Amerikára várva. Egy emigráció-történet

Írta: Nagy József - Rovat: Irodalom, Kultúra-Művészetek, Történelem

A Waiting for America. A story of emigration (Amerikára várva. Egy emigráció-történet) Maxim D. Shrayer, a Boston College orosz és angol irodalom, valamint zsidó tanulmányok professzorának első, önéletrajzi ihletésű regénye.[1]

Maxim D. Shrayer (Fotó: Mira and Tatiana Shrayer)

A Waiting for America retrospektív narratív struktúrájából adódóan elkerülhetetlenül fiktív elemeket is tartalmazó önéletrajzi regény, mely tehát irodalmi formában ad képet az emigrációt választó orosz/szovjet zsidóság sorsáról egy fiatal (a kivándorlás időszakában, 1987-ben 20 éves) zsidó értelmiségi szemszögéből. Mindez azért is különös, mert olyan témát jelenít meg a szerző – a Szovjetunió (a továbbiakban SZU) zsidóságának közelmúltbeli exodusát – regény-formában, mely téma első látásra inkább tudományos-történeti elemzésre tűnik alkalmasnak. Utóbbira fontos példa Yehuda Zvi Blum For Zion’s Sake című,[2] a cionizmus és Izrael ENSZ-hez fűződő viszonya mély-elemzését magában foglaló könyve, mely – e keretek közt, a XX. század második felére vonatkozólag – a szovjet zsidóság kiszolgáltatottságát, elnyomását, ellenállását és emigrációs törekvéseit is vizsgálja. Zvi Blum könyvében utal a SZU zsidó közösségén belül – Judah Halevi egy kifejezése nyomán – Cion rabjai (prisoners of Zion) néven ismertté vált, alijázási, ill. kivándorlási jogáért harcoló (a szovjet rezsim viszonylatában disszidens és elutasító [refusenik/refuznyik]) csoportra, melynek tagjai közül megemlíthető az Izraelben ma is aktívan politizáló Natan Sharansky, Yuli Edelstein, valamint a moszkvai Helsinki Bizottság (2015-ben elhunyt) egykori tagja, Vladimir Slepak, akik tevékenységük okán komoly büntetésben részesültek a SZU-ban. Maxim D. Shrayer és családja (mindenekelőtt apja, David Shrayer-Petrov író és orvos-kutató[3]), mint a szovjet rezsimet elutasítók – Maxim D. Shrayer professzor szíves közlése szerint – kapcsolatban álltak Cion rabjai közül néhánnyal. Egyébként Shrayer a könyv első, „Wienerwald” című fejezetében rámutat a refusenik terminusban rejlő szemantikai ambivalenciára. E szó orosz megfelelője az otkaznik, melynek elsődleges jelentése valójában: akit elutasítottak, akinek nem adtak engedélyt valamire. Vagyis igazából a szovjet hatóságok – nem a zsidók – viselkedtek elutasítóan. „Az egyetlen dolog amit maguk a refusenik-ok utasítottak el, az a szovjet paradicsomba szóló jegy volt”.[4]

Mindezzel arra is utalok, hogy a SZU zsidósága ellenállásának és exodusának története, ehhez kapcsolódóan pedig a poszt-szovjet korszak zsidó-emigrációja a tudományos szakirodalomban jól dokumentált.[5] Mindezek ismeretében Maxim D. Shrayer részéről mindenképp innovatív kezdeményezés e kérdéskör irodalmi formában történő tematizálása. A mű egyik fontos üzenete, hogy a SZU – a Kelet-Közép Európában, egyben a posztszovjet térségben széles körben elterjedt közvélekedéstől eltérően – a cári hagyományok „méltó” folytatójaként (és az 1967-től kezdődő nyílt anticionizmusával szoros összefüggésben) mélységesen antiszemita rezsim volt. (Az anticionizmus és antiszemitizmus értelemszerűen a SZU jogutódjára, a FÁK-ra is áll). A szovjet zsidó emigrációval foglalkozó szakirodalom statisztikailag (is) mindezt alátámasztja: az első (1971-1981 közti) és a második (1981-1989 közti) jelentős szovjet-zsidó emigrációs hullámban összesen mintegy 500.000-en távoztak a SZU-ból (részben Izraelbe, részben a nagy befogadó országokba, mint USA, Kanada, etc., valamint Németországba). A késő- és poszt-szovjet korszak zsidó-emigrációja még masszívabb, 1989-2006 közt mintegy 1.600.000 (ezek közül közel 1.000.000-an Izraelbe, 325.000-en az USÁ-ba és 220.000-en Németországba vándoroltak be).

