Káin és Ábel hangszerei – Egy költői mítoszértelmezés nyomában

Írta: Turai Tamás - Rovat: Irodalom, Kultúra-Művészetek, Történelem

Vajon a jel, amely arra szolgált, hogy Káint ne ölhessék meg, nem azt jelenti-e, hogy őt soha nem semmisítik meg?” (V. Aptowitzer: Kain un Abel in der Agada, den Apokryphen, der hellenistischen, christlichen und mohammedanischen Literatur)

“Ez az értelmezés azért csábító, mert Káin halhatatlanságát implikálja. Ösztöntörekvésként Káin valóban mindörökké él.” (Szondi Lipót: Káin, a törvényszegő)

Tiziano: Káin és Ábel

A rádióesztétikával foglalkozó kutató számára a hangjáték dramaturgiájának megalapozása a hang fenomenológiájával kezdődik – megkísérli feltárni, hogy azok a képzetek, amelyeket az emberi kultúrák a hangi jelenségekhez társítanak, milyen fizikai tulajdonságokban gyökereznek, és mennyiben vesznek részt a hangjátékok dramaturgiájának működésében.

Ilyen értelemben a történet valóban Ádámtól és Évától indul, amennyiben a teremtésmítoszok a kezdet legősibb gesztusaként nagyon gyakran a szót, a lélegzetet vagy valamilyen hangadást jelölnek meg, összhangban azzal a mélyről jövő meggyőződéssel,  hogy a levegő segítségével megszólaló hang a teremtmény belső lényegét fejezi ki, minden bizonnyal nem függetlenül attól, hogy az ember egyéni életében is a hallás az első, már a magzati kortól aktív érzékszerv, és a lélegzet az utolsó jelképes aktus, amellyel az ember kileheli a lelkét.

A hang fenomenológiája azonban másképp is kapcsolódik Ádámhoz és Évához: nevezetesen a gyermekeiken, Káinon és Ábelen keresztül. Liszka Tamás hívta fel a figyelmemet Szentjóby Tamás a Képzőművészeti Egyetemen tartott anatómiai halhatatlanság órájának egyik eszmefuttatására, amely Káin és Ábel archetípusát az ismert dualitásokon kívül (elsőszülött-másodszülött, földműves-állattenyésztő, letelepedett-nomád, stb.) két hangszertípus feltalálásához, a fúvós és a húros hangszerek csoportjához kapcsolja.

A hangszerkarakterológia a hangi fenomenológia egyik kitüntetett területe, amelynek a  hangjátékhoz önmagában talán kevesebb, az antropológiai archetipizálás apropójaként viszont már több köze lehet. Sajnos a kézenfekvő források  – a héber Biblia, a Talmud, a Korán –  nem említik a két bibliai alak esetében a hangszereket, így nem egyértelmű, hogy melyiket melyikhez kell kapcsolni. Káin és Ábel mítosza, mint minden narratív struktúra, többféle dramaturgia működtetésére alkalmas. A hangszerválasztás kérdése különböző széttartó értelmezések alapjául szolgálhat, aszerint, hogy az emberi törzsfejlődés kultúrkritikai megközelítése, vagy épp az interimedialitás autonómiájának művészeti perspektívája felől nézzük. Az egyik banálisabb és talán drámaibb, a másik originálisabb és ennyiben innovatívabb. Az alábbiakban a Szentjóby által jegyzett mítoszvariáció hátterét és konzekvenciáit próbálom meg feltárni.

 

JUBÁL

Káin neve a héber kapni igét idézi “káná” – annyi, mint ’kapni’, ’szerezni’; főnévként  jelenti a ’tulajdon’-t; Ábelé (Hevel vagyis “hável”) a párát, fuvallatot, innen a múlandóságot. Az állattenyésztő életformához inkább kapcsolnánk a fúvós hangszereket; a földműves életformához a famegmunkálás révén a húrosakat. A fúvós hangszerek dionüszoszi jellege ugyanakkor jobban illene Káinhoz; a lant, a hárfa, a líra pedig a békésebb, apollóni karakterű Ábelhez, de mindez csak feltételezés, spekuláció.

