Lelkiismeret-furdalásom van az elpusztított emberek miatt

Írta: Bóka B. László - Rovat: Irodalom, Kultúra-Művészetek

A napokban jelent meg Vámos Miklós új regénye, a Dunapest. Az Athenaeum kiadó nem a szokványos sajtótájékoztatót választotta a regény bemutatására: az újságírók egy hét állomásból álló újlipótvárosi sétán vehettek részt, melynek végén természetesen Vámos Miklóssal találkoztunk, aki nem csupán bemutatta a házat, ahol 41 éve maga is élt, de válaszolt kérdéseinkre.

Vámos Miklós a lépcsőházban (A szerző felvétele)

Linda, az Angliában élő negyvenes francia nő magyar származású férje halála után vaktában fölszáll az első repülőgépre, ami történetesen Budapestre indul. Itt megismerkedik egy fiatal, húsz év körüli lánnyal, Tóth Julival és két harmincas fiatalemberrel. A lány meghívja magához a regény fő helyszínéül szolgáló patinás bérházba, az 1938-ban épült Pozsonyi út 38–40-be.

Az épület múltja és jelene köti össze a cselekmény szálait. A Pozsonyi 38. 1944-ben csillagos ház volt, míg a vele egybeépített 40. pedig svájci védettségű is. Történelmi alakok, Carl Lutz, a svájci alkonzul és Raoul Wallenberg, a svéd követségi titkár is felbukkannak a regény lapjain. A ház valós lakóinak (Hatvany Lajos, Szép Ernő, Heltai Jenő) vagy képzeletbeli tulajdonosainak sorsa révén a fiction és a non-fiction észrevétlenül elegyedik Vámos Miklós könyvében.

– Mennyire volt számodra fontos, egyáltalán számított-e bármikor a zsidóságod?

– Furcsa a kérdés, hiszen nincs olyan, hogy ne számítson.

– Sokan mondják, az életükben eljött egy pillanat, amikor egyszerre felfedezték és fontos lett számukra.

– Rendben, ha így teszed fel a kérdést, akkor el kell mondanom, 14 éves koromig nem tudtam arról, hogy zsidó vagyok. Ám az, hogy honnan származunk, egy rendkívül alapvető hatás. Persze, lehet tagadni, lehet ellene küzdeni, de előbb-utóbb úgyis győz. Mindig úgy gondoltam, sok emberi minőségem fontos számomra: fontos, hogy magyar vagyok, de az is, hogy közép-európai, hogy értelmiségi, hogy író, hogy a világban jártas ember, aki több nyelven beszél. Ilyen alapon természetesen a zsidóságom is fontos, de a családomban szlávok is vannak és sok mindenki más, akiről nem tudhatok. Egyszer írtam egy történelmi regényt, ez volt a Hattyúk dala, amely kétezer év története, helyszíne Pécs környéke, hiszen atyai családom pécsi. A történet a jelenből indul, megyünk a múltba és közben szépen elfogynak a magyarok. Pécs a három részre szakadt ország idején egy török város volt, ahol csak török szót lehetett hallani és több török iskola működött, mint magyar. Ahogyan megyünk visszafelé a történelemben, szépen sorban jönnek a többiek: kunok, gepidák, longobárdok, rómaiak, kelták, szlávok. Mi magyarok csupán futó átmenet vagyunk. Ebben a könyvben megírtam azt is, hogy a magyarok a kazároktól indultak a mai Oroszország keleti szegletéből. Mint afféle nomád nép lassan araszoltak előre, egyfelől állandó csatában az őket errefelé nyomó népekkel, másfelől azokkal, akik éppen útban voltak. Amikor vonuló őseink egy néphez odaértek, akkor a férfiakat lemészárolták vagy rabszolgává tették, a nőket pedig megerőszakolták vagy feleségül vették és vitték tovább magukkal. Ma már el sem tudjuk képzelni, hogy hányféle nemzet „ömlött bele” a születendő gyerekek révén a magyarba. Mire ideértünk, az a szó, hogy magyar szimbólum maradt csupán. „Árpád népében” nagyon sok a török, persze nem a későbbi, hanem a türk. Az ősi magyarok egy bizonyos türk nyelven beszéltek, ez volt a fő, a magyar csupán konyhanyelv. Ezek után, aki azt mondja, hogy de én magyar vagyok, az nem normális, ilyen ugyanis nincs. Ehhez képest természetes, hogy ez mind, mind hat rám, ahogyan József Attila megírta az őseit. Ha elmegyek Izraelbe, akkor roppant furcsán érzem magam, mert az utcán sétáló emberek döntő többsége nem fehér bőrű. De ha már itt tartunk, mit jelent az, hogy zsidó, talán szefárd, vagy askenázi vagy mit tudom én! Azt reméltem, hogy a Hattyúk dalával ezt a gondolatkört valamelyest fel tudom ébreszteni. De sajnos annyira vastag volt a könyv és nehezen olvasható, mert visszafelé halad az időben. A könyvvel nem értem el sajnos a vágyott hatást. Ha elérem, talán kicsit sikerült volna oldani ezt a hihetetlen túlzásba vitt nemzeti öntudatot, ami ma olyannyira jellemző erre az országra. Ez luftbalonként fog kipukkadni.