Refuznyikok a Szovjetunióban

Shrayer könyve a szovjet korszak legvégén az ő maga és családja által megvalósított kivándorlás fontos átmeneti szakaszára, az Olaszországban 1987 nyarán eltöltött két hónap történetére fókuszál. A szovjet hatóságok – nemzetközi emberjogi szervezetek nyomására – mintegy kilenc év várakoztatás után adták meg többek közt a Shrayer családnak (a szovjet állampolgárságtól megfosztással párhuzamosan) a kivándorlási engedélyt. A Shrayer család, számos további zsidó-emigránssal Bécsen keresztül utazott Rómába, majd az ahhoz közeli Ladispoliba, ahol bérelt lakásukban várták a menekültek számára kiállítandó amerikai vízumot. A Shrayer család és más orosz/szovjet-zsidó családok sorsa egyfajta dantei keretben is szemlélhető: e keretek közt értelemszerűen a SZU a pokol, Itália a purgatórium, és a vágyott úti cél (a Shrayer család esetében Amerika) a paradicsom. Shrayer már megbecsült és révbe ért amerikai állampolgárként, saját és családja migráció-történetére visszaemlékezve írta meg regényét 1996 és 2006 közt (e retrospektív leírás is dantei vonás, bár Dante – saját irodalmi fikciója keretei közt – a túlvilági itineráriuma utáni, ugyanakkor az autentikus üdvözülése előtti időintervallumban írta meg az Isteni Színjátékot). A regény három részre és ezek mindegyike három fejezetre, valamint néhány – egy-egy fejezet átkötéseként funkcionáló – közjátékra [interlude]) van osztva: e három részes felosztás is („Repülés”; „Ladispoli”; „Poggyász”) szerkezetét tekintve emlékeztethet Dante főművére, és talán nem véletlen, hogy a könyv zárófejezetének címe (elsősorban Amerikára utalva): „Menedék a Paradicsomban” [„Refuge in Paradise”], mint ahogy bizonyára az sem véletlen, hogy a refusenik-létet a limbusban (a pokol tornácán) való kilátástalan léthez hasonlítja Shrayer.[6] Annyiban persze a purgatórium-hasonlat (is) sántít, hogy az olaszországi tartózkodást a menekült orosz/szovjet zsidó családok egyáltalán nem az átmeneti – üdvözülést megelőző – büntetések helyeként, hanem inkább (különösen a szovjet pokol után) a paradicsom megelőlegezéseként élték meg.

Mindez – a Waiting for America irodalmi hátterére utalva – kiegészítendő azzal, hogy a kötet fülszövegében Shrayer megemlít néhány olyan szerzőt és művet, melyek saját irodalmi memoir-ja szempontjából ihletők voltak: Tolsztoj önéletrajzi trilógiáját, Hemingway A Moveable Feast-jét, Nabokov Speak, Memory-ját, továbbá Babel, Sebald és Singer műveit. Singert illetően – bár ezt Shrayer nem pontosítja – minden bizonnyal a Szerelem és száműzetés című önéletrajzi regényre utal, mellyel számos párhuzamot és analógiát mutat a Waiting for America. Shrayer 2017-es (vélhetően regénye orosz kiadására vonatkozó) reflexióiban az orosz transzlingvális, számára is referencia-értékű szerzők közt megemlíti többek közt – ismét Nabokovon túl – Abraham Cahant (az 1897-es alapítású, eredetileg jiddis nyelvű The [Jewish Daily] Forward szerkesztőjét), valamint Joseph Brodsky-t.[7]