Ha Káin és Ábel esetében nem is említ hangszereket a hagyomány, Káin utódai esetében igen. “Jubál, a legkedvesebb gyermeke, a hegedülés és lantolás mesterségének feltalálója, zenélt neki. Ő is különösen kedvelte a hegedűt és a lantot” – írja Kosztolányi Dezső Káin című novellájában. Az elbeszélés szövege itt a Bibliára támaszkodik: 1Móz 4, 21-ben az áll, hogy Káin hetedik generációs leszármazottja, Lámek egyik fia, Jubál lett minden citerás és fuvolás ősatyja. Itt tehát nincs meghasonlás, a két hangszercsoport eredettörténete közös.

Jubál alakját a Biblia szövege más értelemben is összeköti Káinnal és a hangszerekkel. Neve az aitiológiai mítoszokban nem szokatlan módon beszélő név, egyrészt a kosszarv kürt etimonja, másrészt a ma is használatos, részben zsidó, részben latin eredetű jubileum szavunk eredete révén a Káin történet egyik fontos eleméhez, a hetes szám misztériumához kapcsolódik.

A testvérgyilkosság történetét elbeszélő bibliai részben (1Móz 4, 15) olvasható, hogy az Úr a Káin-bélyeggel védelem alá helyezi Káint: aki megölné, annak hétszeresen kell lakolnia. Itt tehát nem szerepel kimondva az, ami különböző járulékos hagyományokban egyébként igen, hogy maga az Úr fogja megbüntetni Káint hét nemzedék múlva, sem az, hogy Káin leszármazottai heted-íziglen fognak bűnhődni Káin bűne miatt. Itt csak annyi áll, hogy senki nem ölheti meg Káint, hét nemzedéken keresztül érinthetetlen. Csak sejthetjük, hogy ez már a büntetés része.

Jubál az ember teremtésétől vett hetedik nemzedék fia. 1 – Ádám fia Káin; 2 – Káin fia Énok; 3 – Énok fia Irád; 4 – Irádé Mehujáél; 5 – Mehujáél fia Metusáél; 6 – Metusáél fia Lámek; és 7 – Lámek fiai Jábál, Jubál és Tubalkain. Káin a gyilkosság után, bélyeggel a homlokán telepszik le Nod földjén, várost épít, melyet első fiáról Hénochnak nevez, és felmenője lesz a hetedik nemzedék képében a civilizáció, a kultúra és a művészetek alapeszközeit felfedező fiúknak, a sátorlakók és pásztorok ősének, Jábálnak, Jubálnak, minden citerás és fuvolás ősatyjának, és Tubalkainnak, a réz és vasszerszámok kovácsmesterének (az ő neve arameus nyelven lándzsát és kovácsot jelent).

Jubál neve lármát, trombitahangot, áramlást jelent, konkrétabban a jubileumi évet jelző koskürt hangját. Izraelben minden 50. év nyugalmi év volt a földművelésben, és ennek folytán a gazdasági és szociális életben is. Országszerte kürtszó mellett kellett kihirdetni, hogy különleges esztendő következik, ezért hívták a kürtölés esztendejének. Jubileum annyi, mint ujjongás, örvendezés, illetve maga az 50. évfordulón használatos kürt.

3Móz 25, 9 szerint minden hetedik esztendő szombatév a földnek, jelezve, hogy a föld Istené, az ember csak használatra kapta. Vetés, aratás ekkor tilos volt, de ami magától termett, azt el lehetett fogyasztani. Hét nyugalomév után, a 49. év hetedik hó 10-én, az engesztelés napján kellett megfúvatni a kürtöt. Az ötvenedik esztendő örömünnep – a felszabadulás napja. Minden földet vissza kell adni a bérletből, minden rabszolgát föl kell szabadítani. A kostülök héberül jóbél, innen ered a jóbél-év elnevezés, ez egyesült az örömkiáltást jelentő latin jubilus szóval.

A hetes szám misztériuma és a koskürt hangja Jerikó történetében kapcsolódik össze. Jerikó az első nagyobb település a történelemben, i. e. 8500 körül, 1000 állandó, letelepedett lakossal. Az utat elzáró erődítményként áll Kánaán, az ígéret földje kapujában, ahová Józsuénak kell elvezetnie a zsidó népet.  A zsidók hét nap kerülik meg a bevehetetlen fallal körülvett várost, a hetediken hétszer, mindvégig gondosan csendet tartva, miközben a frigyládát hét pap kíséri hét kosszarv kürttel (Józs, 6,20). Amikor a hetedik nap hetedik kerülésekor a papok megfújják a kürtöt és a nép teljes hangerővel felrivall, a szörnyű nagy lármától a falak leomlanak, az akadály elhárul, megnyílik az út az ígéret földje felé.