– Ebben teljesen biztos vagy?

– Igen, de azt nem mondtam, hogy mikor…

– Vegyük sorra azokat a könyveidet, amiben fontos a múlt, a személyes vonal!

– Ott az Apák könyve, ami az én legnagyobb sikerem volt. Bár az egy kitalált család, mert apám családjáról nagyon keveset tudok, így aztán kénytelen voltam kitalálni. Aztán ott az Anya csak egy van, amelyik anyám regénye. És végül ott a Zeng az ének, amelyik 1956-ban, hat éves koromról szól, de ott van egy még éppen egyben lévő család. Nagyon sokat írták rólam belföldön és külföldön egyaránt, hogy a családi élet rögeszmés krónikása vagyok.

– Miért volt fontos számodra megírni a Dunapestet?

– Úgy gondolom, tarthatatlan, hogy ilyen sok embert teljesen értelmetlenül meggyilkoltak, méghozzá úgy, hogy belelőtték őket a Dunába. Ezen egészen egyszerűen nem lehet túllépni! Európa más államaiban mindezt feldolgozták. Elsősorban természetesen Németországban, ami persze nem véletlen, hiszen ők voltak a „legsárosabbak” ebben az ügyben. Nálunk azonban soha, senki nem kért bocsánatot a legyilkolt sokaságtól, akiknek egyébként talán 40%-a lehetett zsidó, hiszen a többiek cigányok, románok, ellenállók voltak. Tőlük senki nem kért még bocsánatot. Ráadásul a gyilkosok közül már alig van életben valaki. Én most veszem a fáradtságot, térdre ereszkedem, hogy bocsánatot kérjek. Nem, nem az ő nevükben, a sajátoméban, magyarként.

– Olyan ez a könyv, mintha egy zenemű lenne. Minden fejezet iniciálé betűkkel van jelezve, minden újabb fejezet belső egységeit azonos betű jelzi, minden fejezet négy egységre tagolódik, miközben a kötetnek is négy főbb szereplője van.

– A könyvemnek valóban négy cselekményszála van. Az első egy Linda nevű, Angliában élő francia nő köré szövődik. A második szál egy Lindánál egy generációval fiatalabb két fiatalemberről, Ákosról és Dánielről, a zenei szakíróról és egy zenei kiadó szerkesztőjéről szól. A harmadik szál egy náluk is fiatalabb kislányról, a képzőművész-féle Tóth Juliról szól, aki a Pozsonyi út 38-40-ben él. A negyedik szál pedig maga, az imént már említett, két egybeépült Pozsonyi úti ház. Valóban jelezni akartam, hogy négyesekben haladunk előre. Van egy-egy hosszabb fejezete Lindának, a fiúknak és háznak. Ezt a szerkezetet szerettem volna a betűkkel és tartalomjegyzékkel kifejezni.

– Mi volt meg elsőként a történetből?

– Az, hogy 1979-ben beköltöztem egy házba, ahol valaha ki volt írva a márvánnyal borított lépcsőházban, hogy tervezte Hofstätter Béla és társa. Bár a betűk már leestek, de sötétlő árnyékukat még el tudtam olvasni a falon. Elkezdtem utána kérdezni, akkor derült ki, hogy itt lőtték a Dunába 36 éves feleségével együtt. Akkor úgy éreztem, hogy egyszer ebből kellene írni egy regényt. Másfél, két év alatt készültem el. Írni azt jelenti, hogy előbb gondolkozol és hagyod, hogy a téma megérlelődjön benned. És ennek most jött el az ideje.

Címkék:Dunapest, Vámos MIklós

[popup][/popup]