Katya Petrovszkaja: Talán Eszter

Írta: Katya Petrovszkaja - Rovat: Kultúra-Művészetek

Történetek a velünk élő múltról.

Katya Petrovszkaja egy egész évszázadot átfogó tablót alkotott meg Talán Eszter című bemutatkozó könyvében, amely félúton jár az irodalmi riport és a regény műfaja között. Apró mozaikokból, kelet-európai zsidó sorsokat elbeszélő prózaminiatúrákból áll össze az évszázadot átfogó családi tabló: az írónő családjának története. Katya Petrovszkaja a családi szájhagyományt használta forrás gyanánt. Összeillesztette a történetek darabjait, és ahol lehetett, pótolta a hiányzó részeket. Vizsgálódásai során az írónő rengeteget utazott – járt Varsóban, Kijevben, kutatott berlini és moszkvai levéltárakban, és fölkereste a mauthauseni koncentrációs tábort is, ahová a nagyapját hurcolták.

A tavalyi év egyik német könyvsikerének számító, a Lipcsei Könyvvásár díjára is jelölt mű magyar kiadása februárban jelent meg a Magvető Kiadó gondozásában. A Goethe Intézet meghívására Magyarországra látogató szerzővel 2015. március 18-án Budapesten (Goethe-Institut, 1092 Budapest, Ráday u. 58.), március 19-én Debrecenben (Méliusz-Juhász Péter Könyvtár, 4026 Debrecen, Bem tér 19.) találkozhat a közönség. Az írónővel Halasi Zoltán író, költő, műfordító és a regény fordítója, Kurdi Imre beszélget. (Mindkét beszélgetés német nyelvű, Budapesten szinkrontolmácsolással.)

Petrowskaja_Katja_foto Heike_Steinweg

Katya Petrovszkaja (fotó: Heike Steinweg)

 

Séta

 

– Mondok Magának egy szót, Maga pedig megmondja, mit jelent. Rendben?

– Okay.

– Babij Jar.

– Az indiánokkal kapcsolatos?

– Nem egészen.

– Akkor mivel?

– Egy szurdok Kijev közelében.

Meztelen férfi a sportpályán (Konrad Wolf filmje, 1974)

 

Rég nem jártam itt. Ma már nem a város peremén van Babij Jar, metró jár ide, magába fogadta a szurdokot a nagyvárossá terebélyesedő Kijev. Sörpavilon, kioszk, a meggyilkolt gyerekek emlékműve. Apró kék zokni árválkodik a talapzatán, elveszítette valaki. Elfogy a levegőm. Kisportolt nők kocognak, iskolás gyerekek fociznak, férfiak söröznek a padokon, üres palackokat gyűjtenek a nyugdíjasok – a város szokásos anyagcseréje. Semmivel nem olcsóbbak a lakások ezen a környéken, mint bárhol másutt, Babij Jar végső soron park. Próbálom megtalálni az utamat. Babij Jar, Asszonyszurdok. Furcsa, ártatlan név. Úgy érti, baby year? – kérdezte tőlem az egyik berlini könyvtárosnő, amikor könyveket kerestem. De nem, nem fogok eltévedni itt, föl vagyok szerelkezve várostérképekkel, és a Babij Jar-i joggingösvények 2006-ban kiadott áttekintő térképét is magammal hoztam.

Ugyanaz marad-e egy olyan hely, ahol gyilkolnak, és elföldelik a hullákat? Ahol később robbantanak, ásnak, égetnek, őrölnek, vetnek, elhallgatnak, növényeket ültetnek, hazudoznak, szemetet deponálnak, öntöznek, betonoznak, újra elhallgatnak, tilalom alá helyeznek, letartóztatják a gyászolókat? Ahol végül tíz emlékművet emelnek, hogy évente egyszer ki-ki megemlékezhessen a saját halottairól, vagy éppen úgy gondolhassa, semmi köze az egészhez?

