Kifelé a világból

Írta: Meitner Tamás - Rovat: Irodalom, Kultúra-Művészetek

A váradi korzón a közkórháztól a Bémer térig örvénylett a tömeg. Az emberek nyugtalanul, félhangon pusmogtak. Szemünk láttára pattant szét a védett kisvárosi lét illúziójának buborékja. Mindenki ugyanarról beszélt: – Hitler Bécsben visszaadta Észak-Erdélyt Magyarországnak.

1940. szeptember 6.: Horthy Miklós bevonul Nagyváradra

– Mindig is oda tartozott – mondta büszkén a szemközti szomszéd, Emil bácsi, a környék kevés keresztényeinek egyike. – Hitler rendes ember.

Emil bácsi felesége gyanakvóbb volt:

– Meglátod, meglesz még ennek a böjtje! Most már vele kell tartanunk minden háborújában.

– De hiszen úgyis mindig győz – nyugtatta meg Emil bácsi élete párját. Ebben maradtak.

A magyar seregek hamarosan diadalittasan bevonultak Váradra is.

– Ezt is átvészeljük majd, Erzsike néni – mondta anyámnak egyik kosztos diákunk, Mikó Ferike.

És ezt mindannyian elhittük. De a ma már abszurdnak tűnő illúziók – könnyű annak, aki ismeri a történet folytatását – hamar szertefoszlottak. A sokak által várva várt magyar testvéreink magukkal hozták törvényeiket. Márpedig ott – és mostantól itt is – érvényben voltak a zsidótörvények, bár a katonai közigazgatás figyelme egyelőre elsőként az általunk nagyra becsült román orvosokra, ügyvédekre összpontosult. Nagy részüket egyszerűen átzsuppolták a románnak maradt Dél-Erdélybe. Ezután viszont már mi következtünk. A nyolc nagyváradi napilapból hármat hagytak meg, de ezeknél csakis árja újságírók dolgozhattak. Ezt a hírt Rudi, fiatal volt újságíró ismerősünk – szintén régi kosztos – hozta.

– Én itt már nem írok több újságot, Erzsike néni – mondta.

– És mihez kezd majd? – kérdezte anyám.

– Meg sem állok Palesztináig.

– De hiszen maga nem cionista – csodálkoztam.

– Ha kell, az leszek – nézett rám Rudi eltökélten.

Csendben megebédelt, azon a héten még eljárt hozzánk, azután nem láttuk többé. Újságíróink tehát eltűntek, minden értelemben, hiszen előbb a hivatásuk szűnt meg, aztán elhagytak bennünket.

Mi, fiatalok, nem járhattunk többé keresztény gimnáziumba, de megmaradt nekünk a zsidó líceum, a Zsidlic. Talán ma már nem is érthető, de vidáman fogadtuk ezt, hiszen legalább magunk között lehettünk, kitűnő tanárokkal. Egy ilyen közegben nagyon távolinak tűnt a fenyegető külvilág. Nem mondhatni, hogy minden tekintetben vidáman éltünk, de képesek voltunk rá, hogy kis világunkból kirekesszük a külső őrületet. Néha felmerült bennem, vajon Kecskeméti Lipót, a gimnázium névadója, a már évek óta a neológ temetőben nyugvó nagy tudású rabbi, akinek prédikációit annak idején Ady Endre is szívesen hallgatta, mit szólna a történtekhez.

Akkor voltam tizenhat éves és csak úgy rajzottak körülöttem a fiúk. Anyám mosolygott rajtam és egy pillanatig sem ítélt el, pedig ez a modern világ igen távol állt a benne élő falusi kislánytól.

– Éld az életedet, amíg lehet – ismételgette, mintha mindent tudott volna előre.

