Nemzedékről nemzedékre – Húsz éves az Izraeli Filmhét

Húszéves lett idén az Izraeli Filmhét, és ezt decemberben restrospektív vetítésekkel ünnepelte az Izraeli nagykövetség a Puskin moziban.

A szervezők az elmúlt két évtized izraeli filmjeinek legjavát hozták el. A műfajok, a megközelítés, a tárgyalt témák spektruma szélesre nyílt, ám egy motívum szinte valamennyi filmet megérintett. Édes- vagy fogadott szülők és gyermekek igyekeztek megtalálni, újrafogalmazni önmagukat, a történelmi, kulturális, személyes örökségükhöz való viszonyukat egymás ellenében vagy éppen egymás hiánya miatt. Nem tudom, a minta tudatos-e, mindenesetre szép a szimbolikája. Húsz év ugyanis már-már generációnyi idő: a csecsemőből fiatal ember válik, életerősen, készen az önálló útra, döntésekre és választásokra.

A hiány kétoldali látleleteként érkezett a két új, idei film is a fesztiválra: egy-egy párhoz lépünk közel, akik már nem, illetve még nem szülők. A nyitófilmként bemutatott Egy hét és egy nap a gyász ciklusait vizsgálja a házaspár szemszögén keresztül, akik rákos fiuk temetése után éppen lezárni készülnek a hét napos sivát. A hagyomány eddig segítette őket, most vissza kell lépniük az életbe, és a hétköznapokban a maguk módján megbirkózni a veszteségükkel. A szigorú Vicky (a filmhét díszvendége, Evgenia Dodina) visszamegy tanítani, és kiharcol magának egy fogorvosi időpontot. Az impulzív Eyal megtalálja fia orvosi marihuánáját, és úgy dönt, hogy a szomszéd srác segítségét kérve életében először ki is próbálja, majd beszívva valódi tripre indulnak a városban. Nincs a gyászolásra helyes vagy helytelen módszer, mutat rá a film, csak az élet, amit tovább kell csinálni. Vagy még feszesebben összekapva magad, vagy ellenkezőleg, kicsit megengedve a széthullást, a játékot, a felelőtlenséget. Van egy pont, ahol a társadalom elvonul mellőled, és egyedül maradsz a fájdalmaddal, és pont aszerint kell kezdened vele valamit, aki te magad vagy. Derűsen szívszorító film érzékeny alakításokkal és tökéletesen eltalált ritmussal.

Ugyanez már nem mondható el az Apánkról, ugyanis mintha nem tudná eldönteni, hogy mi akar lenni, kuszán váltogatja a stílusokat és a műfajokat. Főhőse, a jószívű behemót kidobóember, Ovadia, és felesége, Rachel évek óta hiába próbálkozik, hogy gyerekük szülessen. A férfit megkörnyékezi egy helyi gengszter, hogy legyen a verőlegénye, Ovadiát pedig elcsábítja a pénzben rejlő lehetőség, hogy így ki tudják fizetni a drágább, de eredményesebb klinikát. Felesége végül teherbe is esik, Ovadiának viszont szembe kell néznie korábbi döntései következményeivel. A film lehetne dögös akciófilm, mellbevágó dráma, helyenként akár vígjáték is – sőt, a megfelelő koncepcióval és arányérzékkel ezek bátor keveréke is. A végeredmény azonban kínosan esetlen, tele stílus- és zsánerütközésekkel, és bizonytalan érzést hagy a nézőben, hogy pontosan mit is látott.

