Konrád György: Kőóra

Írta: Konrád György - Rovat: Kultúra-Művészetek

Részlet a Kőóra – Agenda II. című kötetből

Van három barát, Kobra, Dragomán és Tombor. A Kerti mulatság Kobra regénye, a Kőóra Dragománé, a Hagyaték Tomboré. A három regényalak meglehetősen különbözik, helyenként azonban alig takarják el a szerzőt. Dragomán (a neve jelent tolmácsot, követet, tudósítót) a romantikus határsértő, a megveszekedett játékos, akinek onnan, ahol van, mennie kell. Veszély és unalom űzi, honvágy és kíváncsiság hozza vissza ifjúsága színhelyére. A Hagyaték címéhez a mindhárom regényben megjelenő Melinda apjának, Kadron Jeremiásnak felbukkanó alakja adja meg a kulcsot. Ő az, aki az őt ért szerencsétlenségekből felépülve, az agg kort megérve, mitologikus hősként búvik meg a történeti és szereplői szálak mögött. Naplójával, melyet hagyatéknak szán, a szerelmi háromszöget tovább bonyolítja Melinda, Dragomán és Tombor között. Csodás elem is vele történik: ő ül bele a termékenység székébe, Szafed városában, ahol vízipipafüstben várja a messiást. Vajon mi lesz hagyatékával, és hogyan alakul tovább az életben maradtak sorsa?

Konrad Gyorgy

Konrád György

„Hol volt ön 1956. október 23-án, és mit csinált 1956. november 4-én?” – kérdezte Dragománt egy frissen érettségizett újságírónő, aki verseivel, riportjaival, vezércikkeivel és társasági híreivel betölteni látszik a szomszédos kisváros hetilapját. Október 23-án nem fogott fegyvert, november 4-én fogott, de hogy ez miért volt így, arra hirtelenében nem tudott válaszolni. Szép, fényes délelőttre emlékezett. Aznap, huszonharmadikán kellett volna megjelennie a Kísérlet című újonnan induló irodalmi és politikai havilap első számának, amelynek a szerkesztőségében Dragomán gyakornok-munkatárs volt. Ült a sarokszobában, senki sem volt benn rajta kívül, a többiek valami gyűlésre mentek. Tíz óra lehetett, halogatta, hogy a dilettánsok kéziratához nyúljon. Egy fiók tele volt a kerek fejű bérelszámolók költeményeivel és nagy bajuszú állatorvosok szenvedéstörténeteivel. Úgy illett, hogy az ifjúsága mindenkinek nagyon nehéz legyen. Egy mutatós önéletrajz ilyesmivel kezdődött: tízen voltunk, gyakran éheztünk. Minden állásfolyamodványhoz, egyetemi felvételhez, kérvényhez vagy fellebbezéshez önéletrajzot kellett mellékelni, kezdve a szülők osztályhelyzetének pontos megjelölésével. Dragomán rendszerint így kezdte: „Polgári családból származom.” Emiatt a neve mellé a tanügyi névsorokban odakerült egy X betű. Osztályidegen, megbízhatatlan, éppenséggel meg lehet tűrni, de ki is lehet zárni, helyi döntés szerint. A többieknél gusztusos, rendes betűk, M, munkás, ez volt az elit, P, paraszt, ez is jó volt, de nem annyira, A, alkalmazott, ez se hideg, se meleg, É, értelmiségi, ennek még utánanézünk. No de X! Már a betű formája is gyanús. Jó magyar név nem kezdődik X-szel, kozmopolita betű. Ikszes volt, kártékony elem, ami Dragománnak nem volt újdonság. Azelőtt is voltak betűk a neve mellett, vagy ZS vagy IZR, aszerint, hogy a nyersebb zsidó vagy a finomkodóbb izraelita megjelölést választották a névsorírók.

Aztán megint került valami osztályozás a neve mellé, mert a besorolók a származásról áttértek a lojalitás kritériumára. Aki lojális, aki nincs ellenünk, annak nincs külön betűje, az mind jó, az velünk van, mondta Kádár János, harminchárom éven át az ország ura, helytartója, előbb kemény, majd lágyabb kezű, atyai diktátora. Ez a befogadás – aki hozzánk nem rossz, ahhoz mi sem leszünk rosszak – sok embert meghatott. Végre odatartozhatnak a meg nem különböztetett többséghez! Ha már oda az X, akkor nem szeretnének azok közé a megátalkodottak közé tartozni, akik saját elhatározásukból megbízhatatlanok, akiket nem a születés, hanem az ő szabad döntésük tesz ellenséggé, ezek a visszatetsző individuumok a saját fészkükbe piszkolnak. Volt idő, amikor ellenzéki, ez annyit jelentett, hogy hőbörgő, izgága, bolond. De ne siessünk előre, 1956. október 23-án egyszer csak benne volt a menetben, lelépett a járdáról, és már benn állt a magához hasonló, akkoriban hosszabb fejű fiatalok között. Voltak, akik egymásba karoltak, várták minden utcasarkon, hogy előjön az Államvédelmi Hatóság, és szétszaggatja a menetoszlopot. Sokan könyököltek az ablakokban, kíváncsi, megrettent, bátorító arcok. Az újságárus kilépett a fülkéjéből, az újság az úttesten ment. A presszók nyitva voltak. Enyhe fenntartással bandukolt a tömegben, indokolt ugyan benne lennie, de ő már menetelt iskolai kötelességből több százezred magával május elsejéken. A friss menet szervezői között voltak, akik már gimnazista korában is a menet oldalán mentek. Most is ott voltak, autón irányították a tömeget, beavatottan viselkedtek. Ezúttal azonban minden sorban felbukkant egy újonc hangadó, ötletekkel állt elő. Akiben jelszógyártási hajlandóság volt, azt hálás közönség fogadta, ha versike, ha kínrím, továbbterjedt a leleménye. Tenni kéne valami szokatlant és emlékezetest. Poznanban – az a hír járta – tüzek is voltak. Elképzelhető-e egy mintaszerű parasztlázadás kastélygyújtogatás nélkül?