Legkitartóbb udvarlóm, a nyugodt, rendíthetetlen Misu, keresztény volt. Amikor néhány hónap múlva megjelent a vegyes házasságot tiltó törvény, nekünk, zsidóknak tilos lett árjákkal kapcsolatot tartani és viszont. A bűntett neve fajgyalázás. Fiatalokra jellemző módon nem vettünk tudomást a tilalomról, hanem arcátlanul kijátszottuk azt. Egy tizenhét éves lány szemében egyébként is sokkal érdekesebb volt titokban találkozni, Misu pedig egyenesen hősnek érezhette magát. Sötétedés után járt hozzánk, ezzel nemcsak mi, ő is sokat kockáztatott. Minden szomszéd tudott róla, de senki sem jelentett fel bennünket.

Több menekült zsidó család szőrén-szálán eltűnt Váradról. Ők vagy még a szüleik az oroszországi pogromok elől menekültek hozzánk és évtizedekre nyugalomra találtak Váradon. De a találékony új, magyar urak összegyűjtötték és 1941 nyarán egyszerűen átzsuppolták őket az orosz határon. Ahol is, mint sok-sok évvel a háború után megtudtuk, egy tömegmészárlás során mindannyiukat elpusztították. Mi csak a hiányukat érzékeltük, egyes zsidók azonban megkönnyebbülten sóhajtottak fel:

– Végre-valahára megszabadultunk a jöttmentektől, igazán nem illettek ide, csak ingerelték a többieket. Mi mindig itt éltünk, bennünket most már talán békén hagynak.

Már jó ideje jegyre adták az élelmiszert, sőt, még a ruhaanyagot is. Szerencsére keveset ettünk, viszont anyám időnként megkérte kosztosainkat, ugyan hozzanak már egy kis lisztet vagy amit egyáltalán szerezni tudnak, és abból mindig varázsolt valami ehetőt nekik és nekünk, kettőnknek is.

Jaj, istenem! Le fogunk érettségizni, mondtuk magunkban 1942 tavaszán. Akkor már féltünk. Nem a vizsgától, hanem ami utána következik. A háború ugyan még tisztes távolban zajlott tőlünk és  egyelőre győztesnek tűnt, de mi nem igazán voltunk képesek osztozni a lelkesedésben. Éppen eleget hallottunk arról, mi történt a zsidókkal a németek által megszállt területeken, bár megnyugtattuk magunkat, hogy velünk ilyen semmiképpen nem fordulhat elő. Eközben igencsak nagy önuralommal kellett rendelkeznünk, ha Emil szomszédunkkal beszélgettünk.

– Az egész világ a lábunk előtt hever majd – harsogta.

Meg se mukkantunk, csak rögzített mosollyal néztünk rá, hadd gondolja szegény: felvilágosítottam az ostoba zsidónőket, közben nekem egy ismerős elejtett szavai jutottak eszembe:

– Ez a mázoló – utalt tömören Hitler eredeti foglalkozására – már minden fronton harcol. Nem bírhatja örökké.

Az érettségi vizsgák legalább pár napra feledtették a frontról érkező híreket. Barátnőm, Trúdi kitűnő lett, én is jeles eredménnyel végeztem, továbbtanulásunk viszont szóba sem jöhetett. Zsidó nem mehetett egyetemre, javában dühöngött a numerus nullus. Belezuhanhattam volna az ürességbe, de anyám keményen a szemem közé nézve így szólt:

– Szerezz tanítványokat a fiatalabbak közül! Legalább nem felejtesz annyit! És segíts nekem többet!

Hamarosan ki sem látszottam a munkákból. Immár több nyelvet tanítottam. Mostam. Kötöttem. Semmi kedvem arról regélni, hogyan borult fölénk az a búra, amely elszigetelt a többiektől, de utólag is csodálattal adózom akkori önmagunknak. Ez a csodálat persze kétélű. Egyrészt szinte érthetetlen, milyen belenyugvással fogadtuk az évek során az újabb és újabb csapásokat. Másrészt hihetetlen, hogy egyre teljesebb magányunkban, amikor már minden nyilvános helyről kitiltottak bennünket vagy legalábbis kinéztek onnan, ahová mégis be mertük tenni a lábunkat, mégis milyen jól éreztük magunkat egymás között. Miközben a boltok ajtaján lényegre törő felirat jelent meg: „Zsidóknak és kutyáknak tilos a belépés!”, ezalatt mi kártyapartikat és ötórai teákat rendeztünk otthonainkban. Trúdival otthon tornáztunk, anyám lelkes támogatásával.