Az első, tehát „Repülés” című rész első két fejezete („Wienerwald”; „The Manchurian Trunk”) a SZU 1987 júniusi, Bécs irányában való végleges elhagyását, e két fejezet közül az első az osztrák fővárosba való megérkezést és az ott töltött tíz nap történetét foglalja magában. Maxim Shrayer szüleivel, anyai nagyanyjával, anyja kisebbik húgával és annak tizenegy éves lányával utazott Moszkvából Bécsbe. Már Bécsben szétválasztották a szovjet zsidó menekülteket aszerint, hogy Izraelbe, vagy más országba szándékoztak utazni.[8] E ponton jelenik meg a történetben Anatoly Shteynfeld, a Shrayer családdal együtt utazó, egyetemi státuszát 1980-ban elvesztett klasszika-filológus professzor, akiről Shrayerék tudták, hogy – még a SZU-ban – egy zsidó-keresztény csoporthoz csatlakozott. Shteynfeld a bécsi reptéren tevékenykedő JIAS (Jewish Immigrant Aid Services) szervező kérdésére, hogy ki utazik a Bécsbe megérkezettek közül Izraelbe, feltűnően hangosan és önelégülten válaszolt: „Ki akarna Izraelbe menni? […] Az egy rendőrállam”.[9] Maxim apja (a már említett David Shrayer-Petrov) rendre utasította Shteynfeldet e beszólásért. Egyébként Maximot és szüleit meginterjúvolta a JIAS (függetlenül attól, hogy a Shrayer család nem akart alijázni), pl. érdeklődtek a család izraeli kapcsolatairól. A Shrayer család szálláshelye a Bécs környéki Gablitzban volt. Bécsi városlátogatásaik folyamán egy alkalommal egy bizonyos Günter is segített a Shrayer-családnak, aki a Maximmal és szüleivel folytatott beszélgetés egy pontján csodálkozott azon, hogy a család Amerikát választotta új hazájaként. Maxim egyik bécsi sétája közben összetalálkozott egy régi barátnőjével, a Chasnikovóból származó Greta Schmidttel, aki családjával együtt Németországba emigrált (de az adott időszakban Bécsben tartózkodott); e találkozás néhány emléket idézett fel Maximban, továbbá néhány reflexiót ihletett a Volga-menti németekről, akik – a szovjet zsidókkal analóg módon, de más szenvedéstörténet okán – az 1970-es években kezdtek Nyugat-Németországba emigrálni.[10]

A már említett „Manchurian Trunk” című fejezet beszéli el a Shrayer család Bécsből – vonaton történő – Rómába-utazását. Maxim és szülei összesen öt bőröndöt (és néhány kisebb táskát, szatyrot) vittek magukkal, míg a nagynéni, a nagymama és az unokatestvér tizenötöt. Maxim nagynénje egyik régi, narancsszínű kofferjának érdekes története volt: ezt Maxim anyai nagyapja hozta Mandzsúriából 1946-ban. Maxim hiába érdeklődött nagynénjétől a bőrönd tartalmát illetően. Közjátékként ékelődik be a jelenet, melyben Maxim szóba elegyedik az első, római szálláshelyük – önmagát kommunistának valló és állítása szerint orvos-végzettségű – portásával, aki értetlenségét fejezte ki azt illetően, hogy miért hagyják el a „szovjetek” a SZU-t, valamint azzal kapcsolatban, hogy miért akar Maxim és családja Amerikába emigrálni. Végül kiderült, hogy a mandzsúriai kofferben bizonyos Evgeny Katz zenekari első-hegedűs rejtőzött, aki – kiutazási engedély híján, Maxim nagynénje segítségével – így hagyta el Moszkvát, és jutott el Bécsen keresztül Rómába. Maxim apja e helyzettel szembesülve keserűen fakadt ki: „Nem bírom tovább. […] Kilenc éven át harcoltunk azért, hogy kijussunk. Üldöztek minket. Három könyvem kefelevonatát megsemmisítették. Írásaimat letiltották. És ez itt… Ez a hegedűs egy mandzsúriai kofferban hagyja el a SZU-t, anélkül, hogy elkapnák”.[11] Mint olvashatjuk, bár Maxim sosem értette meg, miért kockáztatott ekkorát nagynénje, a mandzsúriai koffer emberének története pozitívan folytatódott: ő menedékjogot kapott Olaszországban és zenészként, majd zeneiskola-vezetőként élte életét. Maxim később Bostonban is hallotta őt előadni.