Az Apánkat átható agresszió nem idegen a többi filmtől sem, hiszen nem egy foglalkozik a háborúk és az erőszak direkt traumájával vagy következményeivel. Az Ádám feltámadása (2008) például egy Holokauszt-túlélőknek épített elmegyógyintézet falai közé vezet a 60-as években, ahova egy magát kutyának képzelő kisfiú érkezik. Meggyógyítani csak az a beteg tudja, akit annak idején egy náci tiszt kutyaként tartott a halálgyárban, miközben végig kellett néznie, hogy odaveszik a családja. Míg egymás kölcsönös megmentése itt sikerül, a Bethlehem (2013) azt mutatja meg, hogyan teremti magát újjá az erőszak szörnyetege. A második intifáda idején egy ismert palesztin terrorista öccse lesz az izraeli hírszerző tiszt informátora. Kapcsolatuk túllép a háborús helyzeten, a férfi aggódni kezd a fiúért és törődik vele, aki viszonzásul számítani és hallgatni kezd rá. Az amatőr színészek olyan realisztikus miliőt teremtenek, ahol még húsbavágóbb az elkerülhetetlen tragédia. Az etnikai ellentétek civil áldozatai azok a családok, akikhez a Dancing Arabs (2014) vezet.

A tehetséges Eyad izraeli palesztinként egy bentlakásos jeruzsálemi iskolába kerül, ahol azzal szembesül, hogy ahhoz, hogy meg tudja mutatni magát, mint embert, meg kell tagadnia a gyökereit. Az életkor szerinti nagy beavatás (a gyermek halála, hogy megszülethessen a fiatal felnőtt) itt az identitás tényleges pusztulásával valósul meg, még ha vértelenül is. A normákat kérdőjelezi meg a Yossi és Jagger (2002), amit leginkább azért emelnek ki, mert nyíltan tárgyalja az Izraelben sokáig tabunak számító homoszexualitást. És bár a cselekmény fókuszában valóban a két szerelmes katona egy napja áll, a film további kérdéseket vet fel. Nemcsak azt, hogy miért kell a melegeknek titkolózniuk, hanem azt is, hogy tényleg normálisnak tartjuk-e, hogy a fiataljaink, a gyermekeink az apáiktól és nagyapáiktól megörökölt háborúkban és ellentétek miatt vérezzenek el? Nem az lenne a dolguk, hogy szeressenek, táncoljanak, tanuljanak, éljenek, ahogy próbálnak is, mikor éppen nincsenek szolgálatban?

Az örökség kérdésének is két arca van: mit hagyunk a gyerekeinkre – mit vegyünk át a felmenők által ápolt hagyományból? A drámai felütésű filmek mellett (mint az Atash, 2004; Restaurálás, 2011) megszólalnak könnyedebb hangok is. A Csakis New Yorkban (2013) vagy a Késői házasság (2001) azt a bizonyos időtlen témát dolgozza fel nem kevés romantikával megfűszerezve, mikor a szülőknek nem tetszik a fiuk választása, mert a jövendő ara helyett mást szemeltek ki, ne adj’ Isten, a lány ellenséges etnikumból való. A különböző életmódok egymás mellé kerülésének kedves, édesbús krónikája A világ végén balra (2004), amely egy indiai és egy marokkói zsidó kamaszlány barátságáról mesélve mutat példát az előítéletek leküzdéséről.

A felsoroltakon túl látható volt még Ari Folman két extravagáns animációs filmje, a Libanoni keringő (2008) és A futurológiai kongresszus (2013), de egy különleges dokumentumfilm is, melyben ritka archív felvételeken maga Jichák Rabin mesél az életéről (Rabin Rabinról, 2015). A filmhetet az idén elhunyt rendező-színésznő, Ronit Elkabetz emlékének ajánlották, aki előtt a nemzetközi sikert aratott Válólevél (2014) című filmjével is tisztelegtek.

A 20. Izraeli Filmhét gazdag és változatos programja méltó reprezentációja volt az elmúlt 20 év munkájának. Felróni mindössze annyit lehet, hogy sajnos minden filmet csak egyszer játszottak, a vetítési sávok között is átfedéssel, ezért minden este komoly döntéseket kellett hozni – egyik történetet választani a másik ellenében.  De dönteni és választani tudni éppen a felnőttkor sajátja már – a nagykorúvá érett filmhét pedig meg is követelte, hogy partnerek legyünk ebben.