül mindössze kettő akadt – a Pesti Napló és a Magyar Hírlap –, amely kötelességének tartotta (vagy merte) teljes terjedelmében közreadni azt a tiltakozást, amelyből a fenti idézet való. A magyar társadalomhoz és a törvényhozás tagjaihoz címzett deklarációt ötvenkilencen – hangsúlyozottan „keresztény családok leszármazottai” – írták alá. A névsor már a maga korában is fajsúlyos volt, az utókorból visszatekintve még inkább az. A tiltakozók között volt Bartók Béla és Kodály Zoltán zeneszerző, Kernstok Károly, Kmetty János, Márffy Ödön festő, Móricz Zsigmond, Szabó Zoltán és Zilahy Lajos író, Schöpflin Aladár esztéta, Somlay Artúr színész, Kárpáti Aurél kritikus, Gáspár Zoltán publicista. A szégyentől izzó, váteszi szavakat a tiltakozók ugyan a kortársaiknak címezték, de mivel naivitással nehezen lennének vádolhatóak, alighanem az utókornak is szánták palackposta üzenetként.

E lelkiismeret diktálta deklaráció azon a napon jelent meg, amikor a magyar parlament alsóháza tárgyalni kezdte „A társadalmi és a gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról” címen előterjesztett törvényjavaslatot, melyet a köznyelv már akkor és azóta is csak első zsidótörvényként emleget. A tervezetet Darányi Kálmán kormányfő nyújtotta be, elfogadásakor azonban már Imrédy Béla ült a miniszterelnöki székben. A parlamenti vitában csupán néhány képviselő akadt, aki ellenezte a törvényt. Gratz Gusztáv történész keserűen jegyezte meg, tudja, hogy a közhangulattal megy szembe. Indulatosabb volt Rassay Károly, az Esti Kurir napilap főszerkesztője, aki az „állampolgári jogegyenlőség elleni merényletnek” titulálta a tárgyalt javaslatot. Szavai épp úgy falra hányt borsónak bizonyultak, mint a 11 fős szociáldemokrata frakció nevében felszólaló Kéthly Anna tatárjáráskori történelmi párhuzama. A honatyákról lepergett a legitimista Payr Hugó figyelmeztetése is. Amikor azt fejtegette, hogy „az ország urai tragikus útra viszik a nemzetet”, csatasorba állt a bekiabáló-kórus: a parlamenti gyorsírók nem győzték feljegyezni az olyan szitokszavakat, mint „hazaáruló” vagy „zsidóbérenc”. A végszavazáskor a jogfosztó törvény 90 százalékos támogatást kapott a 245 tagú nemzetgyűlésben.

*

E kötet negyedszáz szerzőjének átlagéletkora 47 esztendő. Legidősebbjük ugyan 77 évet ért meg, a legifjabb 34-et, nyolcan azonban még a negyvenedik születésnapjukat sem ünnepelhették meg, és szinte valamennyijükről elmondható, hogy alkotóerejük teljében érte utol őket az erőszakos halál.

Ezen kívül kevés dolog köti őket össze. Életútjuk igen eltérő, iskolázottságuk, világnézeti, politikai felfogásuk, köz- és magánéleti tevékenységük, vagy akár a talentumuk szerint összehasonlíthatatlanok. Most mégis közös antológiába kerülnek. Nem szerkesztői önkény zárja egy könyvbe őket, kötetszervező erővé a XX. század történelme vált. Ami közös bennük: a két világháború között újságírók (vagy legalább is újságokban rendszeresen publikálók) voltak, a zsidótörvényekként emlegetett állami szintre emelt törvénytelenségek – illedelmes, finomkodó kifejezéssel: – „érintették” őket. Olyannyira, hogy 1943 és 1945 között munkaszolgálatosként, deportáltként, Dunába lőtt áldozatként, vagy a megpróbáltatások elöl menekülő öngyilkosként – haltak természetellenes halált.

Zsidókként ölték meg őket, zsidóvá a kirekesztő törvények tették őket – függetlenül attól, hogy miként gondolkodtak önmagukról, függetlenül attól, hogy mi volt valójában az identitásuk. A kötet egysorsú szerzőiről ugyanis nem állítható, hogy valamennyien zsidók lettek volna. Voltak közöttük az izraelita vallást aktívan gyakorlók, voltak, akik a zsidó hagyományokat az életvitelükben, vagy csupán a zsigereikben őrizték. Voltak a származásukat elfeledni, letagadni szándékozók. Voltak magyarságukat átélők, s voltak neofita magyarkodók. Voltak keresztény hitüket mélyen megélők, voltak az ateizmusukhoz ragaszkodók, és voltak a történelem nyomására morális okokból visszazsidósodók. Voltak belenyugvók, észrevétlenül elrejtőzni akarók, s voltak az ordas eszmék ellen szókimondó bátorsággal harcolók.