Évekkel ezelőtt megkérdeztem egyszer Davidot, egyik barátomat, aki mindig kiment Babij Jarba azon a bizonyos napon, hogy voltak-e rokonai az áldozatok között. Azt felelte, életében nem hallott még ilyen hülye kérdést. Most értettem csak meg, amit mondani akart. Teljesen mindegy, ki vagy, és hogy a saját halottaidat gyászolod-e – vagy csak szerette volna, hogy mindegy legyen? –, David számára tisztesség dolga volt, hogy kijárt ide. Úgy szeretnék hát beszámolni erről a sétáról, mintha el bírnám hallgatni, hogy itt gyilkolták meg az én rokonaimat is, mintha lehetséges volna elvont, általában vett ember gyanánt, nem pedig a zsidó nép leszármazottjaként, amely leszármazottság egyébként is annyit jelent már mindössze, hogy megpróbálom megkeresni a hiányzó sírköveket, mintha lehetséges volna csak úgy, általában vett emberi mivoltomban sétára indulnom ezen a Babij Jar nevű helyen. A történetem része Babij Jar, ez adatott nekem, de nem ezért vagyok itt, vagy nemcsak ezért. Idehozott valami, mert úgy hiszem, senki sem lehet idegen, ha áldozatokról van szó. Elveszített itt valakit minden ember.

talán eszter boritoMindig is úgy gondoltam, kivételezettek voltak a gettóba zárt zsidók, majdnem azt mondtam: szerencséjük volt. Több idejük maradt, hogy megértsék, merre haladnak a dolgok, és hogy nemsokára a halálba küldik őket. Tíz nappal azután, hogy a németek bevonultak Kijevbe, 1941 szeptemberének végén itt, Babij Jarban gyilkolták halomra Kijev teljes megmaradt zsidó lakosságát, úgyszólván a többi városlakó szeme láttára, a nyugat-ukrajnai rendőrség tevőleges közreműködésével. Zsidótlanították Kijevet, a legősibb orosz várost, amelyben ezer esztendeje zsidók is éltek. Igen, mindközönségesen zsidóknak nevezik az áldozatokat, és sokak számára azt jelenti csupán ez az elnevezés, hogy „amazok”. Márpedig ez tévedés, mert a halálba küldöttek nem amazok voltak, hanem az iskolatársak, a hátsó udvarban zsibongó gyerekek, a szomszédok, a nénikék meg az apókák, a bibliai vének meg a szovjet unokáik: őket hajtották végig szeptember 29-én a saját végeérhetetlen gyászmenetükben a Bolsaja Zsitomirszkaján.

Soha nem értettem, hogyan lehetett eleve csak „amazok” szerencsétlenségének tekinteni ezt a szerencsétlenséget. „Kijev város és a környék összes zsidója köteles hétfőn, 1941. szeptember 29-én reggel 8 órakor a Melnik és a Dokterivszkij utca sarkán (a temetőknél) megjelenni.” Ezzel a szöveggel ragasztotta ki plakátjait a városban a német hadsereg, a házmesterek pedig készenlétben álltak a lakónyilvántartásaikkal, és gondjuk volt arra, hogy tényleg mindenki ott legyen. Amikor megérkeztek Babij Jarba, le kellett vetkőzniük, meztelenül hajtották végig őket az üvöltöző, ütlegeket osztó rendőrök sorfalai között – és ott, ahol megnyílt előttük az ég, a szurdok peremén halomra lőtték őket a kétoldalt fölállított géppuskákkal. A másik lehetőség: előbb a csupasz holtakra fektetik a csupasz élőket, és csak azután lőnek, a gyerekeket pedig egyszerűen a hullák közé hajítják, és élve eltemetik őket, takarékoskodni kell a lőszerrel.

Bokrokkal benőtt, sík vidéken járok. Fennakadás nélkül zajlott le az akció, jelentette a különleges bevetési egységek parancsnoka 1941 októberének elején Berlinbe. Itt történt? Sétálgató, gesztikulálva beszélgető emberek a napsütésben. Nem hallok semmit, a jelen összes hangját elnyeli a múlt. Semmi nem adódik hozzá többé ahhoz, ami volt. Nem jut hely semmi újnak. Olyan érzésem támad, mintha nem ugyanazon a vásznon mozognánk, a sétálók meg én. Észreveszek-e valamit a gesztusaikban, ami leleplezi az emberi erőszak eredetét? Vagy azt a hajlandóságot, hogy áldozatokká váljunk? Vajon jobban érezném-e magamat, ha holdbéli táj képét mutatná Babij Jar? Ha csupa egzotikum lenne? Csupa méreg? Ha szenvedés marcangolná itt az összes embert? Miért nem látják, amit én látok?