Az első rész harmadik, „Róma, nyitott város” című fejezete (értelemszerűen Roberto Rossellini 1945-ös neorealista filmjére utal Shrayer e címmel [Roma città aperta]) kulcsfontosságú a könyvben. A fejezet egy rövid kitérővel indít a Shrayer számára is ikonikus (és már említett) Isaac Babelről. E reflexiók zárása szerint ha Babel élne, „azt mondanám neki, hogy gyakran úgy gondolok rá, ahogy a SZU elhagyásáról és a Nyugatra való átjövetelről írok”.[12] Shrayer leírja a SZU nincstelen, hontalan menekültjei számára kijelölt ebédlőt, ahol fiatal lengyel lányok szolgáltak fel (az ifjú Maxim nagy örömére). Shrayer utal arra, hogy zsidó emberbaráti (philantropic) szervezetek finanszírozták a szovjet zsidó menekülteket a SZU elhagyásában, az átmeneti-várakozási időszakban, végül a célországba való eljuttatásban.[13] Egy Isak nevű bokharai/buharai zsidónak, aki Rómában telepedett le, Maxim apja néhány – Rómában beszerezhetetlen – SZU-beli ritkaságot adott el (pl. kamcsatkai rák konzervet) kétszázezer líráért (akkor árfolyamon kb. 200 USD-ért.

Shrayer leírja a menekültek számára kötelező orvosi vizsgálatot, továbbá ír egy sikertelen telefonos kapcsolatfelvételről egy olasz fordító hölggyel, ill. egy költő-kiadóval. Megörökíti római sétáit, megemlítve, hogy egykori történelemtanárának milyen sokat köszönhetett a római emlékművek megtekintésekor, miközben retrospektíve tudja, hogy e tanárnő precízen elhallgatta a SZU történetének sötét oldalát: a Gulágot, a sztálinizmust, Szolzsenyicint, Szaharovot. Utcai zenészek hallgatásakor amerikai lányokkal hozta össze a sors Maximot. Itt Shrayer röviden kitér arra, hogy családja refuznyik-időszakában találkozott amerikai zsidó családokkal a SZU-ban, akik értelemszerűen turistaként érkeztek oda látogatóba. A szerző visszaemlékezése szerint az amerikai diákszövetségek (a látogatók elmondása alapján) szovjet-kollektivista jellegűnek tűntek számára. A római Spanyol lépcsőnél zajló, utcai zenészes jelenetben Maximot tehát megszólította egy szőke amerikai lány, azt kérdezve, honnan is jött Maxim, aki – némileg átgondolva a lehetséges válaszokat – az igazat válaszolta, tehát hogy Moszkvából való. A lány a barátaihoz fordult, mondván, hogy Maxim orosz, majd Maximnak azt, hogy ő az első orosz, akivel valaha találkozott. „Kezdeti reakcióm az volt, hogy elmagyarázom [e lánynak], hogy tulajdonképp én nem orosz, vagyis etnikailag nem szláv, hanem zsidó vagyok. A Szovjetunióban ez világ-jelentőségű különbség volna és ott sosem határoztam volna meg magam oroszként. De látva az ámulást a lány szemében, haboztam és végül nem mondtam semmit. Orosszá váltam a Spanyol lépcsőn Rómában”.[14] A hölgy Oregonból való volt, Washington D.C.-ben tanult és Europass-szal utazott a barátaival Európában. Megkérdezte Maximtól, hogy egyedül utazik-e, mire Maxim válasza az volt, hogy Amerikába utazik és családjával az amerikai vízumra várnak. A lány egyik barátnője (hallva e beszélgetést) erre azt kérdezte, hogy Maxim és családja esetleg megszökött-e – amire nem volt könnyű válaszolni: Maxim e kérdéstől zavarba jött, t.i. számára rendkívül nehéz volt elmagyarázni saját státuszát egy amerikainak, aki nem tud semmit a SZU-ról és a zsidó kivándorlásról, arról, hogy milyen nehézségek árán hagyhatták el a SZU-t. Így Maxim csak annyit válaszolt: „Mi tulajdonképp végleg eltávoztunk [a SZU-ból]. […] Emigránsok vagyunk”. E ponton megszakadt a beszélgetés, a lányok – jókívánságokkal – elbúcsúztak Maximtól, akinek idegesen mosolygós válasza annyi volt: „köszönöm! Találkozunk Amerikában”.[15]