– Ki tudja, mi vár ránk – mondogatta. – Legyetek erősek, gyerekek! Szükségetek lehet rá.

Másoknak még jobban kellett az erő. Akkoriban vitték el munkaszolgálatra a váradi zsidó férfiakat. Ez is a magyarok egyik remek találmánya volt, zsidók részére, fegyvertelen katonai szolgálat, saját ruhában, cipőben. Árpád nagybátyámat is behívták, cuccait anyám szedte össze és ő is kísérte ki a pályaudvarra, miközben én otthon sírdogáltam. Margittára vitték, de mások Ukrajnába kerültek. A munkaszolgálatosokról szállongó hírek szinte csak tragédiákról szóltak. A fizikai megerőltetés és a kegyetlen bánásmód hatására a legkifinomultabb, művelt, tudós zsidók hullottak, mint a legyek. A túlélők aránya a tisztek és a keretlegények emberségén vagy éppen embertelenségén múlott. Híre ment az esetnek, amikor egy százados két beosztottjával harmadmagával tért haza, s büszkén jelentette: a zsidók elfogytak. Igazán meg lehetett elégedve magával.

Amilyen eszetlen az ember, Váradon továbbra is töretlen reménnyel figyeltük a háború fejleményeit. A lovas tengerész büszke német szövetségesei akkor már jó ideje nem nyomultak diadalmasan előre. Arról, hogy rosszul áll a szénájuk, már 1943-ban biztos jel érkezett, a doni magyar hadsereg maradványainak képében. Hiába rejtegették szerencsétleneket, a londoni rádió bemondta, hogy nyári öltözetben, papírtalpú bakancsban várták a szovjetek támadását, amely annak rendje és módja szerint el is söpörte őket. Árpád nagybácsim éppen itthon volt eltávozáson a munkaszolgálatból. Szokásos komorságával csak rábólintott a hírekre:

– Szegények. A rezsim csak azt kapta, amit megérdemelt, de a húsdarálóba mindig a kisember kerül. Imádkozzunk inkább.

Meglepve éreztem, hogy az ima, mint egy varázsszőnyeg, legalább néhány percre messze röpített a szörnyűségektől. Egy csepp hit sem volt ugyan bennem, de szívesen engedtem a varázslatnak, jó volt eltávolodni a mocsok világtól.

1944 szép év volt. Annak biztosan, aki távolról követte az eseményeket, kis zászlócskákat szúrva a térképre, és nem Hitlernek drukkolt. A háborút és a politikát nekünk néha elmagyarázó férfiak már régóta térképpel olvastak újságot. A szövetséges csapatok végre partra szálltak Normandiában, bár elég későn. Vezetőik megértették, ha továbbra is ennyire kímélik az emberéletet, egész Európa a vörös Sztálin karjába dől. Nagyjából akkor, amikor a hadművelet megkezdődött, anyámmal már úgy hetvened magunkkal vonaton ültünk. Vonat? Tehervonat. Marhavagonok végtelen sora, rajta több ezer zsidóval.

De még nem tartottunk ott. Egyre elszigeteltebben, de – ahogy anyám mondani szokta – megvoltunk valahogy. Kosztosunk kevés maradt, hiszen a változatos főzésnek a jegyrendszer miatt vége szakadt, így csak a két legigénytelenebb törzsvendég tartott ki, Iván, az örök diák és Alfonz, az agglegény. Ők viszont még akkor is képesek voltak dicsérő szavakat mondani szegény anyám főztjére, amikor már csak azt tudta beletenni, amit éppen aznap sikerült nagy nehezen beszereznie vagy amire éppen ráakadt a spájzban.

