“Mintha aludna az egész ország” – Izraeliként Hollandiában II.

Írta: Egyed Ilona - Rovat: Kultúra-Művészetek, Történelem

Talmudi hagyomány, érintetlen identitás, nyelvőrzés – Asaph Ben Menahemmel beszélget Egyed Ilona.

Asaph Ben Menahem (Fotó: Somlyó Bálint)

Asaph Ben Menahem (1940) képzőművész, költő. Izraelben született, művei jelen vannak fontos izraeli, amerikai múzeumokban és privát gyűjteményekben, tevékenységét Jacob Pins-díjjal ismerte el az Izrael Múzeum. 48 évesen költözött Hollandiába holland zsidó feleségével és három gyermekével. Zsidó és izraeli azonosságtudata mély és érintetlen, erős nyelvi és filozófiai kötődésére nem hatott számottevően az új környezet. Szülei Lengyelországban születtek, onnan szöktek Berlinbe, majd 1934-ben Franciaországon át érkeztek Izrael földjére. Apai ágon haszid kántor és szófer család leszármazottja, nagyszülei Mórról származnak.

Édesapád, akinek családja java részét megölték, arra a kérdésedre, hogyan emésztette meg a holokauszt traumáját, azt válaszolta: még az Első Templom elpusztítását sem tudta feldolgozni. Mit kezdtél a válaszával, mennyi jutott neked ebből a több ezer éves örökségből?

Apám költő, író, fordító, pedagógus, rabbi diplomával rendelkező kántor volt. Komplex, gazdag személyiségének része volt a zsidó vallás, történelem, kultúra  számos rétege. A haszid környezetet, a galíciai stetlt először akkor hagyta el, amikor  jesiva bóherként mint hadkötelezett fiatalnak, az I. világháborúban az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregében kellett harcolnia. Levágták a pajeszát, elvették és szemétbe dobták az imakönyvét, imaszíjait, a táliszát, mindent, ami a zsidó voltához tartozott. Amikor sokdioptriás szemüvege eltört és újat kérelmezett, azt a választ kapta: „Az orosz golyó eltalál szemüveg nélkül is.” Viszonyát a Teremtőhöz a galíciai pogromok után ezek az élmények is befolyásolták. 1921-ben a lengyel hadseregbe sorozás elől Berlinbe menekült, s már a 20-as években el akarta hagyni Európát. A britek azonban többször is elutasították a kérelmét, értelmiségire ugyanis nem volt szükség a brit mandátum területén. Apám cionista volt kamaszkorától, nem jöhetett szóba más ország, csak Erec Izrael, a sok elutasítás ellenére is kitartott az elhatározása mellett. Végül franciaországi bujkálás után, anyámmal és bátyámmal családot alkotva, 1934-ben „szakácsként” regisztrálva hagyta el Európát.

Spinoza – Angyal

Otthon nálunk mindennek az alapja a Tóra, a Talmud, a Misna, a Midrás volt, ugyanakkor apám a vallás külsőségeit nem tartotta fontosnak. Bár folyamatosan imádkozott, zsinagógába nem járt rendszeresen, s minket sem kényszerített. Szellemiségében azonban folytatója volt annak a soha meg nem szakadó talmudi hagyománynak, ami az Örökkévalóval folytatott és az egymást követő talmudista nemzedékek párbeszédére épül. Folytonos vitában állt a Teremtővel, ahogy Ábrahám, Jákob, Mózes, Ézsaiás, vagy későbbi példaként a kocki rebbe, Menáchem Mendel, és  ezt a dialogikus viszonyt hagyományozta rám. Nálam ebben a dialógusban azonban az apáménál kevesebb a félelem, és minden jóval élesebben fogalmazódik meg. Apámnak Biálikhoz, Csernihovszkihoz hasonlóan, még erős volt a kötődése az elhagyott közösséghez, de empátiája kritikával vegyült, és a haszidizmus spiritualitásához nála erős önreflexió társult.

