„Nem kell egynek lennünk”

Az idei könyvhéten jelent meg Zoltán Gábor Nyilaskeltető című kötete, amelyben a 2000 és 2025 között megjelent esszéiből, előadásaiból, recenzióiból válogatott. A történeti kutatások, irodalomtörténeti esszék, filmrecenziók, műelemzések sokféleségét egyetlen ív köti össze: az emlékezetpolitika. A szerzővel beszélgettünk.

A kötet kicsit több mint a feléig a 2016-ban publikált Orgia című regényben fölvetett, és azóta több kötetben továbbdolgozott témával foglalkozik: a budapesti 12. kerületben tevékenykedő nyilasokkal. Döbbenetes, ahogyan szenvtelen hangon, szinte gunyorosan sorolja az egyes figurák, családok és a hozzájuk kötődő, egészen máig követhető életutakat. Ráadásul az első írás egyetlen ház nyilas lakóiról szól.

Az Orgia című regényemmel kapcsolatos töprengéseimből nőtt ki ez az esszé. Akkor kezdtem figyelni, hogyan alakult ki a nyilasok egymás közti hálózata, és óhatatlanul azt is, ez hogyan szövődött tovább az időben, hogyan kapcsolódik a jelenünkhöz. Észrevettem, hogy bizonyos házakat akár nyilaskeltetőknek is nevezhetnénk. Eleinte én is furcsa feltevésnek tartottam, de az Orgiára érkezett kritikai reflexiók némelyikében, például Kálmán C. György írásában szintén felbukkant a gondolat: mi van, ha ez tényleg igaz? Így hát tovább kutattam, mindig az adatokat figyeltem, és kiderült, hogy bizony, vannak ilyen házak. Nyilvánvaló volt, hogy nem a véletlen sodort egy-egy házba sok nyilast, hanem a kapcsolataik, és megpróbáltam megírni mindazt, amit az életükből, a sorsukból ki lehet bogarászni. Olyan figurák is vannak köztük, akik már az Orgia és az Ólomszív című regényeimben is előkerültek. És bármennyire vigyázok is, nehogy eluralkodjon rajtam a miszticizmus, felmerült bennem a kérdés: vajon ez a genius loci, a hely szelleme?

Jogos a felvetés, de némileg ellentmond ennek, hogy azok a nyilasok, akik abban a bizonyos Táltos utca 7-9. számú házban éltek, szinte mindannyian elsőgenerációs budapestiek voltak.

Valami mégis odavonzotta őket abba a bizonyos házba. És nem csak az akkori helyzetre gondolok, hanem arra, hogy a történet nem ér véget ’45-ben, egészen a jelenig ér. Nem véletlen, hogy éppen ebben a kerületben állították fel a turulos emlékművet, ahogy az sem, hogy a turulhoz közel eső Greguss utcában egyetlen napon belül eltüntette valaki az elhurcolt zsidó lány emlékére elhelyezett botlatókövet. Nem tudok róla, hogy bárhol másutt Budapesten vagy Magyarországon ilyen történt volna. De elég csak a szomszédos kerületekkel összevetni: az első és a második kerületben is helyeztek el botlatóköveket, és azok a helyükön maradtak. Nem valószínű, hogy színesfémtolvajok vitték el, mit kaphatnának egy 10×10 centis rézlapért? Inkább azt gondoltam, hogy azért vitték el, mert ha valakinek eltörölték a létezését, akkor az emléke se legyen ott. Ezt a folytonosságot láttam meg, emiatt írtam az Orgiát és a Szomszédot.

Úgy gondolja, hogy ebben valamiféle családi hagyomány él tovább?

Igen, így gondoltam. Én is ezen a környéken nőttem föl, emlékszem bizonyos részletekre, amiket gyerektársaim meséltek a bokrok sűrűjében. Azt nem könyvekből olvasták.

Számomra nagyon izgalmas volt, hogy a nyilasok életútját szociológiai megközelítéssel próbálta értelmezni. Úgy tudom, erre még senki nem tett kísérletet.

Feltűnt, hogy a 12. kerületi nyilasok között többen is egy Átány nevű aprócska faluból jöttek, az Alföld széléről, illetve néhányan annak a közvetlen környékéről. Átány arról nevezetes, hogy alighanem egész Európában ez a legalaposabban adatolt település, mivel Fél Edit és Hofer Tamás etnográfusok sok éven át kutatták. Nekik köszönhetően tudható, hogyan éltek az átányiak. Bonyolultan szervezett, mondhatnám, organikus közösség volt, mindenkinek megvolt a maga helye, az élet szigorúan rendezett keretek között folyt. És azoknak, akik onnan kiszakadtak – nem jókedvükből: a faluban nem volt munkalehetőség –, nagyon hiányozhatott az ott megszokott rend. Ezt a rendet szerették volna újra megtalálni.

