Konrád György utolsó kötete: Sétabot

Írta: Konrád György - Rovat: Irodalom, Kultúra-Művészetek

A tavaly elhunyt író, esszéista utolsó kötete Sétabot, Ásatás 3. címmel jelenik meg a Magvető Kiadónál. Ebből közlünk részleteket. 

Konrád György (Fotó: Tóth Csilla)

EGY NEMZET KELETKEZÉSE

Nézem Carmi, múlt századi izraeli fényképész képeit. Szemek, sokat tudó, beszédes szemek, látnak még valami mást is a látvány mögött. Belenéznek a múltba, ott maradtak valahol, és oda vágynak, ami már nincs, és ahol még nem voltak, valahova, ami máshol van, mint ez itt, de innen, ugyan már, hova is mennél? Jön egy tanár vagy tudós a családjával, sötétszürke öltöny, nyakkendő, világosszürke kalap, körül a sivatag, poros út, a jövevény néz valahova előre. Azután maga elé néz egy éles arcú bevándorló az új otthonában, ahol a háttérben sokan nyüzsögnek. A csecsemőjét magához ölelő, Afrikából jött fiatal nőnek talán senkije és egyebe sincsen, csak ez a baba. A nyakkendős, borostás jövevény belenéz ebbe a kopár világba. Realista pillantások, hát igen, ez van, számot vetnek az új valósággal, és már csak ez az új összetartozás van, ebben kell otthonra lelniük. De ez a kis ország tarka kaland is, annyi másféle ember. Furcsa, hogy a százötven országból itt összejött zsidóság olyan sokszínű, mint maga az emberiség. A jemeni nő a rögtönzött kemencéje elé guggolva, öreg, ütött-kopott edényekben főzve, elmerül a maga külön világában. Sok a rezignáció, vagy egyszerűbben szomorúság a szemekben. A szépségtől ragyogó asszonyokéban is ott bujkál a sötétség ismerete. Rideg vidék, kezdetleges tárgyak, ezek az emberek nincsenek elkényeztetve, lepakolják a teherautóról a szegényes motyójukat, oldalt a gyerekek bámészkodnak. Aztán előáll az idill, a keleti zsidó család együtt ül a kőtornácon, ilyen lenne az eleganciájuk bármilyen közel-keleti országban. És a kamerába is így néznének bele, várják a halk kattanást. Az asztalon van kenyér, kancsó, pohár. Az orosz–német földről jött Borisz Vinograd, aki Izraelben a Carmi nevet vette fel (adódik a képzettársítás a Kármel hegy boraival) megnézi a földön guggoló jemeni ékszerészt, a genezáreti fűszerest, a kapu előtt összegyülekezett gyerekkocsis anyákat, a szűkösség és jegyrendszer idején osztott kerek cipót, amelyet egy kislány és egy kisfiú ölel a mellére. Fekete ruhás beduin asszonyok és fekete birkák a fehér kockaházak tövében. Kevés az árnyék, kevés a fa, rövid nadrágok, szikkadt, barna arcok. Érett férfiak kocsmai kockajáték fölé hajolnak, intőn, de viccesen emeli föl az ujját az egyik. A bitumenes hordók mellől illedelmesen felállnak a kamera elé sorakozván a derékig meztelen szurokmaszatos útépítőmunkások. Szép lányok hasalnak a domboldalon a fűben, a kibuc tehéncsordáját őrizve. Szegényes életképek az ötvenes-hatvanas évekből, a szatócsbolt egyúttal kocsma is. Itthonról és úgy általában Kelet-Európából, vagy a Balkánról ismerős arcok, helyszínek, életképek. Az emberek olyanok, mint a többiek.

 

DE HOGY EZEK ZSIDÓK?