Mosni viszont még moshattunk, elegünk is volt belőle, de legalább hozott némi bevételt, egészen addig a mérsékelten szép napig, amikor Nagyváradon egy helyi rendelettel ki nem zártak bennünket, zsidókat a cukor-, tej- és sajnos a szappanjegyekből. Anyám felmérte készleteinket – az ő szavaival „névsorolvasást” tartott.

– Még vagy három hétig tudunk mosni – közölte rezzenetlen arccal. – Hol a csudában maradnak az oroszok? – csapott az asztalra a konyharuhával.

Igazán indokolt kérdés volt. A dicsőséges elhárító hadműveletek, ellentámadások, arcvonal kiegyenesítések (nem kívánt törlendő) egyre közelebb kerültek határainkhoz. Az ország vezetői büszkén jelentették ki: mi csupán Magyarországot védjük, senkit sem fenyegetünk. Persze, hogy nem, amikor már elkenték a szánkat és a németek oldalán éppen ezt a háborút is elvesztettük. Eleink pedig az ország mellett a saját bőrüket is szerették volna megmenteni.

Szabad prédák voltunk, csak nem tudtunk róla, mert voltaképpen nem akartuk tudomásul venni. Egy szép napon a német szövetségesek megunták, hogy magyar barátaik minduntalan az angolszász ellenség felé kacsingatnak és megszállták az országot. Váradon is gyorsan megjelentek a német csapatok. Pillanatok alatt elterjedt a hír: a zsidókat gettóba zárják, a polgármester azonban közölte: márpedig amíg ő a helyén van, ez nem történhet meg. Így is történt, kis szépséghiba, hogy másnap már nem volt a helyén, mondhatni, szabad volt a pálya.

És jöttek a rendeletek egymás után, szépen sorban. A sárga csillag viselését április elején tették kötelezővé. Anyám villámgyorsan több darabot is készített. Honnan szerzett olyan ronda anyagot? – töprengek ma. Rezzenetlen arccal dolgozott, még sokkal fegyelmezettebb volt, mint máskor, szerintem engem akart megnyugtatni. Ezért döbbentem meg mérhetetlenül, amikor felvarrta a kabátomra a csillagot, majd hirtelen úgy csapta földhöz a varrós dobozt, hogy százfelé repült, ami csak benne volt.

– Ez a középkor! – sikoltotta.

Aztán megrázkódott és ketten szedegettük össze a doboz tartalmát. Megsimogatta a hajamat és elnézést kért. Amíg élek, a fülemben cseng az a sikoly.

Nagy meglepetésemre és örömömre Misu, akit addigra már behívtak, meglátogatott, és abban a rövid időben, amit zsidóként az utcán szabad volt töltenem, elvitt sétálni.

– A Korzóra megyünk – közölte ellentmondást nem tűrően.

Belekaroltam és vonultunk a tömegben, a pályaudvartól a Bémer térig. Misu részéről ez a séta velem szabályos tüntetés volt: katonaként egy sárga csillagos nővel mutatkozott. Botrány! Ott haladtunk a korzó közepén. Hétvége volt. Nem sokat beszéltünk. A járókelők igyekeztek némi távolságot tartani tőlünk – pontosabban attól a sárga csillagos nőtől, aki én voltam –, de mégis a tömeg részei voltunk. Vagy inkább részecskéi. És igazából nem számítottunk.

A világ kereke azonban, még egy ilyen kivételes pillanatban is, könyörtelenül gördült tovább. Most már hitelt adtunk mindazoknak a rémtörténeteknek, amelyekkel a korábbi években a németek által korábban megszállt országokból Váradra érkező, habókosnak tűnő zsidók traktáltak bennünket. Akkor nem hittünk nekik, hiszen rosszul öltözöttek voltak, szélsebesen karattyoltak jiddisül, ráadásul zavartnak tűntek, minduntalan ide-oda járt a szemük.