A Berlinben német értelmiségiek között töltött évek is nagyban befolyásolták a gondolkodását, írói, fordítói működését. Kafkát, Else Lasker-Schülert Rilkét, Brechtet és modern német költőket, Ingeborg Bachmannt, Christoph Meckelt fordított. Ily módon a judaizmust és a szekuláris, elsősorban német nyelvű filozófiát és irodalmat egyaránt családi közegemnek mondhatom. Otthon héberül beszéltünk, apám és anyám olykor németül vagy jiddisül, s a modern héberrel együtt a bibliai hébert is elsajátítottam. Akkoriban a Bibliának sokkal nagyobb hatása volt az élő nyelvre. Anyanyelvem lett a Biblia, ami mind a verseimben, mind a képzőművészeti munkáimban nyilvánvalóan megjelenik. Az álmaimban is jelen van. Például egyszer azt álmodtam, hogy felébredek, átmegyek a másik szobába, ahol a Biblia szerkesztői ülnek egy nagy asztal körül, szerkesztik a Bibliát, s megkérem őket, hogy a verseimet is szerkesszék bele, de visszaküldenek a szobámba, hogy hülyegyerek, hiszen már kétezer éve befejeztük. Csak héberül írok verseket, s ma sem tudok úgy megírni egy levelet, egy dedikációt, hogy abba ne kerülne valami a Bibliából vagy valamilyen más zsidó forrásból. Sajnos azzal kell szembesülnöm, hogy ezeket az utalásokat egyre kevesebben értik Izraelben is.

Valamennyi munkádból kitűnik, hogy a világ jelenségeihez való viszonyodat erősen filozófiai közelítés jellemzi.

Kis koromtól foglalkoztatnak a világ dolgai, a filozófiai közelítés a jelenségekhez már gyerekkoromban kialakult, ehhez apám tanításai és könyvtára adtak alapot. Jeruzsálemben filozófiát végeztem az egyetemen, és Jesajáhu Leibovitz biokémikus, vallásfilozófus lakásszemináriumait is látogattam pár évig. Ő egy enfant terrible,  szenvedélye, offenzív, ellentmondásokkal teli érvelése, sokszor bántó szarkazmusa, extrém politikai megnyilvánulásai is hatással voltak a gondolkodásomra. Két lábon járó paradoxon, de hát maga a Biblia is tele van ellentmondással, s az Örökkévaló maga is paradox. Elsősorban Rámbámot (Maimonideszt – A szerk.) követte, erre jó példa, hogy hitt a messiás eljövetelében: a messiás eljön majd, de bármilyen messiás is érkezik, az mind hamis messiás lesz. A messiás lényege ugyanis, hogy majd eljön, azaz folyamatosan eljövőben van. Ragaszkodott a tradíció követéséhez, ahogy Mózes II. Könyvében (24:7) olvassuk, a Tóra teljes, feltétel nélküli elfogadásához: „És vette a szövetség könyvét és felolvasta a nép füle hallatára, az pedig mondta: Mindent, amit az Örökkévaló szólt, megteszünk és meghallgatunk.” (Bernstein Béla fordítása)

Leibovitz-cal számos dologban nem értek egyet, ő például nem számolt Spinozával, saját gondolkodásomban viszont Spinozának lényeges szerepe van. Spinoza tétele – „Deus sive Natura” – ugyanis kompatibilis a tudománnyal, s számomra a tudomány ugyancsak roppant fontos.

Lót a barlangban

Amiről eddig beszéltünk, abban kevés előzményét látom egy sikeres képzőművészi pályának.

Pedig mindezzel együtt korán nyilvánvaló volt, hogy az lesz az elsődleges megnyilvánulási formám. Mivel tehetségesnek találtak, négyéves koromtól leckéket vettem egy német expresszionista festőnőtől. Már alsó tagozatos koromban, a könyvesboltban a művészeti albumokat kerestem. Anyám, aki beszélt oroszul, rendszeresen megvette nekem az Ogonyok magazint, a képzőművészeti illusztrációk miatt. Így ismerkedtem az orosz festészettel. Apám polcán ott volt Émile Verhaeren belga költő Rembrandt-könyve, könyvek a német expresszionistákról, Emil Noldéról, Ernst Ludwig Kirchnerről, zsidó művészekről, és apámnak járt egy izraeli művészeti magazin. A Héber Egyetem után Los Angelesben folytattam a képzőművészeti tanulmányaimat, majd visszatérve Izraelbe, képzőművészként működtem, tanítottam  az egyetemen, dolgoztam az Izrael Múzeumban. A versírás is gyerekkoromtól jelen van az életemben, az első verseket 6-7 évesen írtam, akkor még rímes formában. Megjelent versesköteteim nagyon jó kritikában részesültek, mai napig publikálok az izraeli Carmel irodalmi folyóiratban, szerkesztőségének is tagja voltam hosszú ideig.

A házastársi kapcsolaton túl, volt korábban bármiféle érdeklődés benned Hollandia iránt?