Római sétái folyamán az ifjú Maxim sokat gondolkozott az irodalom és az emigráció összefüggéséről is: több szerzőt említ e vonatkozásban, pl. Turgenyevet, és – későbbi szakmai szenvedélyének egyik fő témájaként – Nabokovot. Utóbbival kapcsolatban megemlíti a Lolitát, aki fiatal lányként – egyszerre angyali és démoni módon – ellenállhatatlanná vált egy középkorú európai menekült számára. A Lolita volt az egyik első mű, amit Maxim Amerikába érkezését követően elolvasott – de Rómában ez még tiltott gyümölcs volt számára. Oszip Mandelstam, a nagy orosz-zsidó költő is eszébe jutott Maximnak: Mandelstam egy 1913-as versét egy Európába utazó, névtelen amerikai lánynak („amerikanka”) írta.

A Spanyol lépcső Rómában

Az egyik este, visszatérve a Termini pályaudvar-környéki hotelbe, Maxim hallja szülei veszekedését: apja épp levelet írt – szerkesztőségi címre, konyhai olasz nyelven, egy szótár segítségével – a korábban telefonon nem-elért költő-kiadónak, miközben fontosabb tennivalók is lettek volna: lakhelyet keresni Ladispoliban (ahova a Shrayer családnak nem sokkal később át kellett költözni), valamint az úticél-országban, az USÁ-ban. Ahogy Maxim apja az olasz nyelvet nem ismeri, úgy az angolt sem – hangzott Maxim anyjának szemrehányása –, pedig a kilenc év refuznyik-státuszban lett volna ideje legalább alapszinten megtanulni angolul, hiszen Maxim apja is „tudta, hogy Amerikába megyünk!”; „Ez akkor még nem dőlt el”, válaszolta Maxim apja; „Sosem mentem volna Izraelbe”, reagált ingerülten Maxim anyja, és különben is, „egy jól nevelt ember beszél angolul”,[16] pl. a már említett Shteynfeld. Apja ingerült viszontválaszában kifejezésre juttatta, hogy továbbra is kétségei vannak afelől, hogy jó döntés volt az, hogy nem Izraelbe emigrálnak. Maxim szüleinek „mediterrán” veszekedése komikusan keveredett egy, a hotelben megszállt olasz pár hangos veszekedésével. Aznap éjjel Maxim apja, mivel nem tudott aludni, egy üveg vodkával elment a Villa Borghesébe és még másnap délelőtt sem jött vissza. Maxim akkor utánament, és apját (aki az egész üveg vodkát megitta) holt részegen megtalálta a parkban. Amikor megszólította apját, ő egy szép, épp könyvet olvasó olasz (Sofia Lorenre emlékeztető) nőre mutatott, hogy Maxim beszéljen vele. A lány nem beszélt angolul, így Maxim a következőképp mutatkozott be neki olaszul: „orosz zsidó emigráns vagyok”.[17] A lány annyit mondott erre, hogy „ciao”, és ezt követően – immár mosoly nélkül – folytatta az olvasást. Maxim és apja visszatértek a hotelbe.

