Megtartó, avagy egy meg nem született történet története

1. Reggel Noémi barátnőm üzenetére ébredtem. A pészah elkerülést jelent – ezt el ne feledd.

Persze ez semmiképp nem azt jelenti, hogy neked el kellene ma menekülnöd, tette hozzá. Túl sokan gondolkodtunk neked ezen a szövegen New York-tól Budapesten és Szegeden át Izraelig, hogy most bedobd a törülközőt. Igaz, írtam vissza. Nem magad miatt figyelmeztetlek, hanem mindannyiunk miatt, tette még hozzá. Jól van na, megleszek, feleltem.

És arra gondoltam, rendben, akkor arról beszélek, ami nekem a hágádá. Mert, és ez csak most lett világos, a szó, eredeti értelmében annyit tesz: egy szabadulástörténet újramesélése. Most, a közös gondolkodás révén átéltem, hogy mi van a közös szabadulástörténeteink mélyén. Hogy csak együtt működik.

A Dittát fel ne hívd, kiabált a másik szobából Dávid. Már miért ne hívnánk fel, kiabáltunk vissza együtt. Hát, mert ha Dittát az emlékeire emlékeztetjük, azonnal sírni kezd. És miért baj, az ha sír, kérdezett vissza a barátnőm, Zsuzsa. Mindannyiunknak többet kellene sírnunk. Ő csak ne sírjon! Ha Ditta sír, átsírja az éjszakát, és akkor holnapra olyan nagyon fáradt lesz, hogy nem tud átjönni, hogy megmasszírozzon.

Ez jogos, szükséged van arra a masszázsra, bólintott Zsuzsa, és bólintottam rá kényszerűen én is. Így aztán Dittát nem hívtuk. Nem ronthatja el a sírás a masszázst, mert akkor aztán tényleg nincs megállás, a hiányzó masszázs merev tagokat jelent, a merev tagok Dávid borzasztó zsörtölődését, meg azt, hogy nem megy el a piacra és akkor lőttek a széderestének. Az túl sok csapás lenne egyetlen történetért. Különben is, néztünk össze Zsuzsával. Mintha minden történet nagyon hasonló lenne. A mélyükben legalábbis.

Tudod, folytatta Zsuzsa, Ditta külön eset. Elég egy kis jelzés, és visszajut a gyerekkorába, és ezer emlék jön fel, és persze nem is mind szomorú, de a lényeg, hogy ott vannak benne, akik már nincsenek.

Ditta, jelezte ekkor a kijelző, és Zsuzsával riadtan néztük össze. Szóval ti összevissza telefonálgattok, hallottuk a sírás határán billegő hangot, és éppen engem nem hívtok fel? Hogyan feltételeztétek, hogy a Kati nem adja le nekem a drótot azonmód? És már sírt is, és Dávid felnevetett, hogy úgy látszik, végül is mindegy, a Ditta ilyen, és a Ditta már mondta is, hogy ő csak felnőve értette meg a dolgokat, hiszen otthon nemcsak hogy nem ünnepelték meg a peszahot, hanem azt is csak alig-alig tudta, hogy az mi fán terem.

Szerencsés gyerek voltam, anyukám ugyanis csodás maceszgombóclevest készített néha, mesélte. Sosem említette, hogy ez nem echt magyar, vagy hogy speciális, alkalmi étel lenne. Az ugyan feltűnt, hogy mindig a maceszgombócleves idejére esett a tavaszi nagytakarítás is, de nem került soha szóba, hogy a két eseménynek bármi köze lenne egymáshoz.

Aztán tízéves koromban kiderült, hogy én nem vagyok keresztény, folytatta. És akkor egyszer csak rákérdeztem a “mi” esetleges ünnepeinkre. Apa, kiáltottam apára. Mi az, amit nem tudok? Apa képtelen volt megszólalni, helyette anya mesélte el a történetet. Először csak úgy, mintha egy történelemkönyvből olvasná a megfelelő passzusokat.

Aztán nagy nehezen rátért a Pozsonyból induló családi rettenetre. Hogy mire emlékszem? Csak az érzésekre. Meg ahogy anyám az ünnepre használt gyönyörű meisseni porcelán étkészletéről mesélt. Az olyan fura szavakat hogy pészah vagy széder, én akkor, tízéves fejjel nem tudtam megjegyezni. Hát nem volt épp elég orosz szavakat megtanulni?

Csak elképzelni tudtam azt a varázslatos porcelánkészletet. Garzonlakásunk miniatűr teakonyhájában, a hófehér hokedlin ülve révedeztem a számomra sajnos ismeretlen, gyönyörűszép anyai nagymamám isteni főztjéről. A recept végül hozzám került. Jó, hogy minden találkozáskor ugyanazt érzem, mint ők.

