Naplóbejegyzés, november 19.

…és már nem kell anyámnak névnapot kívánni… Egyébként szerettem az Erzsébet-nap hangulatát, olyan nemesen hangzó. Az anyámat is lehetett szeretni nagy ritkán, ha befért az ember a résen, ha sikerült elkapni azt a keskeny sávot, ahol egyensúlyban van, ahol egészséges… és ez olyan volt, mint biciklivel végighajtani egy tornagerendán – nem lehetetlen, de nagyon kell figyelni.

Volt egy sáv, amiben derűs volt, intelligens, liberális, jól szerető; és ott meg lehetett sejteni, milyen lett volna, ha nincs a minden más. A minden más, az borzasztó volt, bűzös mocsár, mintha a tornagerenda valami rettentő lápvidéken vezetett volna keresztül… Szóval, összességében nemigen érte meg, főleg azért nem, mert ha viszont sikerült a felszabadult, intelligens, vagány, jól szerető, derűs énjét működtetni akár húsz-harminc percig is, akkor már elindult a gondolat, hogy: de hát én hülye vagyok, miért nem éltem ezzel bővebben, hisz nekem egy teljesen jó fej, szimpatikus anyám van? Erre rá lehet állni, lehet rendszeresen hívni, akár meg is lehet látogatni… Erre viszont már bevágott a Jajj… Na nem, azt azért nem! A konyha képe, a borzasztó kutyája… És onnantól helyükre kerültek az arányok, és indult újból a szokott, kivitelezhetetlen lelki-szellemi tornamutatvány, ami a kezdetektől, már gyerekfejjel is mindig foglalkoztatott: hogy hogy a francba lehet azt megérteni és egyetlen egységes képbe fogni, hogy egy ennyi értékkel teljes ember annyira borzasztó és beteg is tudjon lenni, mint amilyen…

És itt kezdődik az a vonal, hogy mitől lettem végül mégis pszichológus, pedig nagyon tiltakoztam ellene, bár a kezdetektől benne volt a levegőben… Az agyamnak az a része edződött itt, amely egészen kicsi koromtól beleváj, beleakaszkodik, belekapaszkodik abba a birkózásba, hogy megértsem az anyám sérültségét… A sérülés mindig sokkal, mérhetetlenül bonyolultabb, mint az egészség – ez volt az első lecke, amit megtanultam; ezért is csodálkozom még ma is, hogy miért nem élnek egészségesen – lelkileg, testileg – azok, akik tehetnék… De persze sokan, legtöbben nem tudják a receptet, recepteket, nincs a kezükben a térkép… Azt a térképet, azt szeretem én osztogatni, magyarázni, mint egy turistának, hogy hogy jut föl a Várba…

Na mindegy, Erzsébet-nap van, még érzem azt a hűvösséget, amit ez mindig hozott nekem, kisgyerekkorom óta, a hangzásával, a novemberségével, vagy mert az anyámnak hideg, üres kék szeme volt, és már ebből kiderült a kezdetek kezdetén, hogy nem fogjuk egymást mélyen szeretni, hanem idegenek maradunk… Hipnoterápiában kérdezte egyszer a bársonyos hangú Judit, hogy mit szeretnék, mármint én, nyolcévesen… és mondta belőlem a lélek, a nyolcéves lelkem, azonnal, hogy „zsidó anyukát”… Mintha ott romlott volna minden el… hogy apám, akivel folytonos vagyok és egylényegű, kiházasodott, és ezt a hidegkék szemű nőt vette el… És az Erzsébet-nap, a szó puszta hangzásával, novemberségével, hűvösségével, kék szemével ezt a hibát is megtestesítette mindig… Pedig már amikor kimondtam, éreztem, hogy ez sem igaz; hogy mindig minden még eggyel bonyolultabb, még árnyaltabb és összetettebb.

Hiszen idősebb, érettebb énjeim, későbbi évgyűrűim pontosan tudják, hogy ezt a kétgyökerűségemet tartom az egyik legnagyobb szerencsémnek… Hogy mindenhová tartozom, mindenkit érthetek, hogy mind a két gyökér táplált és növesztett… Abban az alapgondolatban nőttem föl, hogy a Soánál keresztényietlenebb cselekedet nem történt még a Földön; még nem is értettem, már fejből tudtam, és minden ízében éreztem, mit jelent az, hogy „felzúgnak a hamuszín egek, hajnal felé a ravensbrücki fák”. (Aztán amikor egyetemre kerültem, borzasztóan nehezen értettem meg, hogy ez a gondolat ott kinn, a nagyvilágban két pólusra szakadt, és természetellenes módon szembefordult egymással…)

