Lefkovicsék gyászolnak – a rendező és a producer mesél a filmről

A napokban kerül a magyar mozikba a Lefkovicsék gyászolnak. Keserédes pesti zsidó dramedynek szánta első nagyjátékfilmjét a dokumentumfilmjeiről (Havanna, csak oda, A báró visszatér) ismert Breier Ádám rendező. Vele és Ausztrics Andrea producerrel beszélgettünk.

A Lefkovicsék gyászolnakban szerethetően, színesen, őszintén mesél apákról és fiúkról, generációs sérelmekről, elszenvedett traumákról, a megbékélés esélyéről ateista és vallásos zsidók között, összességében a közösségek megtartó erejéről. A Palm Springs-i Nemzetközi Filmfesztivál versenymezőnyében debütált a film, majd Miami és a New York-i Zsidó Filmfesztivál közönségét is meghódította. A hazai bemutató után a film folytatja fesztiválkörútját, többek között már februárban látható lesz az Atlantai Zsidó Fesztiválon (a világ egyik legnagyobb zsidó film fesztiválján), majd márciusban egy elismert európai fesztiválon lesz a film európai premierje.

Kevés magyar rendező mondhatja el magáról, hogy egyszerre három amerikai, közülük két amerikai zsidó fesztiválon arat zajos sikert az első nagyjátékfilmjével. Hogyan sikerült összehozni?

Ádám: A hazai film produkcióknál alapállás, hogy először külföldön fesztiváloztatják a filmeket, és csak utána hozzák ki őket itthon. Inkább az a ritka, hogy a bemutató előtt már van amerikai forgalmazója a filmnek. Az amerikai fesztivál turnénk csodája, hogy kelet-európai tapasztalattal rendelkező, tematikus zsidó és izraeli filmeket választó forgalmazó viszi a Lefkovicsékat fesztiválokra, és ha minden jól megy, ősztől amerikai moziforgalmazásba is. Az 1945-öt és az Akik maradtakat is ők forgalmazták az Egyesült Államokban.

A Nemzeti Filmintézet Inkubátor programjának a támogatása mire volt elegendő? Milyen további támogatást vettetek igénybe, főleg zsidó szervezetek részéről?

Andrea: Az Inkubátoros filmeknek egységesen megítélt száz millió forint plusz húsz millió forintos kiegészítő közvetlen állami támogatást kaptunk az NFI-től, gyakorlatilag annyiból kellett kihozni a filmet. A kiegészítő támogatások anyagilag a teljes költségvetéshez képest kevésbé voltak jelentősek, viszont a plusz szponzorációk és a zsidó szervezetek támogatásai presztízsben annál nagyobb értéket képviseltek. Szeretném hangsúlyozni, hogy zsidó közösségi részről ez egy közösségi film lett. Nagyon hálásak vagyunk a rengeteg segítségért, kezdve azzal, hogy külön irodát kaptunk a Bálint Háztól, sőt az egész épületet használhattuk castingokra, ruhapróbákra, szövegtanulásra. A film megvalósításának a szándékától a Filmintézet részéről a végső forgatókönyv elfogadásán, majd az előkészítésen át nagyjából egy év telt el a forgatásig. Ez idő alatt nagymértékű lett az infláció, konkrétan a forgatás közepén, 2021 nyarán szöktek magasba a benzinárak. Az ilyen helyzetekre nem lehet felkészülni, a mi esetünkben az összes alvállalkozó, stábunk tagjai kompromisszumot kötöttek, ahol lehet spóroltunk, saját autóval közlekedtünk. Mindenki nagyon akarta ezt a filmet.

Speciális előkészületeket követelhetett meg a történetben a zsidó liturgiai szerinti temetés, a kaddis és egyéb imaszövegek, a siva (gyászhét) részleteinek a tanulmányozása.