A kötet második része, valamint a harmadik részének első fejezete részletes beszámolót foglal magában a szovjet-emigráns lét hétköznapjairól Ladispoliban és Rómában, kitérve pl. a lakásbérlés ügyintézésére egy emigráns segítségével, a szovjet emigránsok Ladispoli tengerparti fürdőzésére, ahol Maxim barátságot kötött frissen diplomázott olaszokkal, vagy épp a piaci élelmiszer-beszerzésekre. Érdekes epizód az Abramov nevű házi fodrász, Baku-beli hegyi zsidó beszélgetése Maximmal hajvágás közben, ill. azt követően. Abramov büszkén hangsúlyozta, hogy ősei az ötödik századtól éltek (az elveszett zsidó törzsek egyikeként) a Kaukázusbeli hegyi falvakban, és hogy a II. világháború alatt ő megtisztította a Kaukázust a (náci-barát) kollaboránsoktól. Ezt követően Abramov egyik unokájával, Aleksandrral váltott pár szót Maxim többek közt arról, hogy Bakuban a különböző nemzetiségek (azeriek, örmények, oroszok, ukránok, európai és hegyi zsidók) békében éltek egymással és hogy Aleksandr számára milyen nehéz volt elhagyni e környezetet.[18] A „Rafaella vörös Mustangja” című fejezetben Maxim leírja szerelmi kalandját a pszichológus-hallgató és (Ladispoliban) virágárus Rafaellával, akinek a szülei – a lány elmondása szerint – tervezték, hogy Amerikába emigrálnak, de ez nem valósult meg. A narráció tárgya egy további ponton Maxim korábbi szerelme, Lana Bernshtein, aki szintén feltűnt Ladispoliban Amerikába-emigrálóként és akivel egy pillanatra úgy tűnt, „felmelegíthető” a szerelmük. Maxim olasz barátai búcsúzásképp meghívták Maximot vacsorára; a rá következő napon Maxim vezethette Rafaella vörös Mustangját. A második rész harmadik, „A rabbi és a lelkipásztor” című fejezetének egyik fő alakja Joshua Freeman, aki a Ladispoli-i Amerikai (Kulturális) Központban filmvetítéseket szervezett a vízumra várakozó szovjet-zsidó emigránsoknak, hirdetménye szerint az angol nyelv gyakorlása végett. Hamar kiderült azonban, hogy – mivel sokszor hivatkozott Hashem Yeshuára (Jézusra) – e zsidók megtérítése is célja lehetett Joshua lelkipásztornak. Így a Shrayer család egy idő után az amerikai lubavicsi-haszid „Reb Motorcycle” (Boruch T., a „Motoros Rebbe”) film-rendezvényeit is frekventálta, melyet a JIAS szervezett egy hajós-halász klubban. Tulajdonképp egyfajta rivalizálás alakult ki Joshua lelkipásztor és a „Motoros Rebbe” közt a filmprogram-szervezésben, és ez jól látszott a filmek kiválasztásában: Joshua egy alkalommal az 1981-es Tűzszekereket mutatta be (nyilvánvalóan a zsidó és keresztény karakterek szembeállítása végett), míg a „Motoros Rebbe” az 1960-as Exodust (Paul Newmannal). A Shrayer családnak lényegében mindkét filmkínálat érdekes volt.