– Nyilván hazudnak – állapítottuk meg könyörtelenül. – Hogyan is mondhatna igazat ez a gyülevész népség?

A toprongyos jövevények többnyire ugyanazt a történetet nyekeregték el. Előbb összegyűjtik a zsidókat, utóbb megölik őket. Ilyen egyszerű volt, rém unalmas és nehezen hihető, ezért aztán gyorsan ki is vertük a fejünkből. Most viszont, amikor szorult a hurok, mindenki megértette az előjeleket. Utólag. Menekülni kellett volna, erre azonban csak a leggazdagabbaknak volt esélyük. Ők lettek a biztos túlélők.

Ez volt az a pillanat, amikor lefeküdtem a katonaságtól szabadságra érkező Misuval. Már régóta kívántuk egymást, de most átszakadt a gát. Ki tudta, lesz-e még ilyen alkalom? Nem leli-e meg őt egy orosz golyó? És velem vajon mi lesz? Szóval egymáséi lettünk. Az élvezet mérsékelt volt, a hangsúly a gesztuson volt. Misu már elegendő tapasztalatot szerzett a kitűnő váradi nyilvánosházakban, én pedig lelkes újoncnak bizonyultam. Úgy véltem, ezzel megpecsételtük szövetségünket. Egyszer csak véget ér majd a háború, mi pedig várni fogunk egymásra. Így gondoltuk mind a ketten, de, talán babonából, erről egy szót sem beszéltünk.

Anyámmal már ki se igen léptünk a lakásunkból, annyira meg voltunk félemlítve. Kenyérkeresetünknek is vége szakadt.

– Ugyan ki merne nálunk enni? – tette fel a szónoki kérdést, amikor utolsó kosztosát is illendően kikísértük és becsuktuk mögötte a kaput.

Híre ment, hogy a befolyásos zsidók közül többeket bebörtönöztek. Anyám kis gondolkodás után bólintott:

– Ügyes. Így a kis zsidók is megértik, nincs menekvés, kushadni kell.

Megjelentek a falragaszok: megyünk a gettóba. Előtte hol rendőrök, hol lelkes leventék szerencséltettek látogatásukkal. Minden alkalommal elvittek valamit, mondjuk a rádiónkat, a biciklimet. Az indoklás soha nem maradt el: nem birtokolhattunk ellenséges propagandát sugárzó eszközt, a biciklimre pedig a honvédségnek volt szüksége. Május elején már összekészített csomagokkal vártunk a sorunkra. Ma végképp nem tudom felfogni, miképpen maradtunk mindvégig nyugodtak. Anyám rendíthetetlennek tűnt, mézes süteményt sütött, hogy legyen velünk olyan étel, ami sokáig eláll. Háromtagú bizottság tette tiszteletét nálunk. Úgy nézték végig a lakást, mint ami már nem is a miénk – így is volt, hát összehúztuk magunkat, várakoztunk tovább.

Másnap hajnalban hatalmas robajra riadtunk. Rendőrök zörgettek, puskatussal:

– Tíz percen belül minden holmijukkal legyenek a kapu előtt! – hangzott a parancs.

Nosza, kicipeltünk mindent. Odakint társzekerek álltak. Az egyik kocsis segített felrakni a batyukat és a matracokat, kedvességét jól megjegyeztem magamnak, ugyanis – mint később rájöttem – ez volt az utolsó emberséges gesztus, amelyet egy keresztény ember tett felénk. Zörögtek a szekerek, át a városon. Mellékutcákon haladtunk, szállítóink kerülték a feltűnést. Elöl-hátul rendőr. A ritka járókelők között hiába kerestem, nem fedeztem fel ismerőst. Néhányan megtorpanva nézték a látványt, majd inkább elfordították a fejüket, hogy ne is lássanak semmit. Közöny. Félelem. Üresség. Anyám a vállamra tette a kezét, ettől majdnem elbőgtem magam.