Andrea: Eleve úgy kerültem a produkcióba, hogy Felszeghy Ádám producertársam megkért, segítsek Ádámnak és forgatókönyvíró társának, Csaba Bálintnak felkészülni az előválogatást kísérő pitchre, dolgozzunk együtt a zsidó tradíciót érintő részleteken. A későbbiekben több rabbi segítségét is igénybe vettük. Régóta foglalkozom a zsidó tradícióval, holokauszt filmekből írtam az első diplomámat, a másodikat az ifjúsági zsidó szervezetek újraéledéséről, a doktorimban pedig a zsidó múzeumokkal foglalkoztam, emellett huszonvalahány éve a Marom szervezetben projekteket viszek. A Marom vezetője, Schönberger Ádám szintén segített számos alkalommal a film készítése közben, ha kellett, kipát adott kölcsön, illetve a zenészek megtalálásában is a segítségünkre volt. Számomra a legnagyobb segítség Cseh Viktor barátom volt, aki az előkészületektől a vágásig végigkísérte a film alakulását, és folyamatosan rendelkezésre állt mint tanácsadó, hogy minden részlet autentikus legyen.

Ádám: A héber imaszövegeknél akit csak megkérdeztünk, mindenki mást mondott, hogy mit és hogyan kell csinálni ahhoz, hogy a legautentikusabb legyen. Sokféle verzió felmerült, hogy hová képzeljük el Lefkovics Iván karakterét, milyen közösségből jön. Végül modern ortodoxnak rajzoltuk meg egy izraeli kisvárosból. Több rabbival is konzultáltunk, többek között Verő Tamás és Darvas István rengeteget segítettek. Szabó Kimmel Tomi, aki se nem zsidó, se nem vallásos, több reggeli imán is részt vett a Dohány utcai, a Kazinczy utcai zsinagógában, de jártunk Radnóti Zoltán közösségében is. A filmbeli rabbit alakító Kardos Róbertnek Polnauer Sándor mondta fel hanganyagban a szövegét, Szabó Kimmel Tamásnak pedig Lózsy Tamás. Sok esetben anyanyelvi héberrel éppúgy felvettük a hanganyagokat, mint magyar akcentussal, csak hogy hallják a különbséget.

Andrea: Lefkovics Ivánnál fontos volt, hogy mivel tíz-tizenkét éve él Izraelben, ott tanult meg héberül, legyen némi akcentusa, de mai szavakat használjon, hiszen a történetünk is mai. A Kazinczy utcai zsinagógában is segítőkre találtunk, nekik köszönhetjük például az imakönyveket a díszletben.

A Lefkovicsék három férfi generációt, három eltérő utat mutat be: a mogorva bokszedző apa a pesti zsidó szubkultúrából, az apai keménység elől Izraelbe menekült, betért fiú, valamint a zsidó hagyományokba beleszületett unoka személyében. A filmeken általában a nők szoktak érzéseket, lelki sebeket, sérelmeket hordozni. Az is volt a cél, hogy visszaadjátok a pasik jogát érző mivoltukhoz?

Ádám: Nem feltétlenül pasifilmet akartunk, hanem olyan emberi családtörténetet, amivel bárki képes azonosulni. Azt szoktam mondani viccesen, hogy ez a film bárkinek való, akinek volt apja. Korábban több kisfilmet csináltam női főszereplővel, és mindig azt kaptam meg, hogy mit jövök női sztorikkal, amikor nem is vagyok nő. Sose értettem a feminizmusban, hogy nem az a célja ennek a mozgalomnak, hogy ha a pasikkal van a baj, őket is bevonjuk, közösen keressük a megoldást? Tudat alatt talán bennem volt, hogy ha már nem lehet nőkkel foglalkozni, akkor foglalkozzunk „feminista módon” férfiakkal. A generációs különbségek, ellentétek mellett az is szándék volt, hogy a férfiakat érző lényként mutassuk be. A pasik rejtőzését az érzelmektől mindig izginek találtam.  Egy színész nem attól jó, hogy kimutatja az érzéseit, mint egy szappanoperában, hanem attól, ahogy elrejti azokat, és mindig az az izgalmas, amikor ez kiderül. Az apa, Lefkovics Tamás esetében a „hogyan lehet a teknőst feltörni, milyen akadályok elé lehet állítani, hogy kénytelen legyen megnyílni” volt a tét.

