Kovácsék

Írta: Erdélyi Ágnes / Bíró Balogh Tamás - 2020-11-11 Rovat: Irodalom, Kultúra-Művészetek

Erdélyi Ágnesnek, Radnóti Miklós féltestvérének saját jogon is értékelhető életműve a nagyközönség számára jobbára ismeretlen – a Bíró-Balogh Tamás irodalomtörténész szerkesztette Arckép szavakból című, a Jaffa kiadó gondozásában megjelenő kötetben először válnak hozzáférhetővé Erdélyi Ágnes írásai. A könyvben a novellák és versek mellett a Kovácsék című kisregény is helyet kapott. Ebből közlünk részletet, s alább két verset, melynek egyikében mintha megjósolta volna az európai zsidóság sorsát.

Erdélyi Ágnes

Kovácsék

Klári a piactéren lakott egy nagy bérházban. A kis szobában már ott tanyázott Pali és Kertész Laci, akinél ugyan nem volt cselló, de hozott egy patefont, nagyszerű lemezekkel. A szobát hatalmas dívány uralta és egy könyvszekrény. Az egész alig volt háromlépésnyi.

A falak mentén kirakták Ted képeit, és gusztálták őket. Expresszionista lelki történésekkel telt képek voltak ezek. A keresztelő után ilyen címeket kaptak: TÁJ SZERETŐKKEL, ANYAG ÉS ÉLET, háború, lázadás; egyetlen férfialak, a végtelenbe nyújtózó öklös kezekkel. Lázban égő arccal, de belőle árnyszerű kontúrokban sok alak vetült előre, kiegyenesedő gerinccel. EGYEDÜL A TAVASZBAN: egy ligetben minden padon párok, előttük halad az úton egy púpos. Olyan társtalan a nyomorékságában, amiből senki szeretete nem próbálja megváltani, hogy sírni kellett rajta. És sok kép volt még, egyik erőteljesebb a másiknál. Olajfestmények és grafikák. Lassanként mindennek neve akadt. Akkor összerakták őket, és Klári valahonnan egy rúd szárazkolbászt és kenyeret halászott elő. Nemrég vacsoráztak, de ez egészen más volt, így, együtt, jólesett. Ted most előadta a bort, amelyet hangos tetszéssel fogadtak.

– Ted tárlatának sikerére iszunk! – mondta Lili, és a többiek rákoccintottak.

Laci eloltotta a villanyt, és csak a kicsi olvasólámpát gyújtotta meg a dívány mellett, sőt azt is letompították papírral egészen opálosra. Most végigheveredtek keresztbe-hosszába a díványon, Laci pedig felhúzta a patefont, és bemondta: Beethoven: Sors-szimfónia. Csendet!

A cserépkályha nyitva levő ajtaján fellobbanó piros parázs fénye sugárzott ki, meleg barna árnyékok nyújtóztak a könyvek díszkötésén, a tűz lángja megvillant az asztalon álló poharakon, és szálltak az örök hangok zúgón, mennydörgőn és fenyegetőn, édesen, puhán és vigasztalón, változatosan, de súlyosan és kérlelhetetlenül, mint a sors. A földön egy díványpárnán ott ült a gép előtt Laci, szemét lehunyta, felsőteste himbált, és kezével dirigálta a láthatatlan zenekart. Pap volt, és misét celebrált a szépség templomában, haja előrehullott a homlokába, s mikor a zene elhallgatott, mély csend követte. Laci összerezzent az éles karcolásra, ahogy a tű a lemezt kaparta.

Új lemez jött. Néger férfikórus. Ének. Ilyesmit Kata még sohasem hallott. Összecsavarták a szívét ezek a sötét férfihangok mélységes állati szomorúságukkal, csodálatosan lüktető sajátos ritmusokkal. Még egyszer – könyörgött, mikor vége volt. Játszották többször egymás után, aztán a másik oldalát, ami szintén néger kórus volt. Gyönyörűek voltak ezek a monoton songok, amelyek bár angol szövegűek voltak, bennük örült és sírt mégis a barna Afrika. Suhogtak a szélben a kókuszlevelek, zsivajogtak a lándzsákkal gyakorlatozó harci táncot járó vad néger törzsek, a dzsungel millió hangja, tenger csobogása, de benne volt éppen úgy az ültetvényeken görnyedő négerek hátán csattogó korbács is, és benne sikoltott az amerikai meglincselt négerek halálfélelme, vérző teste is.