A gettó Várad zsidó szegénynegyedében volt. Hiszen szegények vagyunk mi is, gondoltam. Megérkeztünk a hitközséghez. A zsinagóga udvarán egy hosszú asztal mögött ismerős arcok sorakoztak. Mint kiderült, a lakásintéző bizottság ült ott. A kapuban egy csoport egyenruhás állított meg bennünket. Egy pödrött bajszú rendőr felszólította a családfőket, menjenek az asztalhoz. Anyám megindult a többiekkel és néhány perc múlva megkönnyebbülten tért vissza:

– Feuerék már elintézték nekünk a helyet. Hozzájuk megyünk. Na, gyerünk! – szólt rám és megragadtuk csomagjainkat.

Feuerék anyám régi ismerősei voltak. Nagy, de békés család, ritka az ilyen. Nem rajongtam értük, de idegenekkel még rosszabb lett volna összezárva lenni. Elköszöntünk a jólelkű kocsistól, aki részvéttel nézett ránk és minden jót kívánt, amitől még utólag is kiráz a hideg. Végigfutott a szemem az udvaron tülekedőkön. A rendőrök lenéző mosollyal szemlélték ezt a számukra visszataszító nyüzsgést. Ki tudhatta akkor, hogy az embertömegből egy év múlva jó, ha minden tizedik lesz életben?

Feuerékhez tartottunk tehát. Nem kellett messzire mennünk. Ahogy csomagjainkat cipeltük, távoli dörrenés rázta meg a levegőt. Mentünk tovább. Útközben anyám elmesélte, hogy mindenkinek így lesz a legjobb. Feuerék a saját lakásukban maradnak és többé-kevésbé kedves ismerősök-barátok költöznek hozzájuk. Minden zsidót begyömöszölnek a parányi gettóba, emiatt sajnos tömeg lesz, szobánként vagy tizenöt fő.

A Feuer lakásban teljes volt a káosz, de hamar világossá vált, hogy ez irányított összevisszaság. Az ajtóban a család egyetlen igazán értelmes tagja, Lili nagymama dirigált, ő fogadott bennünket:

– Na, ti is megjöttetek végre – puszi jobbról, puszi balról. – Most már mindannyian együtt vagyunk. Csak úgy férünk el, ha az összes bútort levisszük az udvarra – jelentette ki ellentmondást nem tűrően.

Anyám elszörnyedt:

– Mi lesz a politúrral?

Lili nagymama rosszallóan villantotta rá sötét szemeit.

– Én inkább a retúrral foglalkoznék, kedvesem. Visszatér-e valaha a normális életünk? De Andersen meghalt, mese nincs, el kell férnünk. Na gyerünk, lányok. Itt a gurtni. Zsófi, gyere ide! Évikével leviszitek a nagy szekrényt.

Ez nem lehet igaz. Bútort szállítok. Lili nagymama akkurátusan megmutatta nekünk, kezdőknek, hol kell áthúzni a gurtnit a szekrény alatt, és hogyan kell magunkra erősíteni. Ez a néni mindenhez ért – konstatáltam elhűlve. Zsófi, a velem egyidős unoka lépkedett elől, rajta volt a súly, de hátul nekem kellett megtartanom, hogy el ne induljak a szekrénnyel együtt Zsófi nyakába. Végül szerencsésen leértünk. Megértettem, milyen okos volt Lili néni. Íme, lehoztuk a legnehezebb darabot, ettől megjött az önbizalmunk és délre lényegében kiürült a lakás, csak a székek maradtak.

Bár a nagy Feuer család mellé több kicsi érkezett, mint minden mást, a szobabeosztást is Lili néni döntötte el.

– Lesz egy férfiszoba, egy női, és egy a kisgyermekes anyukáknak – rendelkezett.