Óriási adu ásza a filmnek, hogy a színészek maximálisan hitelesek: Bezerédi Zoltán mogorva, zsémbes bokszedzőként, aki fiaként szereti a tanítványát, de a saját fiával évek óta nem áll szóba, Szabó Kimmel Tamás az izraeli katonaságot megjárt, ortodox férfiként, aki anyja temetésére, a siva megülésére jön haza. Közösségi összefogás eredménye az is, hogy ráleltetek az alig hat éves zsidó kisfiúra, aki remekül szót ért a halott nagymama szellemével?

Andrea: Leo a filmben még csak öt éves, a szülei izraeliek, Budapesten élnek. Héberül, angolul és magyarul is beszél. A Lauderbe jár, elsős a nemzetközi osztályban. Nagymértékben Nemes-Jeles Vera gyártásvezetőnek köszönhető, hogy rátaláltunk. Elég limitált a zsidó óvodás gyerekek száma itthon, ezért írtunk hasonló korú gyerekes ismerősöknek még Izraelbe is, magyar ajkú izraeli szülők is küldtek nekünk videókat.

Konkrét színészekben gondolkodva írtátok a forgatókönyvet?

Ádám: Részben rájuk lett írva, részben pedig a próbafolyamat során alakultak a szerepek, alkalmazkodva ahhoz, hogy melyik színésznek milyen szöveg, mozdulat áll jól. Dokumentumfilmesként megtapasztaltam, hogy ha a rendező előre eldönti, mit szeretne látni, akkor a legjobb dolgokról lemarad. Ha nem úgy állsz hozzá, hogy követsz egy embert, látod, mit csinál, és azzal foglalkozol, hanem azzal hogy te mi szeretnél látni, abból nem sül ki semmi jó, vagy ha nagyon akarsz valamit, akkor is az a jó, ha segítesz a színésznek ezt magában megtalálni. Bezerédi Zoli már megvolt a fejünkben a forgatókönyv írásakor. Szabó Kimmel Tomival és Leóval rengeteget próbáltunk ahhoz, hogy kiderüljön, mi áll nekik jól és mi nem.

Igaz, hogy egy Lefkovics nevű néző állítólag felismerte a saját családját, miközben nézte a filmeteket?

Ádám: Ez egy picit össze lett keverve. Miamiban volt egy hölgy a nézők között, akit Lefkovicsnak hívnak, egy másikat meg Weiss Suzynak. A mi filmünkben Weiss Zsuzsának hívják az anyát, aki meghal. Egy harmadik néző mesélt el nekünk a miénkhez hasonló sztorit a családjáról. Amúgy a Lefkovics név onnan jön, hogy bármikor bementél a Hegedűs Gyula utcai zsinagógába, ott ült Lefkovics Sándor, akit mindenki csak Córesz bácsinak ismert. Mindig azt mondogatta: „gyerekek, ez már szar, córesz van.” A pesti zsidó közeg egyik legviccesebb figurájaként a neve valami humort hordozott.

Amennyire tudom, eredetileg a saját családodról szerettél volna filmet forgatni. Hol tért el az ötlet a pesti zsidó szubkultúra, a boksz, illetve az izraeli vallási vonal irányába?