Tintoretto: Káin és Ábel

 

SZENTJÓBY – EGY KÖLTŐI MÍTOSZÉRTELMEZÉS

Az egyetlen fellelhető írásos nyoma a Szentjóby-féle mítoszvariációnak a Magyar Narancs egy 2009-es interjúja, melyet Szentjóby Kovácsy Tibornak adott. Idézem az idevonatkozó részt:

“Kovácsy Tibor: Magyarországon mivel, mikor kezdődött az akcióművészet?

Szentjóby Tamás: Az akcionizmus a világ kezdete óta létezik. Ebbe nem érdemes most mélyebben belemenni. Semmiféle konkrét, fix világértelmezés nincs, pontosabban: egyedül Mítosz van. A Káin-Ábel-szituációban lehet megragadni a kettősséget, a kontemplatív és az akcionista létszemlélet párhuzamosságát, a művészet, illetve a nem-művészet-művészet világát is. Káin a művész, ezt pontosan lehet követni az ide vonatkozó mitologéma szövegében. Ő az, aki növénytermesztő, Ábel az állattenyésztő, nomád. Káin letelepszik, kőházat épít. Beleás a földbe, kutat, fémre bukkan, két aratás között kaszákat, fegyvereket és trombitákat készít. Eszelősen a technével babrál. Ábel sétál a földön az állataival. Nincsenek fémeszközei, minden a közvetlen környezetéből jön, a könnyű, mulandó bőr, gyapjú, nád, kenderzsineg. Neki nincs technéje, ő énekel, táncol. A poiezisszel lép ki önmagából. A párhuzamosba. Káin házában szobrok vannak, a falakon festmények – például Ádám és Éva van fölfestve -, udvarában színház. Ábelnek erre nincs szüksége. És amikor Ábel vonul az állatokkal, azok nem veszik figyelembe, hogy a kukorica termesztett növényzet, és lelegelik. Káin dühbe gurul, először is trombitán bejelenti a csatát, majd technikájával lemészárolja a terrorista nomádokat. Ez már kapásból két végpontja a magatartásspektrumnak.

KT: Ha Káin a művész, akkor Ábel mi?

St.T: Ő a nem-művészet-művész.

KT: Értem. De a művész az, aki fennmarad, és a történelmet uralja.

St.T: Jelen pillanatban ez van, igen. De még nem értünk a végére. Az időszellem ezt a Káin-féle túltengést egyensúlyba fogja hozni. Ugyanis idővel mindig a kisebbség győz.” [Magyar Narancs, 2009/51; 12/17. ]

A Szentjóby-interjúból egy szuverén, művészi mítoszértelmezés körvonalai rajzolódnak ki, amely ugyanakkor nem légből kapott, hanem különböző, elérhető forrásokhoz kapcsolódik. A Káin nevével jelzett civilizációs attitűdöt a Káin leszármazottjai által képviselt narratívával jellemzi, az egyes mítoszváltozatokból átemelt részleteket egyéni vonásokkal egészíti ki.

 

MÍTOSZVÁLTOZATOK

Szondi Lipót Káin, a törvényszegő című munkájához összegyűjtötte a rabbinikus, az ókeresztény és az iszlám hagyomány mítoszváltozatait és mondáit. A variációkban összességében megjelenő, Káinra jellemző motívumok a gyűlölet, az irigység, a féltékenység, a szorongás a bűntudattól, a bűnbánattól, a nyughatatlanság, az örök menekülés. A gyilkosság okaiként szereplő konfrontációs helyzetek: 1. az Úrnak bemutatott áldozat fogadtatása körüli vita; 2. tulajdoni vita; 3. az áldozatbemutatás helye (Ádám és Ábrahám szentélye) miatti vita; 4. az ikernővérek körüli vita. Az alábbiakban a Káini karakter olyan vonásait jelző mítoszvariációkra utalok csak vázlatszerűen, amelyek a Szentjóby-féle értelmezés szempontjából érdekesek, és a hangszerválasztás dramaturgiai jelentősége felé mutatnak.