Mi, fiatal lányok, hamar rájöttünk, hogy számunkra ez a létező legjobb megoldás, mert így megszabadultunk a zsémbes öregemberektől és némi nyugtunk volt a szokatlan izgalmak miatt nyafogó kicsiktől is. Igen, ez színtiszta önzés volt, de a helyzet mást nem is hozhatott ki az emberből.

– Bezártak bennünket, mint az állatokat – dünnyögte a másik Feuer unoka, Gitta, de Zsófi leintette.

– Nyugodj meg. Nem lesz semmi bajunk. Néhány hónapot kihúzunk itt, aztán dolgozni megyünk.

Igen, ez a hír terjedt szívósan. Aki akart, belekapaszkodott.

– Hinni kell valamiben, mert különben elpusztul az ember – mondta a fehér szakállú Feuer nagypapa.

Ő abban hitt, akinek a nevét nem szabad kimondani, mi fiatalok inkább az életben. Ekkor még nem volt világos, hogy egyikünknek sem lesz igaza.

A lányszoba minden lakója jól ismerte egymást, egy kivétellel. Lili mama befogadta egy távoli rokonát. A középkorú, korán megőszült, zárkózott asszony mindenkivel tartotta a három lépés távolságot, ami így közénk szorulva nem lehetett könnyű feladat. Egy ízben váratlanul kijelentette:

– Emberek! Én keresztény vagyok. Hogy kerülök ide?

Ettől kezdve lopva figyeltük az idegen nőt, aki véget nem érő levelet fogalmazott lelkipásztorának. Amikor egy ízben elindult a gettó legvégén felállított árnyékszékek felé, véletlenül elől hagyta a levelet, mi pedig beleolvastunk. Tele volt panasszal. Egy mondatára a mai napig emlékszem: „Micsoda emberek közé kerültem, atyám!” Ezek voltunk mi. Ez a mondat nem fokozta a hölgy népszerűségét.

Ételkészletünk a vártnál gyorsabban elfogyott, Lili néni hiába őrködött, az unalomtól mindenki egyre éhesebb lett, pedig alig mozogtunk. Ki érti ezt? Ettől kezdve rászorultunk a hitközségi ételosztásra. Másodmagammal vállaltam az ételhordást, eleinte naponta két-három alkalommal, később már csak egyszer. Az ortodoxok persze folyamatosan siránkoztak, mert az ennivaló nem volt kóser, de éhen halni ők sem szerettek volna.

Néhány nap múlva nagy riadalom tört ki, mert a helyi rendőrök helyett, akik azért nem voltak annyira embertelenek, idegenből jött csendőrök vették át a gettó őrzését, igazi szakemberek, minden tekintetben. Ételhordás közben hallottuk, amint a Dréher sörgyár irodáiban vallatták a gazdagabbakat. Joggal remélték, kiverhető belőlük, hová rejtették az értékeiket. A csendőrök állítólag németországi kiképzést kaptak. Hogy elnyomják a fájdalmas üvöltéseket, harsogó gramofont állítottak az ablakba, onnan zengett hét határba a „Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország” és a „Jaj de jó a habos sütemény”. Arra ügyet sem vetett senki, hogy mindkettő szövegét zsidó ember írta. Mit számított ez? A Dréhernek pedig hamarosan új nevet adtunk: Pénzverde.

Egy napon aztán kivétel nélkül minden családfőt bevittek oda. Volt ám sírás-rívás, ahogy vártuk őket. Anyám látszólag nyugodtan tért vissza, félrevont és csak ennyit súgott a fülembe:

– Tudod, hogy nekünk tényleg nincs semmink, de azért én is kaptam egy nagy pofont. Szépen elestem, aztán békén hagytak.