Dinamikákban tekinthető kiindulási pontnak a saját családom, meg egyéb családok, barátoké, ismerősöké. Amint kialakultak a karakterek, idővel ők kezdtek el diktálni, hogy mi fér bele a viselkedésükbe, mi nem. Az írás volt a nagy meló, kitalálni, hogy lesznek az „apa és fia egymásnak feszülések” sematikus gondolatból megfogható, hús-vér emberek. Távol került ugyan a valóságtól, de beleollóztunk a figurákba a saját családom tagjaiból, forgatókönyvíró társam, Bálint családtagjaiból, a boksz világában zajló találkozásokból is. Tomiban is van belőlem, a bátyámból, de a katonai sztorit az izraeli hadseregben egy ismerősömtől vettem például.

Dokumentumfilmes múltadból hozod, hogy lazábban megteremted a természetesség látszatát a kamera előtt?

Onnan kezdődött az egész, hogy tizenöt évesen írtunk Szegő János barátommal egy pocsék forgatókönyvet. János szülei Fehér György filmrendező anyukájának voltak a szomszédjai. A CBA-ban lebeszélték a mamával, hogy Gyuri elolvassa a forgatókönyvet. Elmentünk hozzá, láncdohányozott, „olvashatatlan, pocsék, vacak”, mondta, „de amúgy is miért akarunk forgatókönyvet írni, vegyél egy videokamerát, és forgasd le anyádat” – mondta. Mindennek az alapja, hogy egy embert látunk a képen, át kéne tudni adni a nézőnek, hogy mi zajlik benne.

Ez volt a szándékod akkor is, amikor a magyar irodalom elegáns, különc jelenségét, Krasznahorkai Lászlót utaztattad az eltűnt idő nyomában, A báró visszatér című portréfilmben?

Krasznahorkaival rengeteg interjút találni a youtube-on. Mindig olyanok beszélgetnek vele, akik próbálják megütni az ő intellektuális szintjét, egyenlő partnernek tekintik magukat. Meg se próbáltam ilyesmit, teljesen „hülyén” indultam neki. Krasznahorkai Tarr Béla filmes alkotótársaként, meg vizuálisan is izgalmas figura, van benne egy dark prince karakter. Amikor Amerikában laktam, egyszer találkoztam egy dokumentumfilmessel, aki elmesélte, hogy egy német Stasi ügynökkel forgat filmet. Játssza a hülye amerikait, mint aki semmit nem tud, hogy a pali ettől annyira ideges lesz és elmond mindent. Én is így álltam hozzá Lacihoz. Többnyire szakmai kérdéseket tesznek fel neki, emberi dolgokról senki nem merte kérdezni. Élvezte.

Mit jelent számotokra a mai magyar közegben zsidónak lenni: kultúrát, vallást, hagyományt, egyebet?

Ádám: Szerintem mindenütt ugyanolyan kisebbséginek lenni. Belülről is lehet építeni egy gettót, meg el is lehet fogadni, természetes, hogy ha az ember picit kilóg a sorból, annak vannak következményei. Amúgy ezzel a filmmel pont azt kerestem viccesen, hogy mit is jelent zsidónak lenni. Ha személy szerint nem is vagyok vallásos, volt bar-micvóm, van a családomban vallásos. Tulajdonképpen a vallás identitásformáló, még ha nem is hiszek benne, gyönyörűséggel tölt el, ha bemegyek a zsinagógába, látom az üknagyapámat imádkozni. Azt, hogy kimondhatom, zsidó vagyok, annak köszönhetem, hogy ő még hitt. Nem szeretem, hogy a holokauszt egy identitásképző folyamat, de tagadni sem lehet. Gyerekként nem a szenvedést láttatták velem a nagyszüleim, hanem arról meséltek, milyen szerelmesek voltak tizennyolc évesen és hogyan mentették meg egymást többször is. Nagyapám elbújt a lichthofban, nagyanyám oda vitte neki az ételt, vagy hogy nagyapám, hogy vette őt ki a Duna part felé tartó sorból. Az élet szép című Benigni filmhez hasonló pozitivitást próbálok átadni a Lefkovicsék gyászolnakban is. Nekem a zsidóság inkább a családomban élő humort jelenti, ennek a közegnek az ízét, azzal tudok leginkább azonosulni.