Konrad_Koora_HagyatekAránylag olcsó megoldás volt nekiesni a piros-fehér-zöld nemzeti zászlók közepén a búzakalászos, kalapácsos, ötágú csillagos címer kivagdosásának vagy kiégetésének. Szakértelem kellett hozzá, hogy a címer körábrája kiégjen, de a többi rész épen maradjon. Minden mesterségnek megvannak az ügyesei. Dragomán nem érezte magát otthon az ilyen heves jelenetben, ahogy azelőtt nem bírta a zakatolást vagy a tornatermi, lábszagú zabolátlankodást. Idegenkedett mindenkitől, aki hangosan belefeledkezik valami közösségi akcióba. Morálisan megtámadottnak érezte a maga szkepticizmusát az egészséges népi erők forradalmi optimizmusától.

Itt voltak a menetben a szépek és fiatalok, akik azelőtt is ragyogó mosollyal tudtak rágyújtani a nótára, bekapcsolódni a körtáncba, mert mihelyt a menet megállt, ők táncoltak. Most csendesen mentek, se dal, se tánc. A menetek emléke együtt volt, a meneteké, amelyekből Dragomán meglógott. Most nem lógott meg. Volt, aki kifordult, egy darabig ment, aztán nem tetszett neki. A villamos leállt, a járdáról öregasszonyok integettek, kocsis babák zászlócskát lengettek. Sokan voltak, azok ellen mentek, akiknek a lába alatt meneteltek néhány éve, azokat kívánták megdönteni most. Áradt a diákság, amely megtanulta a Szovjetunió kommunista (bolsevik) Pártjának történetét, Sztálin művét, amiben nemcsak elhajlásokról volt szó, de a forradalom, a felkelés lenini elméletéről is. Mentek a párttagok és a pártonkívüliek. A leghangosabbak, a leglelkesebbek, a legaktívabbak azok voltak, akik negyvenkilencben is hangosak, lelkesek és aktívak voltak. Nagy kézmozdulatokat tesz a költő, szép mély hangján kiált: „Gyerekek, ez forradalom!” De hát ezt mondta akkor is, amikor jött a forradalmi párt uralma, és azzal együtt jött ő. Jöttek a megkeseredettek és az idealisták, nagyon szerény ruhatáruk volt, az országhatáron túl nem jártak, be voltak csomagolva a helyi frazeológiába, csak azzal a paklival tudtak kártyázni, ami a kezük ügyében volt.

Dragomán azonban inkább béketűrő, mint harcias, jámborsága viszont csökönyösséggel párosul. A géppisztolyt polgáriasan inkább úgy viselte, mint az esernyőt, szükség lehet rá, jó, ha van. Nem volt forradalmár, húzódozott az illendő forradalmi romantikától. A nagy változtatók nagy dilettánsok, de a fennállóhoz képest nem lehet kontárabbnak lenni, gondolta akkoriban, a nagy leleplezés hangulatában. Előtűnnek a politikai zarándokutak, felvonulások, amelyekben részt vett, és sok más emberrel együtt valami jelszót mondogatott nem túlságosan hangosan, inkább csak udvariasan. A körülötte haladók is ezt tették, látszólag elégedettebben önmagukkal, mint Dragomán, aki nemsokára kimaradozott a menetből, ahogy a konferenciákból is legtöbbször meglógott. Feszélyezett volt az együttes vonulásokban, a sorsfordító, rendszerdöntögető tüntetéseket is, sok ember ilyenkor rendkívüli hangulatba kerül, úgy érzi, hogy itt az idő, most oda kell lépni a fegyverek elé és szétnyitni az inget, kutya, ide lőjél, ha mersz! Dragomán ezt nem tenné, mert ugyan ez a föllépés esetenként lehanyatlásra készteti a fegyvereket, megesik azonban, hogy egy revolveres, kesztyűs kéz éppen oda, a felkínált mellkasra lő. Az is megesik, hogy a tiszt tábornokká lép elő, és az áldozat, aki a revolvergolyót túlélte, ezen az igazságtalanságon úgy elkeseredik, hogy legközelebb saját kezűleg végez magával. Vannak idők és vannak hullámok, melyekben az élet természetes féltése alábbhagy, ilyenkor az emberek részegvidoran lépnek alá a semmiségbe, gyerekes anyák átviszik a zászlót a golyózáporon. A médiumképességgel rendelkező alkalmi szónok felkapaszkodik valami magaslatra és megnyargalja a várakozást, karmesterként vezényeli a téren állók hangulatát, érezve a tömegből jövő sugárzást, és a befogadókhoz igazítja a műsort. aki meg erre nem képes, az beleesik a vizes hordóba. A népünnepélyen próféták és mutatványosok lépnek fel. Akinek még nem volt ilyen élménye a nagy tömeges elragadtatásról, az áhítozik rá, hogy legyen.

Konrád György: Kőóra, Hagyaték. Agenda II–III. Európa Könyvkiadó, 2015. 416 oldal, 4.990 Ft

támogatás