Nem Kijev az egyetlen hely, ahol ilyesmi történt, de azt mondják, ez volt a holokauszt legnagyobb kétnapos öldöklése. 33 771 embert gyilkoltak meg itt két nap leforgása alatt. Furcsa, pontos szám. Később még 17 000 zsidót, azután pedig már nem számolták. A pszichiátriai intézet betegei voltak az elsők, akiket meggyilkoltak Babij Jarban. Teljes csöndben, gázkocsikban oltották ki az életüket a szurdok peremén, a pszichiátriai klinika területén. Pár nappal később kerültek sorra a zsidók. Két éven keresztül folytatódott a mészárlás: megöltek itt hadifoglyokat, partizánokat, a kijevi flotta matrózait, fiatal nőket, további zsidókat a környékről, az utcán letartóztatott járókelőket, három teljes cigánytábort, papokat és ukrán nacionalistákat, akik addig kollaboráltak a németekkel, mígnem áldozatul estek ők maguk is. Száz- és kétszázezer közé tehető a Babij Jarban kioltott emberi életek száma a különböző számítások szerint. Százezerrel több vagy kevesebb – azt sem tudni, egy vagy kettő Babij Jar volt-e tulajdonképpen.

Azelőtt, amikor nem járt még errefelé a metró, a másik oldalról közelítettük meg Babij Jart, a szüleim meg én. Előbb megnéztük a XII. században épült Cirill-székesegyház freskóit, az utolsó ítéletet, az eget összegöngyölő angyalt, meg Mihail Vrubel szecessziós falfestményeit, az elnehezült pillájú Madonnát, a Szentlelket, ahogyan kiárad az apostolokra – modelljeik a közeli intézetben ápolt elmebetegek voltak. Ezzel a szellemi védőfelszereléssel ellátva sétáltunk tovább Babij Jar felé, én pedig alig sejtettem valamit a helyről, azt sem tudtam, van-e bármi köze hozzá a családomnak, és hogy miféle – úgy gondoltam: életigenlő – rituálét hajtunk végre éppen teljesen magányosan. Jóval később tudtam csak meg a szüleimtől, hogy itt haltak meg a nagyszüleik, a szép Ljoljával együtt, igen. Babij Jarban nyugszik a nagyanyám is, mesélte apám, jóllehet nem a saját lábán jött ide.

Egyszer aztán megpillantottuk az emlékművet, az elsőt és akkoriban az egyetlent: harmincöt esztendővel a mészárlás után avatták föl, nem ott, ahol kellett volna, és nem is azon a napon. Kidolgozott izomzatú szovjet hősök – egy matróz, egy partizán meg egy ukrán asszony –, elindulnak meghódítani a múltat. Úgy pattantak le rólam a hősiesség, bátorság, szülőföld, vakmerőség szavak, akár a pingponglabdák. Arról egyetlen szó sem esett, hogy ez a kijevi zsidók nyughelye is.

1943 nyarán, amikor a Vörös Hadsereg megközelítette Kijevet, azt a parancsot kapta a szomszédos Szireckij koncentrációs táborban őrzött háromszáz hadifogoly, hogy éjt nappallá téve ássák ki a holttesteket, majd 2500-as halmokba összehordva égessék el őket, s azután őröljék meg a csontokat. A port nem számolhatja meg senki. Arra kényszerítették azokat az embereket, hogy töröljék el a nyomokat, azután persze meg akarták ölni, el akarták törölni a föld színéről őket is, akik még látták, ami volt, hogy végül ne maradjon semmi, se nyom, se ember, aki tanúságot tehetne. A hadifoglyok sejtették, mi vár rájuk, és sorra megkísérelték a szökést. Jó, ha tizennégyen életben maradtak a háromszázból – az utolsó tanúk.

Különféle vizsgálatok folytak itt a háború után, jóllehet alig maradt bármi vizsgálnivaló. Aztán egykettőre véget vetett mindennek Sztálin antiszemita politikája. Üldözni kezdték azokat, akik – például a Fekete könyv a zsidók tömeges megsemmisítéséről című munka szerzői – a tények föltárásán munkálkodtak, beszámolókat készítettek, üldözték a méregkeverőknek bélyegzett zsidó orvosokat is. A Zsidó Antifasiszta Bizottság tagjainak kivégeztetése volt Sztálin egyik utolsó akciója. Írók is voltak a bizottság tagjai között, az utolsók, akik még jiddisül írtak.

Hitler kiirtotta az olvasókat, Sztálin pedig kiirtotta az írókat, így foglalta össze apám a jiddis nyelv eltűnését. Ismét életveszélybe kerültek azok, akik túlélték a háborút. Zsidók, félzsidók, negyedzsidók – jó néhányan a százalékokat ízlelgették megint, amíg csak oda nem fagyott a nyelvük a jéghideg acélhoz. Hazátlan kozmopolitáknak bélyegezték őket, talán azért, mert semmiféle államhatár nem tartóztathatta föl az ellenük folytatott irtóhadjáratot; és ezek a hazátlan kozmopoliták tiltott külföldi kapcsolatokat tartottak fenn, vagyis nem tartozhattak a szovjet testvérnépek hatalmas családjába.