A terjeszkedő

Káin és Ábel felosztották egymás között a világot. Az elsőszülött többet igényelt magának. Nálam legyen a hely, ahol áldozatodat bemutatod. (Vagyis a hely, ahol az első ember és fiai, majd később Ábrahám áldozati oltára, még később Jeruzsálem és a Szentély áll.) Vagy: enyém minden, amit látsz. Legyen, de akkor enyém minden, ami mozog rajta.

A minden áron győzni akaró

Ábel erősebb volt Káinnál, leteperte. Ő így szólt: ne ölj meg, ketten vagyunk a világon, mit mondanál Atyánknak, ki volt az? Ábel elengedte, Káin pedig hátulról agyonütötte egy kővel.

Másutt vasszerszámával ölte meg őt.

A bűnben (Isten ellenében) fogant

Zsidó monda szerint Káint nem Ádám, hanem a Sátán, a gonosz Számmáél angyal, “az álnok kígyó lovas” nemzette. Éva első szülésével “az apa sohasem biztos” gondolata jelent meg a világban. A Zóhár szerint Káin és Ábel is a kígyó fiai voltak. Egyes Apokrif iratok szerint ikrek voltak: Káin, az Adiaphótosz, vagyis a Világtalan, és Ábel, az Amilabesz, vagyis az Igaz.

A vágyaktól kínzott

Zsidó és keresztény mondák szerint mindkettejüknek ikernővéreik is voltak. Egyes mondák szerint Ábel ikernővére szebb volt Káinénál. A szíriai Kincses Barlang úgy tudja, hogy Káinnak Ábel, Ábelnek Káin ikernővérét kellett volna elvennie, de Káin a sajátját akarta, mert az szebb volt. Ádám, a főpap tiltakozott. Káin a zsidó mondákban Ábel testvérét kívánja, a keresztény mondákban a sajátját. A zsidó mondában mindketten küzdenek a nőért, a keresztényben csak Káin, Ábel közömbös. Káin vett a föld gyümölcséből, és ezzel Éva örökébe lépett, aki szintén a gyümölcs után nyúlt. Káin-t mindvégig elkíséri  — ivadékaiban is —  az érzéki szenvedély bűne. (Lámek felesége attól az italtól, amellyel szépségét meg akarta őrizni, meddő lett. Vagy meddővé tette magát? A gyereket szült nő nem volt kívánatos.)

A halandó 

A Biblia semmit nem mond Káin haláláról, a mítoszok azonban igen. Három változat is ismeretes. 1. Jubileumi év végén háza ráomló kövei ölik meg, a talio elv szerint. 2. Több száz év szenvedés után az Özönvízben leli halálát. 3. Lámek öli meg “véletlenül”. Lámek a Midrás szerint öregkorában megvakult. Fiával Tuvalkainnal járt vadászni, aki látott helyette is: ha észrevett egy prédát, beállította atyja fegyverét, aki a megadott irányba, vakon lőtte ki nyilát. Káin szarvai megtévesztik Tuvalkáint, Lámek a vaktában kilőtt nyilall megöli Káint, majd kétségbeesett kézmozdulatával ugyancsak véletlenül megöli fiát, Tuvalkáint is. Káin tehát hétnemzedéknyi ideig élt. Vö.: ha valaki meggyilkolja Káint, hétszeresen kell bűnhődnie.

Az ősi mondák Szondinál azt jelzik, hogy az erőszak ott van mindannyiónkban, ősi késztetés. Az egyház az erkölcs természetes alapját kereste, ezért tette Ábelt a jó, Káint a rossz jelképévé. A rabbinikus Ággáda Ábelt még nem eszményíti, ez csak alexandriai Philóntól kezdődik. A keresztény legendák szerint Ábel szűzen halt meg – ennyiben is Jézus előképének tekinthető. Augustinus ír az Abeliakról, egy önmegtartóztató keresztény szektáról is. Josephus Flavius írja: Lámek az első város megalapításával lerakta a civilizáció alapköveit. Az addigi életformát a súly és mérték feltalálásával átalakította. A földnek határt vont, a tulajdonnak kerítést épített. Három fia az állattenyésztés, a hangszeres zene és a fegyverkovácsság alapítója.