Az érdeklődésem egyirányú volt, Rembrandt, Van Gogh munkáit már gyerekkoromban megismertem, később pedig Spinoza írásait is. 1964-ben tanulni utaztam Amerikába, hajóval. Különös utazás volt, mert az odavezető úton Barcelonában, a hajó indulásáig sétáltunk a városban, s észrevettük, hogy valaki követ bennünket már a kikötőtől. Franco idejében ez nem volt meglepő. Amikor egy kevésbé forgalmas utcába értünk, az illető héberül súgott a fülünkbe. Kérte, hogy kövessük, s rejtett utakon eljutottunk egy a környezetéből semmiben sem kitűnő lakóházhoz, ahol bevezetett bennünket egy imaházba. Kiderült, rendszeresen így vadászott a hiányzó minjenhez, mindig tudta, mikor érkezik hajó Izraelből.

Amit utoljára látott

Kalifornia nagyon otthonos volt, akkoriban rengeteg izraeli élt ott, sok közös jellemzője volt az ottani életnek az izraelivel, az éghajlat sem különbözött nagyon. 24 évvel később költöztem Hollandiába, ahol mindennek az ellenkezőjét tapasztaltam: eltérő éghajlat, lapos táj, protestantizmus, szélsőséges temperamentumbeli különbségek a felfokozott intenzitású izraeli élethez képest, mintha aludna az egész ország. Laat maar – hallani tőlük gyakran, ami azt jelenti, ugyan hagyd, mindegy, ne törődj vele. Ez a nagy különbség inspiráló is volt, elsősorban a sík táj, a víz, a csatornák, a felhők, a fény másféle tükröződése, az ország vidékies jellege sok munkámban megjelent. Művészeti akadémiákon tanítottam, s megtapasztaltam, hogy a nevelésben a nem kitűnni – több mint elég, ha “normális” vagy (normaal doen al meer dan genoeg) – hagyománya mennyire erős, a tanítványok közül többnyire a külföldiek voltak igazán motiváltak. Izraeliként kevés dolog ösztönzött arra, hogy idomuljak a hollandok gondolkodásához, életformájához. Izraeliként élek Hollandiában, voltak, vannak kiállításaim, megjelentek versesköteteim holland fordításban, de továbbra is elsősorban Rembrandt, Van Gogh és Spinoza érdekel ebben az országban. A kortárs művészeti szcénából inkább a németeket, az olaszokat, az angolokat és az amerikaiakat találom inspirálónak.

 

A nyugat-európai országok közül a lakosság számához képest legnagyobb számban a holland zsidók estek áldozatul a holokausztnak. Hollandiát idegenekkel szemben nyitott, elfogadó magatartást tanúsító országként tartják számon, a statisztika viszont azt mondja, hogy ott is egyre növekszik az antiszemita incidensek száma. Milyen személyes tapasztalataid vannak?

Évekig éltem egy alkoholista szomszédságában, aki gyakran részegen a házunk előtt azt üvöltötte: Gyere ki, Mózes, megöllek! Nem egyszer a rendőrséget kellett kihívni. 1997-ben komoly fizikai támadás ért, nem antiszemita, hanem xenofób, muszlimellenes. Chilei hallgatómmal az esti órákban hagytuk el a művészeti akadémiát, ahol tanítottam. Angolul beszéltünk, s az utcán egy holland bőrfejű társaság provokálni kezdett bennünket. Az Ahmed, Ali, Mohamed neveket kiabálták utánunk, várták, hogy reagálunk. Mi nem tettük, így támadásba lendültek. Tanítványom bőrkabátját késsel megvágták, pisztollyal fenyegettek bennünket, nekem az arcomba öklözött az egyik boxerrel a kezén, aminek következtében eltört az arccsontom és megsérült a szemem. Rendőrség, mentő, feljelentés. Személyesen további pár antiszemita incidenst, viccet és utalást leszámítva, más nem ért, de elég, ha csak azt említem, hogy pár éve már a Jerusalem Quartet groningeni koncertjét is Izrael-ellenes tüntetés kísérte. Ez sokat elmond arról, milyen zsidónak, izraelinek lenni ma Hollandiában, Európában.

Annak, hogy még mindig Hollandiában élek, egészségügyi okai vannak. Apám, anyám soha nem tért vissza, még látogatóba sem Európába. Lehet, hogy apám életében nem mertem volna megtenni azt a lépést, hogy elköltözök Izraelből egy másik országba.

Asaph Ben Menahem honlapja:  www.asaphbenmenahem.com

 

támogatás

Címkék:Asaph Ben Menahem, Biblia, festészet, Hollandia, Izrael, költészet, Spinoza