Méregtelenítés

„Rejtett mintázat feszíti szét a családot, a történelem mintázata.”

Barbarczy Eszter kritikus, eszmetörténész, filozófus, publicista, szerkesztő, műfordító, egyetemi tanár – ezért is meglepő, hogy a legújabb kötetével a szépirodalom területére lép. Ebben huszonkét novellát fűz össze lazán, mégis egyfajta értelmes rendet követve, amelyek mindegyike tulajdonképpen még a kortárs irodalomban is szokatlan témákat vet föl. Legelsősorban a testbe-vetettséggel foglalkoznak, másodsorban a nőiséggel – bár a kritikusai inkább ezt a vonulatot emelik ki –, harmadsorban pedig, az előbbi kettőhöz szorosan kapcsolódva, az élethelyzetek „nettó” és „bruttó” oldalát: a testben való megélést, illetve az elvárások által kialakult szerepkényszereket.

A mérgezett nő szövegei nem személyesek – noha Babarczy a saját életrajzát használja forrásként a történetekhez –, nem osztják férfi és női térfélre a világot, pedig többnyire nőkről szólnak; nem oktatnak, és mindenekelőtt nem szépítenek. Kíméletlen nyerseséggel nyitnak meg az olvasónak olyan, tabunak számító területeket, amelyekről nemhogy beszélni, de gondolkodni is ritkán merünk, mint a nemiségre való ráébredés, a szex és a megalázás összefüggései, az önkéntes áldozatiság, a test megélésének életre szóló konfliktusai, a legkülönfélébb kényszerneurózisok, az érzelem nélküli szex, a családi örökségként kapott elhallgatósdi, vagy éppen a halál fölötti kontroll. Babarczy célja láthatóan nem a kitárulkozás, hanem a belső csend megtörése. Rávezet arra, hogy a lényegtelennek látszó részletek, azok a sokszor csak érzet szintjén megtapadó „méreganyagok”, amelyeket feldolgozatlanul viszünk tovább egész életünk során, létjogosultságot kaphassanak, és megfelelő szótárat a kifejeződéshez.

A testtel való küzdelem témáinak olyan széles skáláját mutatja fel, hogy olvasó legyen a talpán, aki egyik-másik novella után vidáman tovább lapoz a kötetben. Ha nem is tabudöntögetésnek mondanám, de kemény önismereti kurzusra viszi azt, aki vele tart, és nem zárkózik el az újabb és újabb megnyíló sötét bugyrok elől. Ráadásul mindezt olyan tárgyilagos hangon, szenvtelenül, kívülről nézve teszi, ami azt sem engedi, hogy az olvasó legalább néhány érzéshez azonosulással tudjon kapcsolódni; kizárja a megkönnyebbülés, a feloldás lehetőségét. Ugyanakkor egyetlen pillanatra sem érezzük, hogy az élesen és pontosan körülírt, szinte a végletekig feszített szituációk személyesek. Inkább egy élveboncolás szakadozott folyamatában veszünk részt, éppen a tárgyilagos hangnem által súlyosan bevonódva.

Ebben a belső analízisben fontos szerepet kap az áldozattá válás, illetve az áldozatként való felkínálkozás. A kötet több elbeszélése érinti ezt a vonulatot, különféle formában: hol a nyílt erőszak, hol a társadalmi szerepnormákban készen kapott viselkedésminták, vagy éppen egy-egy konkrét családi történet hordozza ennek lehetőségét. A #metoo mozgalom kitörése után a téma már nem új, de Babarczy megközelítése egyszerre intellektuális és érzéki, nem a morál, hanem a tapasztalás érdekli. Ráadásul a novellákban szinte váratlanul felbukkanó tézismondatok és a konkrét helyzetek között sokszor olyan erős feszültség van, amitől a szövegek realizmus és irracionalitás határán táncolnak.

Kérdés, hogy a kötet utolsó két novellája, amelyekben felsoroltatnak, majd le is tesztelődnek a testben lecsapódó családi titkok és indulatkezelési módszerek – egészen addig, amíg ugyanabban a testben végre némaság helyett megszületik a harag –, adhat-e választ az előzőkre, kezelhető-e a végére helyezett kiindulópontként. Ha igen, akkor a novellafüzér fordított sorrendben egyfajta feloldódási kísérlet lehet az áldozattá válás, a szeretetlenség kényszerpályái alól.

Babarczy Eszter: A mérgezett nő. Jelenkor Kiadó, 2019