“A Káin-nemzedék, amely oly mértéktelenül szolgálta a gonosz ösztönt, építette fel mégis az első várost, találta fel az állattenyésztést, a hangszereket, a fegyverkovács-művészetet, a “polgári” magántulajdon védelmére bevezette a mértéket, a súlyt és a mezsgyekijelölést. Mindezzel a kapitalizmus és a civilizáció alapjait rakta le.” (Szondi)

Daniele Crespi: Káin és Ábel

 

A MEZŐGAZDASÁGI FORRADALOM

A Szentjóby-féle mítoszváltozatnak a két kultúrtörténeti őstípust a hangszereik révén is szembeállító/jellemző előzményére történeti vagy mitológiai forrást nem találtam, többé-kevésbé hasonló analógiára utaló filozófia párhuzamot ellenben igen. Hannes Bohringer egy Gilles Deleuze szöveghez kapcsolódva először a hangi hatásoknak a világ strukturálásában játszott szerepét hangsúlyozza, majd a második részletben Augustinus nyomán a Káin  és Ábel alakjában megfogalmazódó két civilizációs alapstratégiát írja körül.

“Egy gyerek, akit félelem tölt el a sötétben, énekelni kezd és ezáltal megnyugszik. Dalolásával egybehangzóan továbbmegy vagy megáll. Ha eltévedt, amennyire csak lehet elrejtőzik a dal mögött, vagy megpróbál dalocskája alapján jól-rosszul tájékozódni. A káosz közepette ez a dal egy szilárd és nyugodt, egy megszilárdító és megnyugtató centrum kialakításának kezdeménye. Lehet, hogy a gyerek éneklés közben ugrándozik, hogy gyorsabban vagy lassabban megy, ám a dal már maga is egy ugrás: a káoszból a káosz közepette a rend kezdetébe ugrik, és mindig veszélyezteti a széthullás. Ariadné fonala mindig hangokat kelt. Vagy Orpheusz énekel.”

“A Paradicsomból való kiűzetést követően, írja Augustinus, Kain és Ábel a két közösséget jeleníti meg: Kain, a városalapító a civitas terrenát, és Ábel, a pásztor és nomád a civitas deit: nomosz és polisz, ahogy az Ezer fennsík nevezi. Mindkettő elkerülhetetlenül átszínezi a másikat. A nomosz, a venni, legeltetni, élvezni, – frui mondja Augustinus -, a bekapcsolódás a nagy kórusba, nem tudja magát távoltartani a politikától, utilitástól, territorializálástól, a “potenciális fasizmustól“. Az “ekkleszíából“ elkerülhetetlenül több lesz. De nomosz nélkül a polisz hatalma elviselhetetlenné burjánzik, és elveszíti a jelennel szembeni ellenállását.” [Hannes Böhringer: Hiányzó nép – Gilles Deleuze és Félix Guattari ritornel-fogalmáról (In: Ezer fennsík és Mi a filozófia?) 2003. 10. 18.]

Az emberiség kialakulása és szétágazódása felől nézve Káin minden kultúra őse. Az 1Móz 1, 28-ban az áll: hódítsátok meg a földet! A bibliai történet szerint mégis az Istentől való eltávolodás jegyében megy végbe mindez. Végig magán viseli annak a törekvésnek a jegyét, amely Isten nélkül akar érvényesülni a világban, és próbálja meg keresztülvinni a maga akaratát.

Az egész mítosz alapérzülete ezért a nyomasztottság. A rossz érzés, a lehorgasztott fő. Az áldozat elutasítottsága miatti frusztráció az elsőszülöttként megélt frusztrációval és a szexuális frusztrációval együtt nyomaszt, az egész szituációból az utat tévesztettség hangulata árad. Pásztornak kellett volna lenni, ahogy Káin némi szemrehányással, cinikusan fel is hánytorgatja az Úrnak: én vagyok tán az őrzője a testvéremnek? Nem én lettem a pásztor. A változtatás egyetlen eszközéül az erőszak kínálkozik, ami azonban szintén új elem még a történetben: nem igen tudják, hogy működik, mivel jár, mik a következményei. Nem ismerik a halált, Ábel az első halott a teremtésben. Itt kezd el igazán félni ember, ezért kéri a bélyeget Káin az Úrtól.