Apám olvasztott-csokoládé melegségének és filozofikus elvontságának is – Rilkét, Heinét fordított esténként, pedig alapjában egy igen praktikus, jó kezű fogorvos volt – szükséges, áldásos ellenpontja volt az anyám keménysége, vagánysága, és én mérhetetlenül sokat köszönhettem ez utóbbinak… Az anyám vitt le kajakozni, ami alapjában véve embert csinált belőlem; ő mutatta meg, hogyan lesz az autó gyakorlatilag testrész, sőt: mozgásszerv, a személyes szabadság, a kaland, az utazás, a tág világ bejárásának eszköze és engedélye; ő tudott úgy beszélni, fogalmazni, írni, felolvasni, verset mondani, valami olyan elidegeníthetetlen őstehetséggel, hogy csak hálás lehetek, ha ennek valamely hányadát sikerült megörökölnöm tőle… Abban nőttem föl, hogy apám szól: Orsikám, gyere a nagyszobába, Anya verset olvas… És mi leültünk, és Anya – nagyon egyszerűen, de a módját, a formáját mégis megadva – azt mondta: Juhász Ferenc… itt a cím következett, amire nem emlékszem, nem a Tékozló ország volt, valami rövidebb, de arra hajló. És elkezdte, súlyosan, ünnepélyesem, mégis pózmentesen, mégis természetesen (színésztől is ritkán hallok alakítást, ami ennek a színvonalát megütné), elkezdte, nem skandálva, de ritmussal és nyomatékkal:

„ezerötszáztizennégyben
gyászmenet járt a Sárréten.”

Áprilyt mondott még sokat és Aranyt, bármikor, bármennyit, mintha az lenne az anyanyelv maga… Jellemző módon az igazán lírai költőket, Tóth Árpádot, pláne Szép Ernőt viszont apámon át ismertem meg; Szép Ernő szenvelgése meg nem állt volna anyám előtt, aki körzeti orvos volt akkor, motorral járt ki az alföldi tanyavilágba, éjjel vagy nappal, a komondorok közé… A Hortobágy, a sár, a végtelen, a bátorság, az izmos, vagány, elpusztíthatatlan ötvenkilós kicsi nő műfaja; a fehérfalú református templomok meg a hat ökör munkabírása – egymáshoz illő ízek, amelyek harmonikus egységbe rendeződtek az anyámban, csak ezt a „z” hangot nem lehet elhagyni, ezt a kemény formáját az „anya” szónak… hogy az anyám. Emlékszem, ahogy ültem mögötte a motoron és öleltem a derekát. Hároméves forma lehettem, amikor felszereltette a magasított lábtartót a motorra, és vett nekem gyermek bukósisakot… nagykoromban ültem újra motorra, ott volt az izmaimban az emlék, a tudás, hogyan kell hajolni, ülni… Na de az anyámra és az anyanyelvre visszatérve – még én is felkaptam a fejem, amikor egyszer a leghétköznapibb társalgás közepette, teljesen öntudatlanul azt mondta: „Azt szerettem Antiban, hogy egyszerre hiányzott belőle a kenetesség meg a református papok nyers álpuritánsága.” Ez a mondat csak úgy ott sorjázott a többi közt, volt előtte egy mondat meg utána egy mondat, csak úgy jött, mintha azt mondaná, hogy kenyeret vettem, aztán elvittem a kutyát sétálni…

Hát ez volt az anyám, és persze az is, aki eleven, tüzes pokollá tette a gyerekkorom; aki elrabolta a gyerekkorom; aki rettenetes kínlódásával éppannyira rám szabadította a szenvedést, mint az ő szenvedése fölötti nyüszítő, kikerülhetetlen együttérzés kínját, és a tehetetlenség kínját, hogy nem tudok segíteni, és a szeretetlenség kínját, és a titok és a szégyen kínját, és annak a kínját, hogy magamban hordozom és nem tudom kinek elmondani, kínját… kínját, kínját, kínját.

Erzsébet-nap. A járvány legelején, de talán nem attól… ki tudja… 2020 márciusában ment el végül. Nem mondom, hogy hiányzik, mert mindig hiányzott, az örök megvalósulatlan lehetőség volt, egy valóságos anya céljára használható, egy jó anya lidércként lebegő, csalogató, feltűnő, tovatűnő képe, ami majdnem megvan, majd szétfoszlik, feltűnik újra, majd mégis megcsal, megcsúfol, míg végül azt nem mondod, jobb egyedül, jobb ezzel leszámolni. Jobb felszabadulni a reménykedésből és állni egyedül, szemtől szemben az élettel, anya nélkül… És mégis – az izmok és az acélosság, amivel áll, sőt beleáll az ember, megáll meg feláll meg helytáll… azok az ő izmai, az ő ereje; abban őrá ismerek. Az ő erejére, akit annyiszor láttam földre hullni.

Ami persze attól abszurd, hogy roppant erős volt Édesapám is, mérhetetlen erő kellett a huszadik századot emberül végigélni, árvaként, zsidóként, magyarként, orvosként – de én külön-külön érzem, látom és tapintom magamban az egyik és a másik erejét és adományait…

Lám, nem lehet úgy mondani anyám-mondatokat, hogy ne mondjak apám-mondatokat… ha az embernek megadatik, hogy igazán, érdemben két szülője legyen, ez így van.

Az embernek azért vannak szülei, hogy sínt rakjon belőlük… sínt, amin befuthatja az emberélet útját…

…már ha lehet – mondja erre a fejemben egy másik bársonyos-bölcs hang, óva intőn.

De az enyémekből lehetett, mindennel együtt is lehetett.

Erzsébet-nap… anyám… hűvös, erős, okos, rettentően szenvedő, zavaros anyám…

körötte égig érő hullámokat ver a fájdalom;

szerencsétlen, meg nem valósult, élt, volt, elmúlt anyám,

hadd próbáljam meg kimondani egyszer végre:

én nagyszerű anyám.