És kézenfekvő volt, hogy a nyilas pártban megtalálják.

Igen, és ez jól mutatja a nyilas mozgalom népszerűségének mélyebb okait. Egyébként az Átányból jöttek nem vettek részt a vérengzésekben, csak politikai szempontból mondhatók felelősnek, amiért csatlakoztak a mozgalomhoz. Tényleg van ebben politikai felelősség, mert ez a mozgalom nyomta egyre inkább a szélsőjobb felé a kormánypártot és a miniszterelnököket. Tehát ez a politikai felelősség része, de ők nem váltak gyilkossá. Konkrétan gyilkos volt viszont egy olyan ember, aki nem Átányban született, csak egy darabig ott élt.

A nyilaskeltető-jelenségben az is érdekes, hogy bizony ott vannak a máig érő szálak: a kortárs közélet egyik ismert figurája, nevezetesen Bayer Zsolt is egy, sok nyilas által lakott Táltos utcai házhoz köti a sorsát, ami számomra furcsa, hiszen manapság kevés emberről tudjuk, hol élt gyerekkorában. Kevés ember írja ki a lakcímét a publicisztikájában, ő mégis fontosnak tartotta ezt nyilvánosságra hozni. Gondoltam, ha ennyire fontos, akkor nézzük meg, mi is jellemző arra a helyre. Eljutottam a harmincas-negyvenes évek nyilasaihoz, majd a hatvanas-hetvenes években felcseperedő Semjén Zsolthoz, Bayer gimnáziumi társához és barátjához. Semjén kapcsán pedig vitéz páter Faddy Othmárhoz, Semjén hitoktatójához, aki kőkemény nyilas szónoklatokat tartott a kilencvenes években. Itt megint elkapott az érzés, hogy a nyilas gondolkodásmód nem egy befejezett történet része, közel vagyunk hozzá térben és időben.

Úgy látja, hogy bármikor újra feltámadhat?

Ez nem feltevés, folyamatosan ezt látjuk. Ilyen atrocitásokra most épp nem kerül sor, de a sokat idézett viccet tovább idézve: lenne rá igény.

Beszéljünk a kötet második felében közölt írásokról is. Több szövegben foglalkozik Arthur Schnitzler Álomnovellájával. Miért tartotta fontosnak, hogy ezek is bekerüljenek a válogatásba?

Talán ez az a fajta irodalom és gondolkodásmód, a közép-európai zsidó gondolkodás és identitás, mondjuk Kafkától Kertész Imréig és tovább, amiben a leginkább otthon érzem magam. Schnitzler apja Magyarországon született, innen ment Bécsbe, ahol sikeres orvos lett. Eredetileg Arthur Schnitzler is orvos volt. És Stanley Kubrick, aki az Álomnovellát mai környezetben filmre vitte, szintén zsidó származású, ősei, mielőtt Amerikába kerültek, ezen a tájon éltek, és az ő apja is orvos volt, ahogy az Álomnovella több szereplője is.

Egy másik írásában felidéz egy 1946-os irodalmi kezdeményezést, amikor Keresztury Dezső belefogott egy új irodalmi akadémia alapításába, de az ötlet már az elején megbukott. Pompás látlelet a kettészakadt kultúráról.

Ottlik Géza felől érkeztem ehhez a témához. Ottlikban az ostrom után föltámadtak bizonyos illúziók: újra kellene alapítani a Nyugat folyóiratot, vagy ha azt nem is lehet, de azok a szellemi emberek, írók, költők, tudósok, akik tiszták maradtak az előző időszakban, és tehetségesek, létrehozhatnak egy akadémiát, és együtt gondolkozhatnak. Ottlik nem tudta, hogy a meghívottak között olyanok is voltak, akik lenézték ezt a számukra naivnak tűnő lelkesedést. A hamvába holt kezdeményezés azonban tanulságos számunkra: azt láthatjuk meg benne, hogy a kulturális élet milyen végzetesen megosztott. Akik szerencsésen túlélték a háborút és az ostromot, és összegyülekeztek, olyan törekvések hordozói voltak, amelyek lehetetlenné tették, hogy a következőkben együtt csináljanak bármit. Ráadásul ott voltak közöttük a karrieristák, a politikai pártokhoz csapódók.

Több esszéje foglalkozik Kertész Imrével, aki tudatosan nem kapcsolódott egyik táborhoz sem.