Csodálatos módon eljutott hozzám egy kis cetli, Misu küldte, aki éppen itthon volt szabadságon. Így tudtam meg, mi volt az a nagy dörrenés aznap, amikor behoztak bennünket. A Váradra hulló egyetlen bomba, amelyet egy angol gép merő véletlenségből ejtett el, pontosan a mi házunkra pottyant. Aki otthon volt, mind meghalt. Mint a régi viccben: megint a zsidók jártak jól.

Egyik reggel a csendőrök mindenkit bepofoztak a házakba. Leselkedésről szó sem lehetett, hiszen az ablakok gondosan be voltak meszelve, mégis nyomban végigfutott a hír: vitéz Endre László járta végig egy csendőr kíséretében a gettót. Megelégedését fejezte ki, látván a rendet és a nyugalmat. Ez a jó magyar ember jelentette ki nem sokkal korábban: „Jusson a zsidó vagyonból minden becsületesen dolgozó magyarnak.”

Örültünk, hogy pillanatnyilag békén hagynak. A gettó „jól informált” zsidó vezetői hosszú itt tartózkodásra rendezkedtek be. A központi konyha készletei a hírek szerint akár két hónapig is kitartanak. Nyugalmunkat csak a Feuer család fejének nyögdécselése zavarta kissé. Előző nap rá is sort kerítettek a Pénzverdében, ahonnan véres rongycsomóként, hordágyon tért vissza. Szerintem maguk a csendőrök is aggódtak túl alapos munkájuk miatt, rá kellett ébredniük, hogy egy halott semmilyen elrejtett kincset sem fog bevallani.

Hírek terjedtek. Munkára visznek bennünket nyugatabbra, valahová Magyarországra. Kenyérmező nevét rebesgették. Azt ugyan senki sem tudta, hol van pontosan, de a hírt mindenki elhitte. Akik nem, azok cselekedtek. Az elmúlt néhány napban még azt a néhány zsidó orvost is behozták  családostól, akiket addig átmenetileg szabadlábon hagytak, mert szükség volt rájuk a város betegeinek ellátásához. Mostanra a külvilág már igen jól elvolt nélkülük is. Így érkezett meg a cvikkeres Fleischer doktor a szemközti házba feleségével és három gyermekével. Ő volt annak idején apám kezelőorvosa. Nekik, újonnan érkezetteknek még nagyobb csapás volt a gettó, hiszen egészen eddig reménykedhettek, hogy a családfő hivatása mentesíti őket a többiek sorsa alól. Mi már napok óta összezárva rostokoltunk, mondhatni edzettek voltunk, hiszen folyamatosan szakadt a nyakunkba a rossz, majd a még rosszabb, ők viszont minden szörnyűséget egyszerre és váratlanul kaptak a nyakukba. Fleischer nem tudta elviselni, ami velük történt, már másnap mérget itatott gyermekeivel, aztán feleségét és saját magát is elpusztította. A holttesteket az éj leple alatt szállították el, de a jól ismert orvos és családja halálának híre villámgyorsan elterjedt. Ez volt az első közvetlen találkozásunk azzal, ami ránk várt.

Annál inkább ragaszkodtunk az élethez. Nem volt villany, de a sötétben mindenki a háború remélhetőleg közeli végéről pusmogott. Telt-múlt az idő. Hát örökké itt fogunk rostokolni? Csak mennénk már dolgozni! Az idegek pattanásig feszültek. Csak azért is élni akartunk, de ezt nem mindenki gondolta így. Ételhordás közben súgták a fülünkbe, hogy a büszke Ullmann-palota most telezsúfolt szobáihoz tartozó egyik emeleti erkélyről többen is a mélybe vetették magukat. Az ő szenvedésüknek ezzel vége szakadt, mi pedig tovább reménykedtünk. Minden jel szerint még sokáig fogunk itt penészedni – morogtuk magunkban. Ettük a közös konyháról hozott ételt. Éltünk, de minek?

(Részlet egy készülő regényből)

támogatás
Pop up banner

Címkék:diszkrimináció, Nagyvárad, zsidóság, zsidótörvények

[popup][/popup]