„Aztán megtörténik a csoda” – Szántó Piroska, a forradalom női krónikása

Írta: Németh Ványi Klári - Rovat: Kultúra-Művészetek

„– Miért hozták be, kedves? Utcáról?
– Kommunistaságért.
– Azt hittem kurva, kedvesem, mert olyan fiatal.”

Juhász Borbála 2001-ben, a Rubicon hasábjain elsőként hívja fel a figyelmet arra a tényre, hogy az 1956-os forradalomból hiányoznak a nők. „Ha mégis feltűnnek, csupán illusztrációk, vagy kivételes, szimbolikus alakok, mint Kéthly Anna, Wittner Mária, vagy Tóth Ilona. Nem tudjuk a nők, mint csoport, hogyan viselkedtek a forradalom napjaiban, nem tudjuk, mi volt a nők egyéni története. Emlékeik mindazonáltal felszínre bukkannak, a közös történelmi emlékezet részei ők is, mint a forradalmat „csináló” férfiak” – írja tanulmányában Szántó Piroska önéletírásának (Akt, Európa, Budapest, 1994) egyik része, a Forradalmi szvit című, 1956. október–decemberét rögzíti. Ez a szöveg önálló formában korábban 1989-ben jelent meg.

Ennek a narratívának különlegessége, hogy egy „festőszemű” krónikás rögzíti. A művészi nézőpont megelőlegezi a történések pontos, precíz megfigyelését, naturalisztikus ábrázolását. Egyszerre érzékeny és hiteles.

Ráadásként megkapjuk a festőművész tollal és ecsettel készült metszeteit is, az események mintegy másik lehetséges elbeszélésmódját. A képi világ sokkal intenzívebben adja vissza mindazokat a pillanatnyi érzéseket, amiket Szántó megfelelő szavak híján nem mer vagy egyszerűen nem tud kimondani.

Ebben a könyvben az írás nem szépirodalom, s a rajzok nem illusztrációk. „Egykorú metszet után”, emlékezem a feliratra régi, kedves történelemkönyveimben. Hát ezek „egykorú metszetek”, csak éppen ecsettel készültek 1956 októberétől december elejéig, az egyre sötétebb őszben, az eső, a kijárási tilalom szomorú estéin. Hat évig el voltak ásva egy üvegdobozban, aztán Vargha Balázsra bíztam őket, hogy ha eljön az ideje, adja ki, vagy csináljon velük azt, amit jónak lát, ha én már nem élnék. Az írás pedig huszonnyolc évvel később, 1984-ben készült.

Szántó Piroska
tollrajza

Úgyis van néhány írásom, amik – személyes okokból – nem jelenhetnek meg, gondoltam, megírom ötvenhatot is, azt, amit én láttam, és ahogy én láttam. Legyen eggyel több, ami soha meg nem jelenhetik”.

Szántó Piroska

Szántó Piroskát jóval a rendszerváltás elõtt felkérte az Új Írás szerkesztõsége, hogy „Kazinczy után szabadon” vesse papírra „Pályája” emlékezetét. Vas István kezdte bíztatni feleségét, írja meg bátran privát 56-ját, akkor is, ha soha nem fogja elolvasni senki. Legyen meg! „Írd csak le, ha nem tudnád, az igazságnak átütő ereje van!’”

Szántó megfogadta férje tanácsát. 1984-ben papírra vetette mindazt, amit a forradalom idején átélt. A különleges szöveg 1994-ben aztán másodjára is megjelent, Akt című életrajzi művének egyik meghatározó szeleteként. A festõmûvész ekkor nyolcvan éves, némi öniróniával hangjában megjegyzi, vénasszony létére merész lépésre szánta el magát, amikor írni kezdett. „Annyi minden történt velem hosszú és történelemmel tarkázott életemben. Olyan is, amit csak úgy bírtam ki, hogy megírtam. De igazán nem tartom magam írónak, csak krónikásnak. Mert csak azt írtam meg, amit láttam, és átéltem. Kitalálni nem tudok semmit.”