Húsz éven keresztül semmi nem utalt itt, Babij Jarban a mészárlásokra, se emlékmű, se emlékkő, se emléktábla. Előbb az öldöklés, azután az elhallgatás.

Jóformán semmit nem talál ma már itt, aki az egykor fenséges szurdokot keresi, pedig a háború előtt két és fél kilométer hosszú, helyenként hatvan méter mély, és roppant meredek volt az a szurdok. Tíz éven át ömlesztette ide a hulladékát, a homokját, az agyagját meg a szennyvizét egy téglagyár – Babij Jart mint helyet is likvidálni akarta a szovjet kormány. Csakhogy 1961-ben átszakadt a Babij Jart elzáró egyik földgát, és 1500 ember veszett oda a városra zúduló iszaplavinában. Elhallgatták persze ezt is. Visszahordták az iszapot Babij Jarba, feltöltötték vele a szurdokot.

Néhány hónappal később megjelent a Lityeraturnaja Gazetában Jevgenyij Jevtusenko verse.

„Babij Járban emlékmű nincs sehol. / Mély szakadék –, akár egy sírgödör. / Félelmetes. / Ma oly idős vagyok, / mint a zsidók: sok ezer év gyötör.”

Telefonon hívták egymást az emberek, mesélte később anyám, sírva fakadtak örömükben, hogy végre nyilvánosan szó esik a szerencsétlenségről. Szót emelt a zsidó áldozatokért egy orosz költő, szót emelt az összes áldozatért, valóságos csoda történt. Nem az ő halottaikról szólt az a vers, nem az örökös „amazok” halottairól, és megjelent, ott állt feketén-fehéren az újságban.

„Minden agyonlőtt öreg / én vagyok ma. / Én vagyok minden / agyonlőtt / gyerek.” Hetven nyelvre fordították le azt a verset egyetlen hónap leforgása alatt, németre Paul Celan, Sosztakovics pedig megzenésítette 13. szimfóniájának Adagio tételében. Úgy tűnt, nem marad hontalan többé ez az égbekiáltó szerencsétlenség, helyreáll végre az emlékezés becsülete.

Csak éppen Kijevben nem. Tizenhat esztendővel később állítottak csak egy apró emlékkövet Babij Jarban. De amikor szeptember 29-én évről évre virágokat vittek a kőhöz az emberek, a rendőrség megpróbálta megakadályozni ezeket az úgynevezett akciókat. Sokan – köztük David barátom is – nem csupán azért vándoroltak ki Kijevből, mert nem hagyták őket békében élni az akkori jelenben, hanem azért is, mert elorozták tőlük a múltjukat, a gyászukat, a helyeiket. Davidot tizenöt napi elzárással büntették egy alkalommal „a közrend megzavarásáért és közterületen elkövetett szemetelésért”, mert virágokat helyezett egy fa tövéhez Babij Jarban.

Nyilván több száz, több ezer ember végignézte, amikor 1941 szeptemberének végén végigvonultak a városon a zsidók, és nyilván tízezrével voltak olyanok, akik hallottak a menetről. Októberben pontosan tudta már az egész város, mit jelentett valójában az állítólagos kitelepítés, hiszen szétosztották a meggyilkoltak ruháit és értéktárgyait a német katonák között. Az egykori lakosságnak egyötöde élt már csak a városban 1943 novemberében, amikor Kijev fölszabadult. Egyesek a frontra kerültek, mások az ország belsejébe menekültek, sokakat meggyilkoltak vagy Németországba deportáltak. Ugyan ki mondhatta volna el Babij Jar történetét? És kinek?

Anatolij Kuznyecov a szurdok peremén nőtt fel. Tizenegy esztendős volt, amikor megtörtént a mészárlás szülői házának közvetlen közelében. A háború után balettművész lett, a kijevi operaház táncosa, de soha nem szabadulhatott Babij Jartól, nem bírta elviselni a hallgatást. Évekig gyűjtötte a történtek minden még föllelhető nyomát, kikérdezett számos tanút. 1966-ban adta közre első könyvét Babij Jarról, és sok-sok embert vezetett végig a szurdokon, köztük Jevgenyij Jevtusenkót, a költőt is, hogy megmutassa nekik: többé nincs már mit megmutatni, nem maradt semmi más, csak az emlékező elbeszélés.