Káin és Ábel története az emberi kultúra meghasonlásának története: az egység megbomlásának, a változatok kialakulásának, az alternatívák harcának, versenyének, az elkülönböződésnek, a variációk kibomlásának története. Az alapvetően a lehetőségek páratlan gazdagodását lehetővé tevő változáshoz kapcsolódó rossz érzés, ami a történetben tetten érhető, az ember evolúciójának dinamikájából érthető meg.

A gyűjtögetők élete egyértelműen jobb volt, mint a földművelőké. Az úgynevezett mezőgazdasági forradalom egyrészt több élelmiszert, népességrobbanást és az elitek kialakulását hozta magával, egyúttal több munkát, rosszabb életet. A gyűjtögetők okosabbak voltak, mint a földművelők, többet tudtak az őket körülvevő világról, a gyűjtögetés ráadásul kellemesebb, egészségesebb és változatosabb volt, mint a földművelés, több szabadidőt és nagyobb szabadságot engedett.

A földművelés ugyanakkor a letelepedettség révén több erőszakhoz vezetett: a konfliktusokból nem lehetett többé kihátrálni: a letelepedettek világában a földszerzés és a föld védelme is súlyos konfliktusokhoz vezetett. A mezőgazdasági forradalom az egyénnek nem hozott semmit, a fajnak igen. Az ember kis változások során át került rosszabb körülmények közé. (Yuval Noah Harari: Sapiens)

Az állattenyésztés az állomány védelme és szelektív vadászata folytán alakult ki, a földműveléshez képest másodlagosan. Az állatok számára a mezőgazdasági forradalom katasztrófa volt. Az ember megtörte ösztöneiket, szociális kötődéseiket, korlátozta szexualitásukat, mozgási szabadságukat. A tej miatt kellett a kölyök, de az is kellett, hogy ne ő igya meg a tejet. A tehén 20-25 év helyett 5 évig él, és egyfolytában vemhes. A természeti népek kegyetlen technológiái – csonkítás, hamis borjú, töviskoszorú, ajaklevágás – jelzik, hogy az evolúciós siker ára egyéni szenvedés. A szudáni nuer törzs, tuaregek, mongol legeltetők – vándorló, nomád pásztortörzsek. Vö.: görög nomasz, nomadesz – am. nyájjal kóborló.

A történeti valóságban a hangszerek és a zene kialakulása ennél korábbi: az úgynevezett kognitív forradalomhoz kötődik – a Biblia azonban a mezőgazdasági forradalom korához kapcsolja. Jerikó, az első város Kr. e. 8500 körül, véderődként áll az ígéret földje kapujában. A papok megfújják a kosszarv kürtöt, a nép rivall, a falak leomlanak. A Szentjóby-féle mítoszváltozat a fent vázolt kultúrtörténeti, civilizációs összefüggésrendszerbe illeszkedik. A bibliai szövegben is kiemelt jelentőségű hangszercsoportok pszichofizikai sajátosságai ennek a mítoszképző narratívának a szolgálatában állnak.

 

A HANGSZEREK

A hangszereket az égi, szellemi, vallási rendszerrel rendelkező kultúrákban isteni eredetűnek tekintik, feltalálásukhoz színes, mitikus történetek kapcsolódnak. A hangszerek karakterológiája szinte mindenütt ugyanannak a szimbolikának az univerzáléit követi. A meghatározhatatlan hangú hangszerek (pl. csörgők) a rossz szellemeket űzik el (lásd gyógyítás, esőcsinálás). A kagylókürt kettős erotikájú identitást mutat – hangja szerint férfi, alakja szerint női karaktert képvisel. A dobok kozmikus szimbólumok – a sámánok ezen lovagolva jutnak az égbe; az indiánoknál pulzáló szív, mely a világ testének középpontjában dobog; a dörzsöléses dobok női attribútumok. A szarvkürtök (sófár) nagy hangerejű kürtök az istenek, szellemek figyelmének felkeltésére, az erő jelképei. A fuvola a lélegzet és lélek megszólaltató hangszere, szexuális mágiák eszköze. A húros hangszerekre az apollóni jelleg jellemző, a mértéktartás, kiegyensúlyozottság és nyugalomkeltés instrumentumai, egyúttal a megidézésé és megigézésé, mint Orpheusznál, vagy a Sault idegnyugtató hárfazenével elbűvölő Dávid esetében; a húros hangszer mint líra a költészet jelképe. Hangjuk halk, és nem levegővel szólalnak meg, emiatt távolságtartóbbak is, ami ugyanakkor lehetővé teszi a hangszeres játékkal párhuzamos szövegmondást, az éneket. (Pap János: Hang-ember-hang)