Mielőtt azonban Budapest utcáin kitör a forradalom, és Vas Istvánné, a kommunista párt tagja, lassan hulló falevélként a sorsa bízza és engedi sodortatni magát az őszi események szelével, nem árt, ha ismerjük az illegális kommunista mozgalomban eltöltött éveit. Már csak azért is, hogy tudjuk, milyen nézőpontból tudósít bennünket minderről.

Szántó árva lány, akit nagyanyja és nénikéje nevel elképesztő szigorral Kiskunhalason. Ahogy ő mondta visszaemlékezésében „fertelmes gyermekkora volt” Anyja öngyilkos lett. Apja „mint elárvult
macskakölyköket, akiknek elpusztult az anyjuk, testvéreivel együtt kitette őket az utcára, hogy majd csak történik velük valami”. (A macska egyébként kedvenc állatként, motívumként, és modellként is meghatározó szerepet játszik a festőművész életében. Nagy szerelme, Cicelle akkor is a nyakában ült, amikor festett. Egyfajta gyermek pótlékot jelentett az asszony életében, aki nem nézhetett anyai örömök elé, hiszen Vas István nem akart utódot. Egyszer azt mondta Vas Istvánnak, ha a pólyást csak úgy az ágyára tenné, mint egy kiscicát, biztosan befogadná.)

Piroska igazi vadócként nevelkedik az eseménytelen, poros kisvárosban. Freskót rajzol szénnel a frissen meszelt istálló falára. A művön mindenki pisil, még nagyanya is. Ráadásul állva, mert úgy praktikusabb. Képzeletbeli családot fest magának. Imádja az állatokat, növényeket. Van egy Géza nevű lova. Ez a szeretete a természet iránt egész életében megmarad, és meghatározó eleme lesz művészetének. Lovak, macskák, sündisznók, napraforgók, kukorica és karalábé, és csak utánuk jönnek az emberek.

A háború kitörésekor egy Bajót nevű faluban bújtatják. Zsidó származása miatt rejtőzködnie kell. Ez mindmáig kevéssé ismert az utókor előtt, Szántó Piroska soha nem beszélt zsidó származásáról.

„El kell bújnom, keresnek. El is bújok, a világ legszebb és legszegényebb falujába, hamis papírokkal, s boldogan aratok, nyűvök kendert, és lopok fát az erdőből, most vagyok csak bujdosó királykisaszszony, mezítláb”. Későbbi művészetében visszatérő motívumként megjelennek a bajóti földek. Szántó arcot fest a kukoricának, látja, ahogy táncol a karalábé és megörökíti Kati nénit is, akinél meghúzta magát.

Parasztcsaládnál él majdnem egy esztendeig. Részt vesz a mezőgazdasági munkában. Elmondja a gazdának, hogy a karalábé szép. Érdekes, hogy a parasztasszonyok figyelni kezdenek a „lány szavára”, konstatálják terményeik tényleg gyönyörűek. Évek múlva, amikor a festőművész visszamegy közéjük, akkor is felemlegetik neki ezeket a speciális „növényhatározó órákat”.

A gyereklány Piroska annak ellenére, hogy nagynénje Kiskunhalas előkelőségéhez tartozik, a kezdetektől vonzódik a szegény és kiszolgáltatott emberekhez. Nagyanyai tiltás ellenére barátkozik kis házi cselédjükkel Pannival. Nem érti, milyen különbség van közte és e között a lány között, akinek egy perc megállása nincs. Már a Képzőművészeti Akadémia hallgatója, amikor egy véletlenül kihallgatott beszélgetés során bekapcsolódik az illegális kommunista mozgalomba, azért, hogy segítsen a nyomorultakon, hogy tegyen valamit a kiszolgáltatottakért. Szántó zárdanövendék korában a Názáreti Jézus tanításait egyértelműen a szociális különbségek felszámolásaként értelmezi. „Jézus is azt mondta a gazdag ifjúnak, oszd szét a vagyonodat és kövess engem!” Ő a szociális érzékenységéből fakadóan lesz kommunista.