Andrea: Mint kulturális antropológus, elsősorban közösségként gondolok a zsidóságra. Ha nincs közösség, akkor nem érdekes számomra, hogy milyen típusú hagyományok hogyan élnek tovább, mert közösség nélkül hagyomány sincs. A Lefkovicsék gyászolnakban is az a legizgalmasabb folyamat, hogy a három ember, aki három teljesen eltérő közösség része, hogyan tud vagy sem, a mindennapok szintjén összerázódni.

Ádám: A Bezerédi alakította Tamás azt a generációt képviseli, amelyiknek a szülei holokauszt túlélők vagy a holokauszt áldozatai. Általában ők voltak a legnagyobb vallási tagadásban, ami visszajött a következő generációban.

Andrea: Sokat beszélgettünk arról, hogy a szereplőknek hozniuk kell azt, ami egy átlagos generációk közötti váltásban is megtörténik; így lesz valami egyszerre általános és egyedi. Hogy a választásaik motivációja valahol közösségi és generációfüggő is. A harmadik generáció nyitja ki az ajtót a hagyományok, vagy bármiféle kötődés iránt. Engem nagyon érdekel, hogy mit hoz a negyedik generáció. A harmadik generáció választása nem feltétlenül jelenti azt, hogy a vallásos családban, Izraelben felnőtt Leo majd ne jönne vissza egy hátizsákkal tizennyolc évesen, mert a Sziget Fesztivál inkább motiválja, mint egy ortodox házasság.

Lefkovicsék gyászolnak (12) – előzetes

Breier Ádám első mozifilmjében Lefkovics Tamás, a nagyszívű, de konok bokszedző (Bezerédi Zoltán) viszonya annyira megromlott a fiával, Ivánnal (Szabó Kimmel Tamás), hogy évek óta nem beszélnek egymással. Iván Izraelbe menekült az apjával való konfliktus elől, ortodox zsidóként ott él és alapított családot, Budapestről csak az édesanyjával (Máhr Ágnes) tartja a kapcsolatot.

 

2023 október 7-e, a terrortámadás óta igencsak átértelmeződtek a viszonyok Izraelhez, pro és kontra. A Lefkovicsék megbékélés üzenete fájóan aktuális. Hogy érzitek?

Ádám: Azt tapasztalom, hogy október 7-e kapcsán nem lehet megszólalni. Elképesztő figyelmet, érzelmeket, dühöt kavar, de attól még a helyzet ugyanaz, jó ideje tart ez a konfliktus. Bármit mondasz, Izrael-párti leszel vagy palesztin-párti. Valójában a Lefkovicsék is arról szól, hogy nem beszélgetések zajlanak, hanem egymás pofozgatása, táborokba tömörülés. Nincsenek árnyalatok, semmit nem lehet kritizálni, mert akkor rögtön besorolnak egyik vagy másik oldalra.

Andrea: Bármikor beszéltem külföldön a magyar zsidóságról, mindig mertem azt állítani, hogy nem érzékelek antiszemitizmust. Most már nem mondanám ezt olyan meggyőződéssel, akár a filmünk kapcsán is megjelenő gyűlölködő antiszemita kommentekből ítélve. Biztosan lesz olyan fesztivál, ami nem fogja beválogatni a filmünket, mert az önmagában állásfoglalás Izrael mellett. A filmben lévő izraeli szál konfliktust generálhat, megoszthatja a nézőket pedig a film pont az ellenkezőjéről, a megbékélésről szól.

Ádám: Egyébként egy nagyon palesztinbarát ismerősöm is látta a filmet, épp azt tetszett neki, hogy semmilyen irányban nem elfogult. Bízom a nézőkben, még ha nem is hiszem, hogy egy film megváltoztatja a világot, de reményeim szerint hozzá tud tenni a békéhez, a kommunikáció megnyitásához a szekértáborok között.