Általában véve elmondható, hogy a hangszereknél a hangkifejezés kettős archetípus, a megfeszítés-ellazítás, a kiáltás és a gügyögés törvényét követve a gyors és lassú, magas és mély, világos és sötét, hangos és halk megfelelések dualitásában mozog. A játszhatóság és a szabályozható hangparaméterek a dinamika és a hangszín árnyalhatósága miatt tulajdonképpen az érzelmi töltés kifejezése szempontjából fontosak. A hangmagasság nélküli, impulzusos, semleges hangok adják a ritmust: az akusztikai jellegtelenségtől javul az időérzékelés, hiszen a többi hangparaméter változása nem vonja el a figyelmet.

A fúvós hangszerek karakterének dionüszoszi jellege, ami az antik hagyományban a mitológiai előidőktől — Pán és Syrinx, Marszüasz szatír és Apollón, vagy az auloszt feltaláló Pallas Athéné történetén át —  a platóni éthoszelmélet továbbélése révén egészen a neoplatonikus korig kimutatható, nem feltétlenül kapcsolható közvetlenül a bibliai hagyományhoz, a fúvós és a húros hangszerek hangfenomenológiai, vagy ha úgy tetszik, pszichofizikai jellemzői révén azonban igen.

Dinamika

A fúvós hangszerek megszólaltatásához kisebb-nagyobb mértékű erőteljes kezdő dinamika szükséges, több fajtájuknál a hangképzés folyamatos erőfeszítést igényel. Ez energikus, aktív játékmódot feltételez, ugyanakkor a fellépő oxigénhiány és ennek következményei, szapora pulzus, megélénkült vérnyomás révén hozzásegítenek a zenei transz kialakulásához és átéléséhez, egyfajta hipnotikus, módosult tudatállapot kialakulásához. A fúvós hangszereket ez a dinamikai erőteljességük teszi alkalmassá a militáns erődemonstráló funkcióra. Ez a zárt térben alkalmatlan hangerő katonai hangszerekként a megfélemlítés és az önbizalomfokozás, illetve az indulók által kialakított és fenntartott gépies ritmika a hadviseléshez, vagyis a legális gyilkoláshoz szükséges lelki hangoltság nélkülözhetetlen eszközévé teszi őket. A fúvós hangszerekre ugyancsak emiatt kezdettől jellemzőbb a torzított hangképzés dramaturgiai alkalmazása, akár a népzenében, akár a jazz-ben, mint a húros, pontosabban a pengetős hangszerek esetében, ahol például a torzított gitárhang megjelenése az erősítők és tranzisztorok fejlődésével – vagy épp megrongálásával -, de mindenképp az elektromos gitár felbukkanásával érkezett el.

Túlvilági jelleg

A különböző kultúrkörökben a fúvós hangszereknek, például a dudának  — vagy Szentjóbynál a trombitának —  a kapcsolata a pokollal, vagyis az alvilág erőivel sokkal gyakoribb, mint ugyanez a húros hangszerek esetében. (Vö. számos dantei hellyel, vagy az “aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni” népi és műköltészeti változataival, szemben mondjuk az “ördöghegedűs” motívummal, ami viszont inkább tűnik kivételnek, vagy másodlagos analógiás jelenségnek). A túlvilági kapcsolatra és a dionüszoszi jellegre utal a mitikus fúvós hangszereknél a folyamatos megszólaltatás lehetőségének fontossága is – emögött a túlvilággal folytatott párbeszéd megszakításától való félelem áll -, ezen megszakított kapcsolat ellenében alakult ki a körlégzéses technika és a hangszerek párban szerepeltetése. A kettős síp magasabb-mélyebb, női-férfi, jin-jang stb. kettősségeiből eredeztethetők a polifonikus zene ősformái is.