A közös szakma, a közös bélyeg és a közös végzet lett a „belépő” ebbe a sokműfajú sajtóalmanachba, ebbe az emlékező és emlékeztető összeállításba. A szerzők között vannak olyan sajtó-klasszikusok, mint például Bálint György és K. Havas Géza, a más hivatásokban akár jelentősebbet alkotók, a parnasszusi magaslatokra jutott Radnóti Miklós és Szerb Antal, a kardvívásban legendává nőtt Petschauer Attila, vagy a szociáldemokrata pártpolitikusként ismert Mónus Illés. Többségük azonban a maguk korában írásaikkal figyelmet keltő, mára jószerével elfeledett tollforgató mesterember.

*

Ha az internetről még nem is, könyvtárak mélyéről előbányászható jónéhány olyan lajstrom, amelyből kigyűjthetőek a vészkorszak újságíró-áldozatai. Számukat azonban még nagyságrendileg is nehéz lenne megbecsülni, már csak azért is, mert az effajta, közvetlenül 1945 után megjelentetett kiadványok – érthető és magyarázható okokból – fájóan hiányosak, ráadásul hemzsegnek a pontatlan adatoktól, amelyek aztán kiadványról kiadványra ellenőrizetlenül vándorolnak tovább. A sajtótörténeti kutatások jelenlegi állása miatt ez a kötet semmifajta összegzésre nem vállalkozhat, s a szerkesztő még azzal sem áltatja magát (és olvasóit), hogy válogatása valamiképp „reprezentatív”. Ugyanakkor reméli, hogy a negyedszáz szerzőtől kiválasztott 35 írás felvillant valamit abból a néhány – keserves volta miatt jóval hosszabbnak tűnő – esztendőből, amely 1938 májusában, az első zsidótörvény kihirdetésekor kezdődött. Az „érintett” szerzőknek ugyanis, mert – Radnóti szavaival – „oly korban” éltek, valamiképp viszonyulniuk kellett a sorsfordító időkhöz. Akár akarták ezt, akár nem. Kezdetben csak az állásvesztés Damoklesz-kardja lebegett a fejük felett, az újabb megszorító törvények már totális egzisztenciális bizonytalansággal fenyegettek.

Ez a körülmény azonban korántsem „egy az egyben” tükröződik vissza ebből a kötetből (és számos újság átlapozása után, ennyi azért megkockáztatható: a lapok többségéből sem). Az egyre beszorítottabb helyzetbe került hírlapírók ugyanis hivatásuk alapszabályához híven elsősorban híreket adtak, eseményekről tudósítottak, folyamatokat elemeztek, közügyeket, s olykor: közre tartozó magánügyeket taglaltak, ám a saját helyzetükről a legritkább esetben számoltak be. Holott, mint az az egyes írások alatti rövid biográfiájukból is kiderülhet, lett volna miről szólniuk. Írásaikba, témaválasztásaikba ugyanakkor újra és újra beszüremkedett a balsejtelem, az utókorból visszaolvasva mindez még inkább „kidörömböl” az azóta elsárgult oldalakból. Talán nem is annyira paradox módon ezt jelzi a „régmúlt” gyakori felfedezése, az egyfajta nosztalgiázó merengés, a szellemi nagyságokba kapaszkodás, a külfölddel, franciákkal, angolokkal, amerikaiakkal való példálódzás. S noha sajtóban mindig is bevett szokás volt az álnévhasználat, ezúttal valószínűsíthető, hogy a régi gyakorlat új tartalommal bővült.

*

A vészkorszak újságíró-áldozatainak ebbe az almanachjába csak 1938 és 1944 között megjelent írásokból válogattam (az egyetlen kivételt, egy 1937 decemberi cikket tekintsük szabályerősítőnek). A szűkítés praktikus (és kényszerítő) szempontjai viszont azzal a hozadékkal jártak, hogy a közölt szövegek felerősödtek, a hét évtizeddel ezelőtti kor nyomott levegője valósággal megcsapja az olvasót. Az egymást többször váltó elkeseredés és reménykedés hangulata megérinti és meg is rendíti, hisz pontosan tudja a végkifejletet.

Az antológia mindazonáltal és természetszerűen nagyon egyenetlen. Lebilincselő stílusú, szép – vagy éppenséggel archaikus – magyar nyelven írt cikkek váltják a másutt néha döcögő mondatú, vagy utalásai miatt manapság már nem könnyen követhető írásokat. Ez utóbbiak esetében, az érdemi mondandót nem érintő rövidítésekkel igyekeztem segíteni az olvasót, a kihagyásokat minden esetben a bevett módon, zárójelbe tett három ponttal (…) jelöltem. Az írások szövegén – még ha olykor kiáltottak is a szerkesztésért – nem változtattam, a helyesírást viszont – néhány, a korra jellemző stílusjegy kivételével – a mai szabályok szerintire javítottam.

Oly korban éltek. A vészkorszak újságíró-áldozatainak almanachja. [Szerkesztés, sajtó alá rendezés, előszó: Murányi Gábor]. Tevan Könyvtár – Új sorozat, 7. kötet. Tevan Alapítvány. Budapest, 2015.

 

támogatás