– Most valami vidámabbat, Lacikám, hogy magunkhoz térjünk – indítványozta Klári.

Kata Pali mellett feküdt a díványon, és a fiú mellére hajtotta a fejét. Laci tánclemezt tett föl, s pattogó, ugráló ritmusú fox csendült.

– Táncoljunk, Kat – húzta föl a díványról Pali. Mindent a fal mellé toltak, így maradt egy egészen kicsi hely. Egyszerre azonban csak egy pár táncolhatott.

– Most apacsul fogunk táncolni.

Összetapadtak, ugrálva és groteszkül kihangsúlyozva járták a figurákat, kéjes pofákat vágtak, a többiek pedig gurultak a nevetéstől. Aztán Laci táncolt egyedül hastáncot, majd Klárival egy „tangó sentimentale”-t. Senki sem figyelt Liliékre, akik az árnyékban ültek, bámulták egymást, és ujjaik keresztül-kasul kulcsolódtak egymáson.

Klári észrevette őket, intett a többieknek, Pali a villanyhoz lépett halkan, Klári a patefonhoz, hirtelen bántó élességgel fölgyúlt a villany, és váratlanul elhallgatott a zene. Ők pedig ott állottak négyen szemben Liliékkel, és bámulták a zavartan magukhoz térőket.

Harsány röhögésben törtek ki.

– Mi az? Még mindig kereszteltek? Ennek a képnek mi adunk címet: az irodalom és a képzőművészet angyali egymásba olvadása.

Ted zavartan nevetett, aztán, hogy elterelje magukról a közfigyelmet, kérte Palit, olvasson fel a regényéből.

Pali nem azért író, hogy kéresse magát egy kis szereplésre, de nem volt nála a kézirat, és így sajnálattal lemondott. Klári elővett egy Tagore-kötetet, és abból olvasott fel verseket. Nagy filozófia volt ezekben a kötetlen és rímtelen, prózának ható versekben, sok igazság és filozófia. Csodálatosképpen mégis olyan sajátságos versek voltak, így forma nélkül is. Klári kellemes, mély hangján gyönyörűek voltak.

Újra ittak, és mindenki azzal foglalkozott, ami a legjobban esett neki. Senki sem törődött már a másikkal. Pali verseket mormolt Kata fülébe, Klári és Laci újra a patefon előtt álltak, és muzsikáltak, Ted a vázlatkönyvébe skiccelte a többieket, Lili pedig a háta mögött térdelt, és nézte. Pali végignézett rajtuk, és elnevette magát.

– Nézzétek! Kész bolondtanya, mindenki a maga kis őrültségeivel foglalkozik, a maga kis rögeszméjével. Sziget ez a szoba, ahol nyugodtan fantáziálhatunk, és percekre talán még azt is hisszük, hogy egyszer sikerül megindulnunk, élnünk és beérkeznünk. Ted látni fogja a Louvre-ban Mona Lisát és Rodin szobrait, az olasz mestereket és Van Dycket. Engem mégis kiküld a lapom Párisba, utazom, impressziókat gyűjtök, regényeket írok, kiadók kiadják, Laci megszerzi a diplomát, és sok ezer tenyér csattan össze, amikor befejezi a koncertdobogón valamelyik halhatatlan darabját, sőt talán saját szerzeményét, mert Laci ilyesmire is képes. Lili kiadja a verskötetét, a Nyugat és a Korunk versenyt fogják dicsérni, Klári… Óh! Mindnyájunknak balzsam egy ilyen este, drága, jó, bolond este, aztán holnap Kata megy irodába, holnapután férjhez megy józan, normális vőlegényéhez, Ted kezdi kilószámra gyártani a szemét giccseket, én szaladok a rendőrségre anyagért, Klári kombinékat hímez, brrrrrr… gyerünk haza!

Nap, szinek, valóság

Csónakban ültünk fényes víz fölött,

szemét volt és törött cserép a parton,

csak a nap ápolt s tűzött hegyesen,

olcsó színt mázolt két huszéves arcon.

Hátunkon vittük a pőre napot,

kezünk hevert lustán az evezőn,

szemünkbe elöl cifra házak

csupasz háta vigyorgott leverőn.

Beszéltünk egyszerűn, mi is lesz velünk

és felsoroltuk mindazt mi lehet,

a part mentén a hízott iszapon