Nem egyszer tartóztatják le tiltott röpiratok terjesztése miatt. A Markó utcában a Horthy-korszak brutális rendőrségével találja magát szemben. Itt szembesül azoknak a megejtett lányoknak, kiszolgáltatott asszonyoknak a sorsával, akik nagy részéből prostituált és koldus lett. Szemtanúja nyilvános megalázásuknak, bánatuknak. Őt magát is nagyon megviselik mindezek. Hosszú évek távlatából is finom érzékenységgel emlékezik arra, milyen volt, amikor a priccseken a társadalom kivetettjei a Szomorú vasárnapot énekelték, elcsukló, hamiskás hangon. Nem felejti el azokat a szégyenteljes pillanatokat, amiket a fogdaorvos nőgyógyászati vizsgálóasztalán tölt, körülötte kórusban visítoznak a romlott nők. „– Eresszék el ezt az úri kislányt, hiszen ez szűz!”
„– Miért hozták be, kedves? Utcáról?”
„– Kommunistaságért.”
„– Azt hittem kurva, kedvesem, mert olyan fiatal.”
Ez a párbeszéd is mélyen bevésődik Szántó emlékezetébe. A fogdában zajlott közte és egy vén koldusasszony között.

Szántó Piroska
és Vas István

1944-ben, Budapest ostromakor hamis papírokkal, Korniss Irén erdélyi menekültként egy nyilas pártszolgálatos lakásán vészeli át a rettenetes napokat. Az oroszlán barlangjába bújik vakmerően. A házigazdája rendszeresen nagy élvezettel beszámol neki aznapi gaztetteiről. Az orosz csapatok érkezésekor kimenekíti a nyilast. A pártban ezért számon kérik. Szántó azt mondja, képtelen arra, hogy bárkit megöljön, futni hagyta.

A festőművész az ötvenes évek elején már látja: a kommunizmus nem olyan, amilyennek õ képzelte. Ez a rendszer egyáltalán nem kedvez a kiszolgáltatottaknak, nem teremt, és nem is tesz igazságot.
1951-ben Vas István kilép a kommunista pártból, Szántó Piroska annak ellenére, hogy a szocialista esztétika megbízhatatlannak találja műveit és kirekeszti őt, csalódottan, de továbbra is ott marad.

’56 októberében megtörténik a csoda. Igaz, hogy kevesebb, mint két hétig tart, de megtörténik. Meleg, ragyogó, aranyszínű október, a végén kezd el csak esni az eső. Az emberek átölelik egymást, a dugig tömött villamoson egyetlen goromba szó nem hangzik el, még akkor sem, ha egymás lábára taposnak. Nincs kiabálás, csak valami kedélyes nevetgélő moraj.

Vas István botot akar magával vinni, mikor kilépnek az utcára, mert „Magyarországon minden nagyobb mozgolódás zsidóveréssel szokott végződni.” Aztán belátja, erre semmi szükség. Az Astoriánál érintetlen a persely, amit az elesettek családjainak megsegítésére tesznek ki.

Kitépett közepű zászló lobog az autóbuszon, ahol senki sem kéri a jegyet. A felkelők egyenruhája a legszebb, amit hadsereg viselt valaha. Sötét svájci sapka, esőköpeny, viharkabát és nemzetiszínű karszalag. Szántó tudósít a Sztálin szobor ledöntéséről, az első halottakról, a sortüzekről, az orosz tankokról, a földalatti börtönökről.

Szomorú és szelíd krónika ez, nem mentes az érzelmektől. Jelen vannak benne az asszonyok. Ismeretlenül, névtelenül ugyan, de ott vannak. Mondatfoszlányaikat feljegyzi a krónikás, egy-egy arcvonásukat megőrzi a festő. „Nem fognak többé hazudni, mert eleget hazudtak eddig! Még sokat ki fognak bírni, de most könnyen! Magának kijét zárták a föld alá? Hová viszik a fiaimat?!” – ilyeneket kérdeztek, ilyeneket mondtak.

Három húsz év alatti fiú géppuskával lő ki az ablakon a tankokra. Bátrak, mert velük vannak a kisgyerekek, a lányok, az öregek és mert ez az õ hazájuk, ne jöjjenek ide idegen tankok. A női krónikás sírva fakad, mert felnőttként tudja, mi lesz majd ennek a három fiúnak a sorsa. Forró teát hoz nekik és figyeli, amint két kezükbe veszik a bögrét.