Egy barátom mondta, hogy a könyvemnek ez a legprovokatívabb része, úgyhogy a lelkembe kellett néznem, hogy akartam-e provokálni. Azt hiszem, nem akartam, ennek ellenére a szöveg talán mégis provokál. Az egyik esszében arról írok, hogy Kertész hogyan került szembe a baloldaliakkal Magyarországon és külföldön. Úgy látom, hogy ha valaki magas színvonalú irodalmat művel, történelmi sérelmeket, igazságtalanságot elemez, akkor elvárják tőle, hogy a véleménye 100%-ig megegyezzen a baloldaléval. Kertész Imrét megtámadták, amikor Izrael ügyében szólalt meg. Ez negyedszázaddal ezelőtt történt, de ma ugyanúgy zajlana le. Könyörtelen táborképző erők hatnak, komplett, vallásként működő világnézet áll össze mindegyik politikai oldalon, és ennek a kultúra szereplői is részesei – ha nem éppen a kezdeményezői. A progresszivizmus is egyfajta vallás. Ha valaki klímavédő, akkor egyúttal az LMBTQ-jogok végtelenségig való kiterjesztésének a híve is, ha a transzjogokért száll síkra, akkor szükségképpen palesztinpárti is, satöbbi. Bármely probléma egyéni megítélése helytelenítést vált ki. Azok az alkotók, akikkel én szívesen foglalkozom, saját utat jártak. Ilyen volt Mészöly Miklós, Ottlik, Pilinszky és Kertész is, számomra ezért példázatszerű az ő művük és életük.

Többször is leírja a kötetben ezt a kifejezést: a másik, szellemi Magyarország. Most, hogy a választásoknak köszönhetően az egész ország új pályára áll, lát esélyt ennek megerősödésére?

Igen, most úgyszólván kegyelmi pillanatban vagyunk. Az a tombolás, amit a Fidesz művelt – és nem csupán az utóbbi 16 évben, az egész pályás letámadásnak már sokkal korábban is voltak jelei –, az, hogy ennyire megosztották a nemzetet (nemigen szoktam használni ezt a szót, de itt elkerülhetetlen), megbuktatta őket. A Tisza nem győzhetett volna, ha nem teszi nyilvánvalóvá, hogy a nemzeti jelképek, jelszavak, idézetek nem arra valók, hogy egyetlen kör hatalomban tartását szolgálják a végtelenségig, ennél többet jelentenek. De a kifejezés nem az én találmányom, csak egy hivatkozás, Ottlik Gézától származik. Persze van egy kis idealizmus is abban, hogy feltételezzük, van egy elrontott, elhasznált, hazug Magyarország, és ahhoz képest létezik egy jónak, tisztának, igaznak megélt másik is. Nem ilyen egyszerű a dolog, éppen Ottlik egyik, az esszémben említett esete is arra mutat rá, hogy az sem problémamentes, amikor lehetővé válik, hogy ezt a másik, megőrzött kultúrát előtérbe toljuk, hogy részesedjen a hatalomból. Ez egy veszélyes pont, nagyon óvatosnak kell lenni a jelent illetően. A populista politikusok technikája az, hogy egy viszonylag nagy tábort nagyon erős összetartásra szorítsanak. A polgári értékek valójában sokkal többfélék, mint ahogyan az Orbán-korszak kommunikálta. Az egész nemzeti-polgári tábor hazugságokra és manipulációkra épült. Talán furcsán hangzik, de én a megosztottságban látok egyfajta esélyt. Ha ugyanis minél többen felismerik, hogy nem arra vagyunk teremtve, hogy egy hatalmas tábor részei legyünk, mely táboron belül mindenben egyetértsünk, az idegen tábor-belieket ellenségként kezeljük, hanem az a dolgunk, hogy ismerjük fel és értelmezzük a saját igazságunkat, az tisztuláshoz vezethet.

A saját igazság kimunkálása nagyon fárasztó.

Persze, de erre születtünk. Kinek-kinek el kell gondolkodnia azon, hogy amikor hangot ad, akkor ő beszél, vagy valaki más beszél, netán üvölt belőle. Ha lemondunk arról, hogy egy hatalmas erő részei legyünk, akkor felismerhetjük, hogy nem vagyunk mindenben egyek. Nem is kell egynek lennünk. És, ha történetesen művészek vagyunk, ne mondjunk olyat, amit egy gátlástalan rezsim felhasználhat a maga céljaira. Szerintem az első, amit egy művész, egy alkotó, egy gondolkodó megtehet, ugyanaz, mint amit Hippokratész az orvosoktól elvárt: ne ártsunk.