Persze nem mind, a bolt előtt a lovát kikötő beduin a hosszú, fehér burnuszában valószínűleg nem az, de már a katonai parádén tevegelő huszár alighanem zsidó. Kétes, hogy az izraeli arabot szemre meg tudnám-e különböztetni az arab országból jött zsidótól. És az askenázi-szefárd vegyes házasságból lett gyerek? Őt hogyan osztályozzuk? Talán inkább ne osztályozzuk sehogy. Elmélkedjen erről ő a maga időskori önéletrajzában. Jött, és itt van. Gazdagságnak, luxusnak itt még nyoma sincs, csak a legszükségesebbek, és ami adódik, semmi hivalkodás, kisemberörömök. Egy csontos arcú paraszt kenyeret szel, az ablakon át két panelház látható, meg egy ló. Kevés a hely, sátortáborba fogad be hatszázezer ember kilencszázezret, akiknek el kellett jönniük, akiket elűztek Észak-Afrikából meg a közel-keleti arab és muzulmán országokból, megtorlásul Izrael Állam létrejötte miatt. A félelem innen is, onnan is elűz embereket, egy előregyártott kis ház már maga a paradicsom ebben a szegénységből fogant országban, ahol menedéket keresnek ezek az emberek, akiknek a szeme már sokat látott. A katonáknak is beszédes a szeme, és a nőknek is az Atlasz hegyről, Marokkóból, száz-egynéhány országból, akiknek Európából, Ázsiából és Afrikából el kellett jönniük, mert azok voltak, amik, mert másképp néznek az emberre, tudnak valamit, mint az olyan ember, aki a túlsó partról jött. A messziről jött ember most itt van, és ezt a helyet kell a hazájának éreznie, ezzel a sok furcsa nyelvet beszélő emberrel kell megértetnie magát, ezekkel együtt kell fegyvert viselnie, mert egyszerre öt ország hadserege támad egy frissen alakult országot, és hogy mégis ez utóbbi győz – figyelemre méltó eset. A bevándorlók tudnak szegények is lenni, kezdetleges gyorsfőzőn elkészített ételekkel is beérik, azt eszik, amit jegyre kapnak, tudnak lemondani, és ha a harc úgy hozza, meghalni is, de nem akarnak olyan földön élni, ahol őket bántani lehet azért, mert zsidók. Halászok, parasztok, útépítők, arabok, drúzok és annyiféle zsidó, keletről és nyugatról jöttek, az egész földkerekséget összehozták, vitáznak, küzdenek egymással, de tanultak is egymástól, és magukra vállalták egy demokrácia alkotmányát és fegyelmét. Az arab országokból jövők olyanok, mint az arabok, az Európából jövők olyanok, mint az európaiak. És aztán keletkezik egy nemzet olyan emberekből, akiknek a más nemzetekbe való beilleszkedéssel – némelykor halálos – nehézségeik voltak. És aztán minden olyan is lesz, mint a mai normális nyugati világban, a különbség csak annyi, hogy fel lehet robbanni az autóbuszon, amelyen géppisztolyos katonafiúk és -lányok is utaznak. Megszokott kép: fegyveres óriás kíséri az apró nagymamát. Egy fiatal fiú, talán katona, ül a földön, őrködik bizonyára, mellette a fűben a géppisztolya, háta mögött többfelé mutató útjelző tábla, zománca kopott, talán golyó érte, az egyik irány: határ, veszély! A fiú tekintete pajkos és mulatságos.

MÁSODPERCEKBEN EGY ÉLETTÖRTÉNET

Születik egy város, a tengerparti sétányon összesűrűsödik estefelé a nép, mint a Földközi-tenger környékén általában. Napszállta után lehet ülőhelyet találni a tengerparti sétányra kitett padokon, és lehet nézni a hullámok csapdosását. Vannak csoda kocsik és elegáns dámák, vannak lovas és tevés huszárok, van szárítókötélen lengő szélfútta ruha, vannak figyelemre méltó épületek, utcai árusok, télen vízben tocsogó gyalogosok, arab nők, kosárral a fejükön, rajta tartom a szemem egy szamaras kordén szemlélődő cingár, öreg zsidón, van utcai fényképész és alsószoknyaárus, aki a járókelők feje fölött lengeti az átlátszó portékáját, és vannak cigarettára gyújtó halászok a kocsmai bádogasztalnál, továbbá vannak még áttetsző szakállú gondolkodók is. Igen különös kompozíció ez a sokféle ember, amely már mind egy nemzet; összegyülekeztek egy bécsi magyar-zsidó újságíró elgondolásának megfelelően a biblia földjén, amely föld, ha nem is sűrűn, de lakva volt. A képen a szakállas öreg filozófus, Martin Buber sem vidám, a miniszterelnök asszony, Golda Meir sem az, a lét vagy nemlét dilemmáiba kell beletekinteniük. Mikor került egy izraeli rablógyilkos, Martin Buber állítólag megkönnyebbülten felsóhajtott, végre mi is normális nép vagyunk. Carmi nemcsak a máshonnan Izraelbe menekülőket látja, hanem az izraeli fegyveresek elől menekülőket is. A művész élte a fotoriporter, a katonákat kísérő sajtófényképész szerény, de mozgalmas életét, tudta kivárni a megfelelő, telített pillanatokat. Nézte a feltekintő vagy a maguk elé meredő arcokat, játék közben is gyászolnak. Szívesen nézem Boris Carmi szemével ezt a világot, egyszerű ember lehetett, meglátta az egyszerűeket. Civilek országa, civiles az a kép is, ahogy Ben-Guriont, az öreg kormányfőt körülveszik a kedvenc tábornokai, akikből később miniszterelnök és államelnök lett, kezdettől fogva ismerik egymást, semmi merevség, mosolyognak az öregre, akinek a fehér haját fölfelé fújja a helikopter szele, az autoritás a személyiségből jön, a rang másodrendű. Carmi ott volt, ott lehetett, ez volt a dolga, a nagyok egymásra néznek, és a pillanatok tömkelegéből ki tudta választani azokat, amelyekben az arcok megélénkülnek, és sokatmondóak lesznek. Helyben volt, és kivárta ezeket a másodperceket, amelyek egy egész élettörténetet magukban foglalnak, és megérezte, hogy igen, most, ez az! Carmi az elmúlt télen meghalt, mint a szerelmes öreg férjek, akik csak rövid ideig bírják az özvegységet, és hamar utánahalnak a feleségüknek.

A könyv bemutatója a Konrád György születésnapját követő napon, április 3-án lesz a Magvető Caféban.

 

támogatás
Pop up banner
[popup][/popup]