A női krónikásnak eszébe jut a kis Sztaszik, az avadóc orosz kiskölyök, akit 45-ben ismert meg, és aki kiskutya módjára követte, az ölében hempergett, hízelgett, mint egy cica. Eszébe jut azokról a fiatal orosz katonákról, akik a tankokból szállnak ki. Mert Sztaszik most pont annyi idős lehet, mint ők. „Most annyi idős lehet már, mint ez a tankból kimászó, ellenség felderítésére kiküldött fiú. Hát ellenségem nekem a Sztaszik?” A női krónikás veszít a hitelességéből, mert megesik a szíve a ruszkikon. Ráadásul a kommunista párt tagja már kezdetektől fogva. A női krónikás elsőként jegyzi le a december negyedikén történt asszony- tüntetést, nem csak lejegyzi, meg is festi.

„Minden nő csak egyetlen szál virágot hozzon, és egyetlen szót se szóljon. Az eső elállt, hűvös és borongós tél eleji nap. Kalauz-egyenruhás lány, karcsú, mélyen lefátyolozott kalapos asszony, döcögni alig tudó néni, szépen kifestett kisbundás hölgy, esőköpenyes fiatal lány, svájcisapkás egyetemista lányok, munkaruhás asszonyok, feltűrt gallérú, megviselt, gumiharisnyás öregasszony, bájos, matrózgalléros zárdanövendék-szerű kislány – sok-sok budapesti nő, de pirospozsgás bő szoknyás is akad a peremvárosokból. Legtöbbjük kezében őszirózsa vagy krizantém, soknál csak egy fenyőág vagy dércsípte levelű fekete bogyós ágak. Hosszú a libasor, a végét elnyeli a Körút, az eleje Isten tudja, milyen messze van mögöttem. Kétoldalt a járdán rendőrök állnak, nem nagyon sűrűn, csak néznek hátratett kézzel, de egyik sem szól az asszonyokra, miért is szólna. Aztán a hidak táján magától szétolvad a tüntetés. Budára már nemigen jut, Budapest valahogy mégiscsak Pest és nem annyira Buda.”

Szántó Piroska gyerekként úgy tervezte, regényhősnő lesz, ha már szerencsétlenségére lánynak született és így a dicsőség némely területe el van zárva tőle. Önéletrajza után nyugodtan konstatálhatjuk, megvalósította gyerekkori álmát. Ugyanakkor nem tudatosan, de megörökítette a forradalom azon momentumait, amikre nem térnek ki a történelemkönyvek, és amik felett könnyen átsiklik a történelmi emlékezet.

Az írásom elején idézett Juhász Borbála szerint nem tudjuk, hogyan viselkedtek a nők a forradalom napjaiban, nem tudjuk, mi volt az egyéni történetük. Szántó segítségével ezekből a pillanatnyi mozaikokból, mondatfoszlányokból már elindulhatunk egy nyomon.

Ha pedig Szántó regényhősnő, akkor megengedhetjük neki zárszóként, hogy beszéljen egy kicsit, ahogy ő írta a „Cicákrúl”.

„Nem bírok belenyugodni, hogy ezeket a bájos és tréfás kis remekműveket kínozzák, eldobható játékszernek tekintsék, hogy már ilyen kezdeti fokon is visszaéljenek a hatalmukkal a kiszolgáltatottak és gyöngék ellen! Hát a cicák nem részesei az isteni tervnek?”

Szántó Piroska:
Piros kendõs
nõi portré

Van ezekben a sorokban valami nagyon szomorú és nagyon igaz. A hatalmasságok mindig is visszaéltek „erejükkel” a kiszolgáltatottak és gyöngék ellen, válogatás nélkül, akár cicák, akár emberek. 1956-ban és utána, vagy korábban, a Horthy-korszakban.

Szántó ars poeticája az állatok és a természet szeretete mellett a következő volt: „A festő dolga, hogy belső zseblámpájával rávilágítson arra, amire siettükbe nem érnek rá figyelni az emberek”
Köszönet érte.

[popup][/popup]