A ritka különleges, finom vacsorára mindig istentelenül hosszú ideig kellett várni, mesélte Ditta, majd a végtelenségig elhúzódott, mesélte anyám. És nekem tetszett ez az istentelenül hosszú idő, tetszett, hogy sosincs vége, hogy lebeg csak időben, ott vannak, ott vagyunk benne mind.

Azóta soksok idő eltelt. Franciaországban és Amerikában sokszor meghívtak, meghívnak a barátaim széder estre. Mindig viszek maceszgombóclevest, a nagymama receptje szerint. Mindenkinek kétfelé áll a füle tőle, mondta még Ditta, hozzátéve, hogy ő pedig büszkén zsebeli be az elismerést.

És mire Ditta a történetének a végére ért, már nem is volt sírós a hangja.

 

2.

Hagyjál már, sóhajtott Noémi még bőven az üzenete előtt, egy másik hívásban. Nálunk minden ünnep egy hatalmas lehetetlenség. Lemegy szépen, tradicionálisan az egész, csirkenyakkal, malterral, aztán, már a végtelen után kezdődik egy újabb végtelen. Apám beszédet intéz a bátyámhoz és hozzám. Már alig tud beszélni, mozogni, de ilyenkor erőre kap. Elmeséli, hogy őt kikapta egy bátor ember a sorból, a többieket meg mind belőtték a Dunába. Meghallgatjuk újra, hogy szegény apám egy pincében vészelte át az egészet. Anyám már a háború után született, így én egyszerre vagyok mindenféle generációs túlélő.

És innen kezdődik. Hogy nézzünk magunkra. A bátyám negyvenkettő, és most leszek negyven. És hol van a családunk? Éltek csak bele a világba, egyik napot csináljátok a másik után. És jön a mondat, mindig jön ilyenkor. Ami a torkunkra forrasztja a szót. Hogy minek éltük túl. Ha ti nem viszitek tovább az életünket. Tudod, Orsi, tette hozzá egy kis szünet után, a pszichiáterem szerint, és mivel annyi pénzt otthagytam már nála, elhiszem a diagnózisát, depressziós vagyok. De akkor is azt gondolom, hogy az élet az élet, és mindannyiunkéban ott az esszencia. Lehet, hogy a szerelem az. De a szeretet mindenképp.

 

3.

Ma reggel már nem voltam magamnál, sehogy nem állt össze, amiről beszélni akarok. Ekkor Zsuzsától jött üzenet megint. Hogy ne féljek, legyek olyan, amilyen vagyok. Hogy vállaljam a vázlatosságomat. Képzeld, folytatta, a mesterséges intelligencia elfogadta a szoros kapcsolatunkat. Írtam a lányomnak hogy hozzon nekem Kataflant és Karafiáth-ra javította.

És igen, kijavítjuk egymás gondolatait, vágott belém. És élt a sok hang, a generációs történetek sora. Még felhívtam egy pár embert és kísérteties az összecsengés, folytatta Zsuzsa. Meghaltak, elégtek. A gyerekeik, akik megúszták, anyám generaciója, hallgattak. Viselték az elviselhetetlent. Az én generációmat óvták, védték, vallás nélkül nevelték. Aztán a gyerekeim generációja fellázadt.

Gyönyörű mondatok jöhetnek, írja Zsuzsa, és én még várok ezekre a mondatokra. A mesék: az egyiptomi kivonulás. Aztán a Vörös tenger, a folyók. Az ősök. A neveink. Ez ma egy beavatási mese lesz, tudod?

És hallom pár nappal ezelőttről egy másik barátnőjének a meséjét. A mi családunkban ortodoxia volt, kántortanító volt a dédnagyapám. De aztán, minek magyarázzam, a nagymamámék már nem tartották a vallást. Nem volt miért. Aztán először Izraelben ünnepeltem, amikor kimentem az unokatestvéreimhez. És valami olyan gyönyörűség volt, hogy azt elmesélni nem lehet.

Azért csak próbáld meg!, szúrta közbe Zsuzsa. És Rebeka megpróbálta. Ott volt mindenki, az összes unoka, mindenki mást olvasott fel és az sem zavart, hogy egy szót nem értettem. Az összetartás maradt meg, ahogy törték a maceszt, itták hozzá az egy-egy korty bort. Salátát, meg húsokat adtak egymásnak. Örökké fog ez tartani, érintett meg.

Magamban tudom ki vagyok, folytatta Rebeka. Tudom, mi vagyok, tudom, hogy a népemet meg a népemen kívülieket hogyan kell segíteni.