A kötet harmadik részének első, „Napóleon San Marinóban” című fejezete talán a leghumorosabb, bár a menekültek gyökértelenné-válásának, kiszolgáltatottságának drámáját mutatja be. A Ladispoli-beli szovjet zsidó menekültek számára utazásokat is szerveztek, az egyik ilyen úton került a Shrayer család San Marinóba. Maxim nagyanyja eltévedt és elszakadt családtagjaitól, emiatt pánikba esett és a kis város hangosbemondóján zavaros bejelentéseket tett oroszul, ukránul, lengyelül, jiddisül és németül: „a lányom az unokámmal együtt elveszett. Valószínűleg emberrablásról van szó. Meg kell menteni őket. […] Követelem, hogy San Marino kormánya azonnal tegyen valamit. Ez egy diplomáciai botrány. Felháborító!”.[19] Egy ponton a kétségbeesett segélykiáltások átcsaptak önéletrajzi eszmefuttatásokba (oroszul): „Szenvedtem Sztálin alatt. […] Kitüntetéses hallgató voltam a Kharkov Egyetemen. […] A SZU-ban közgazdász voltam. Fontos személy voltam az Energetikai Minisztériumban. Harmincan dolgoztak alattam, két titkárnő. Maga a miniszter tudta a nevem”.[20] A nagymama Napóleon-konyakot nyakalva került elő. A harmadik rész második, „Pinya nagybácsi látogatása” című fejezete sok szempontból informatív és jól körüljár egyes, a szovjet-zsidó menekültek döntéseit meghatározó dilemmákat. Az Izraelben élő, az adott időszakban Ladispoliba látogató Pinya nagybácsi egyébként már korábban feltűnt a regényben,[21] de karaktere a jelen fejezetben bontakozik ki. Pinya sokat beszélt szülővárosa, az ukrajnai Kamjanec-Pogyilszkij történetéről a Shrayer családnak (különös módon még csak nem is utalva az ottani, 1941 augusztusi, Magyarországról kitoloncolt zsidókkal szemben elkövetett tömegmészárlásra, ugyanakkor Hmelnickij-tartománnyal kapcsolatban megemlítve az 1648-1657-es, Hmelnickij ukrán uralkodó vezette felkelésben áldozatul esett zsidókat[22]), valamint arról, miért döntött Izrael mellett. Pinya látogatásának fő célja a Shrayer család alijázásra való rábeszélése volt: ennek szuggesztív ereje egy pillanatra meggyőzte Maxim apját arról, hogy neki valójában Izraelbe kellene emigrálni, de végül mégis Amerika mellett döntött. A kötet már említett zárófejezetének („Menedék a Paradicsomban”) központi mozzanata, hogy Maxim és anyja pompeji utazásakor ellopták Maxim hátizsákját, melyben a Shrayer család menekült-dokumentumai is voltak. A társas utazás Capriban folytatódott: Maxim és anyja papírok nélkül, hontalanul és nincstelenül – paradicsomi szegénységben – beszélgettek Amerikáról, a számukra eljövendő paradicsomról.[23]

(Maxim D. Shrayer, Waiting for America. A story of emigration Syracuse (N.Y.): Syracuse University Press, 2007, pp.225.·)

Jegyzetek

[1] A regény amerikai kiadását 2013-ban követte az orosz (Moszkva: Alpina), 2017-ben az olasz kiadás (Pisa: P.U.P). E regényt további, hasonló indíttatású művek követték, ezek közül mindenképp megemlítendő kettő: Leaving Russia: A Jewish Story (Elhagyva Orországot: egy zsidó történet, Syracuse: S.U.P., 2013); A Russian Immigrant: Three Novellas (Egy orosz bevándorló: három történet, Boston: Cherry Orchard Books, 2019). Shrayer irodalomtörténészi munkásságában – az orosz-zsidó identitást tematizáló művek/szerzők tanulmányozásán túl – kulcsfontosságú Vladimir Nabokov életművének elemzése (The World of Nabokov’s Stories, Austin [TX]: U.T.P., 1998; Бунин и Набоков: История соперничества [Bunin és Nabokov. Egy rivalizálás története], Moszkva: Alpina, 2014). Shrayer két angol nyelvű orosz-zsidó irodalmi antológia szerkesztője, ezek közül az újabb az alábbi: Voices of Jewish-Russian Literature. An Anthology (Boston: A.S.P., 2018).

[2] Yehuda Zvi Blum, For Zion’s Sake, New York: Herzl Press Publication – Cornwall Books, 1987 (az említett témára vonatkozólag ld. különösen a 13. fejezetet).

[3] David Shrayer-Petrov egyik legismertebb regénye a Doctor Levitin (Detroit: Wayne State U.P., 2018).

[4] 5.o.

[5] Példaként említhető Fred A. Lazin Refugee Resettlement and ’Freedom of Choice’: The Case of Soviet Jewry című tanulmánya (Center for Immgiration Studies: 2005).

[6] vö. 5.o., 187.o.

[7] vö. Shrayer, Reflections of a translingual writer: http://odessareview.com/reflections-translingual-writer/

[8]  vö. 7.o.

[9] 8.o.

[10] vö. 27-31.o.

[11] 48-49.o

[12] 53.o.

[13] vö. 54.o.

[14] p.63.o.

[15] 64.o.

[16] 67.o.

[17] 71.o.

[18] vö. 94-95.o.

[19] 173.o.

[20] 173-174.o.

[21] vö. 151.o.

[22] vö. 190.o.

[23] vö. 225.o.

  • Jelen recenzió a K 124514 sz. NKFIH-pályázat támogatásával valósult meg.
támogatás
[popup][/popup]