Végigjárom az emlékműveket. Nagymamák sétálgatnak az unokáikkal, némelyikük megnézi az emlékművet, csak mert én is azt teszem. Húsz esztendeje vált függetlenné Ukrajna, azóta az áldozatok minden egyes csoportja megkapta a maga emlékművét: fakeresztet az ukrán nacionalisták, emlékművet a keleti kényszermunkások meg az egyházi ellenállás tagjai, emléktáblát a cigányok. Áll itt tíz emlékmű, még sincs közös emlékezet – folytatódik a szelekció még az emlékezésben is.

Az ember szó az, amit hiányolok. Ki gyászolja ezeket az áldozatokat? Örökös árvaságra ítéli őket közös emlékezésünk kudarca? Vagy a mieink mind – mindannyiunkéi mindannyian? Menóra áll az egyik dombon, akár egy leégett fa csonkja, Babij Jar első zsidó emlékműve, ötven esztendővel a történtek után avatták föl. Legjobban az a nyolcvanas évek végéről való tábla zavar, amelyik most már jiddisül is a szovjet emberek hősiességét és bátorságát hirdeti. Vajon hányan olvasnak még jiddisül manapság a városban? Maguktól tűnnek el a nyelvek? Vagy pedig közvetlenül Istent szólítja meg az a tábla?

Kijev nagy zsinagógáinak egyikében állami bábszínház működött a háború után. Dina Pronicseva, a színház egyik művésze 1941. szeptember 29-én megmenekült a szurdokból, és később számos perben megidézték tanúként. Úgy tűnik, a metamorfózis utolsó fejezete a zsinagógában működő bábszínház, és a benne dolgozó Babij Jar-i túlélő.

Továbbsétálok a Cirill-székesegyház felé, magam mögött hagyom az emlékműveket, fölhágok a domboldalon. Egyre sűrűbb a bozót, lassanként elmaradoznak az emberek, nem hallatszik föl ide a sugárutak lármája sem. Bal kéz felől meredek, sűrű növényzettel benőtt partfal tárul föl hirtelen, a tövében három, fémkereszttel megjelölt sír. Az engedély nélkül létesített Babij Jar-i sírok. Az egyiken felirat: „Itt is embereket lőttek agyon 1941-ben. Nyugodjanak békében!”

Soha azelőtt nem láttam még ilyen sírfeliratot: „Itt is…” Most érkeztem meg Babij Jarba. Körülöttem erdő, gyászkoszorú lóg odafönt az egyik faágon. Vajon ki hozta ide? Talán koszorúk teremnek itt a fán? Át kellene engednünk a természetnek Babij Jart? Az állatok és a növények gondjaira kellene bíznunk?

Fémes, éles hang csendül föl hirtelen, és meglepő látvány tárul a szemem elé. Gazdagon hímzett, nehéz kelméket viselő fiatalok tucatjai Tolkien regényének, A gyűrűk urának valamelyik jelenetét játsszák az egyik, aranyló lombokkal övezett tisztáson. Nem vezet ide semmiféle út. Megkérdem hát a gyűrűk urát, hogyan jutok ki innen a templom felé, ő pedig azt feleli: Angyal majd megmutatja. Így hívják a fiút, aki elkísér. Térdig gázolunk az avarban, látunk útközben néhány mohos sírkövet, rajtuk orosz vagy héber felirat. Temetők voltak valaha errefelé, a régi zsidó temető, az orosz katonatemető, a karaimok temetője, a háború után azonban fölszámolták őket, ma pedig tévétorony, tévéstúdió áll a hatalmas területen. Itt-ott véletlenül megmaradt egy-egy sír, gombamód merednek ki a földből a saját törvényeik szerint növekvő sírkövek. Lezárt úton járunk, alighanem tiltott területen, mintha csak az idő árja ellenében haladnánk, a pszichiátriai intézet meg a templom felé – ott éppen most göngyöli ki az eget az angyal. Amikor pedig megkérdem kísérőmet, Angyalt, hol is vagyunk tulajdonképpen, azt feleli: valaha itt volt Babij Jar.

 

© Suhrkamp Verlag Berlin, 2014. Minden jog fenntartva.

A könyv magyarul a Magvető Kiadó gondozásában jelent meg 2015-ben.

Katya Petrovszkaja: Talán Eszter, fordította: Kurdi Imre, Magvető Kiadó, 2015. 296 oldal, 2990 forint

támogatás
[popup][/popup]