Mintha a korábbi emlékeim nem is léteznének. Azt tudom, és az szinte egy élő pillanat, hogy amikor 1990-ben először Izrael földjére léptem, az maga volt a hazaérkezés. Amikor leléptem a földre, azt éreztem, hazaértem. Többször gondoltam arra, hogy ottmaradok, de valami mindig visszahúz. Most a családtagjaim, a barátaim gyeremekei, a fiúk és a lányok, katonák, azt mondják, nem hagyják, nem engedik. De persze ez nem hagyás és engedés kérdése. Velük vagyunk.

És máris csöng a telefon, valaki Berlinből hív vissza, és nevetünk, figyelj már, a Panka úgy beszél, mintha fogalma nem lenne, mi is az a pészah. Jól vagy, Panka, kérdezzük. Haláli jól, feleli. Csókolom az uradat is, mondd, hogy odabújnék hozzá. Nem kértem, hogy ráhozd a frászt, nevet Zsuzsa, csatlakozom. Megyünk együtt a családdal egy étterembe széderestre, folytatta Panka. És a pestiek meg a Rosensteinbe mennek.

De Panka, figyelj, a libanyak mire kell, ezen töprengünk itt. Nem tudom, de kell. Na, ez tipikus zsidó válasz. Én ilyen furcsa vagyok, nem ismerem jól a vallást. Mind ilyenek vagyunk, Pankám. Talán ha felhívom a Miriamot? Miből gondolod, hogy ő előbbre van minálunk? Szépen bemutatkoztunk az Orsinak, hogy így néznek ki a zsidó barátaid közelebbről! De most komolyabban. Nem ez a lényeg. Milyen jó Zsuzsikám, hogy mégse Auschwitzban végeztük, hanem a Rosensteinben!

És akartunk még egy mesét a legkisebb fiúról, aki valami furcsa dolgot talált az elrejtett macesz helyett. Meg a kislányról, aki eljátszotta, hogy részeg lett a széderi bortól. De rájöttünk, hogy még ezer elágazása lehetne az első meséből induló meséknek. És van még időnk.

 

4.

Tavasz, újjászületés. Éljük át.

Van egy egészen fura dal, véletlenül akadtam rá, szinte senki nem ismeri. Egy öreg ember egy szál gitárral kíséri önmagát.

“Oly sok borzalom történt, / Mi a világunkban föloldhatatlan szörnyűség! / A szél mindig másként fúj, / De egész jól lehet létezni, mert van remény! / Törvényszerű szabály az, / Hogy lebírhatatlan erő a fénylő tavaszi idő! / Magasba törni az égbe, / Hogy legyőzzem magam végre, majdnem mindent megér!”

Anna Ahmatova pedig az Éjféli verseket (Halasi Zoltán fordítása) így zárja: “Egy álmot láttunk te meg én, nem jutott nekünk különböző, de volt benne olyan erő, mint a tavasz jövetelében.”

Nevetséges lenne mindez? Tandorit kellene ismételgetni inkább? : “Tavasz nyár / télen van, / kezdjem csak / végem van.” ?

Polli az apjára gondolt és arra, hogy nincs olyan, hogy nememlékszem, amit az annyiszor ismételgetett, hogy minden ott van bennünk. Lenyomhatjuk az érzéseinket, de azok valahogyan utat találnak. A történet szerint az apja nem tartotta a vallást, az a generáció volt. A lánya azonban Izraelben lett szerelmes, és a fiú eljött hozzájuk széderestre. És héberül mondta az imákat. És az imák, a nyelv maga valamit megnyitott, együtt a mélybe vezettek. Minden összefügg mindennel. Nem vagyunk meg egymás, és egymás emlékei nélkül.

Mása Kaléko, az orosz származású zsidó költőnő Berlinben élt, majd 1938-ban második férjével, Chemjo Vinaver lengyelországi zsidó származású karmesterrel és gyermekével New Yorkba menekült, majd 1960 ban Jeruzsálembe költözött. Első versei 1929-ben jelentek meg Berlinben, Heine és Kastner stílusát emlegették vele kapcsolatban. Az ő könyveit is nyilvánosan elégették 1935-ben. Mégis, ez az üzenete, legalábbis a Tavasz című verse alapján:

 

“Örvendek, ha nincs is bár alapja

Örvendek, ha fenn felhők szaladnak,

Eső szakad, fagy, jég vág, hó esik.

Örvendek, ha a tavasz érkezik.

 

Minden tetszik.

Minden mögött értelem lehet.

Ha mélyükre nem is lát okoskodás.

Örülök, hogy egyáltalán örülhetek.

 

És igen. Ennek a történetnek, a történetünknek pedig itt nincsen vége.

 

(Elhangzott a Rumbach Sebestyén utcai zsinagóga pészah ünnepe előtt tartott rendezvényén.)