Erotika

A fúvós hangszereket a levegőáramlás mellett a megszólaltatás oralitása teszi alkalmassá arra, hogy ősidőktől a legkülönbözőbb kultúrákban és nyelvekben az erotika metaforikus képviselői legyenek. Ezzel a jellegükkel egyszerre kapcsolódnak a dionüszoszi és a káini hagyományhoz. Ezek a hangszerek sok természeti nép kultúrájában tabusítottak – beavatatlan korúak nem érinthetik meg őket. A matriarchális kultúrákban a nőket tekintik az őshangszerek feltalálóinak, akik mágikus hangokkal uralkodnak a férfiak felett.

A dinamika, az erődemonstráló karakter, a túlvilági egyben dionüszoszi jelleg és a szenvedélyes indulati töltettel áthatott érzékiség teheti a fúvós hangszercsaládot Káin természetes szövetségesévé.

 

IDŐVEL

Monori Mész András Bebukottak című filmjének utánkövetéses második része, a Káin gyermekei felidézi a fiatalkorúak börtönébe lépő új rabok válaszhelyzetét: két tárgy, két jelkép közül kell választaniuk: aki a csajkát választja, köcsög, aki a rongyot, csicska lesz. Yuval Harari könyve a Sapiens, hosszan elemzi, hogyan tért tévútra az emberiség akkor, amikor a nomád élet helyett a letelepedettet választotta. Vagyis, ha a két fiú másképp választ hangszert, akkor Ábel csapja agyon Káint, és mi még mindig a boldog gyűjtögető korban élnénk? Nem egészen. A dramaturgia nem a mítosz történeti, hanem narratív dimenziójához szólhat hozzá. Szentjóby változata Káin történetén Káin és leszármazottai történetét érti. A hangszerszimbolika kifejező erejére szüksége van, a hangszer karaktere miatt — források híján is — a fúvós szekciót tulajdonítja Káinnak. Ha interpretációjának interpretációja során megpróbálunk törésvonalakat elkülöníteni, szembeállításokat, értékpólusokat konstruálni, azt mondhatjuk: az erőszakos, terjeszkedő és domináns emberfaj képviselője, a kerítést, a magántulajdont és a kapitalizmust feltaláló, a művészetet a fogyasztói társadalomba integráló akcionista ember képviselője lesz Káin, a kontempláló, a sétáló, a táncoló, a könnyű, a lélegző, a múlandó, a szabad, a  — mindenki számára elérhető és megvalósítható —  nem-művészet-művészet embere Ábel. Kosztolányinál a hegedű és a lant volt Káin hangszere. Kérdés, hogy más szimbólumválasztással ugyanaz a történet elmesélhető-e. Kérdés, hogy más szimbólumválasztással másik történet elmesélhető-e. Káin megölte Ábelt, mint tudjuk. “Jelen pillanatban ez van, igen. De még nem értünk a végére. Az időszellem ezt a Káin-féle túltengést egyensúlyba fogja hozni. Ugyanis idővel mindig a kisebbség győz.” – mondja Szentjóby az interjúban. Hát nem tudom. Majd meglátjuk.

A gondolatmenet ezen pontján szövegemet elküldtem Szentjóby Tamásnak, hogy megkérdezzem, mennyire ért egyet ezzel az interpretációval. Az alábbi levélben reagált. (Bár a sortörés lehetővé tenné, hogy válaszát versként olvassuk, én prózai tördelést választva – ezt leszámítva azonban változtatás nélkül – idézem, természetesen a szerző engedélyével.)

 

SZENTJÓBY LEVELE

H, kedves Tamás,
köszönöm, hogy elküldted írásod. Nagy érdeklődéssel olvastam, és nem csak azért, mert
megtisztelve érzem magam amiatt, hogy rám hivatkozol. Engedd meg, hogy reflektáljak.

„(…) Az erőszakos, terjeszkedő és domináns emberfaj képviselője, a kerítést, a magántulajdont és a kapitalizmust feltaláló, a művészetet a fogyasztói társadalomba integráló akcionista ember képviselője lesz Káin, a kontempláló, a sétáló, a táncoló, a könnyű, a lélegző, a múlandó, a szabad, a  — mindenki számára elérhető és megvalósítható —  nem-művészet-művészet embere Ábel. (…)”

A Kain-Ábel (letelepedett növénytermesztő/nomád állattenyésztő, Istennek nem-tetsző/Istennek tetsző) mitologéma részletei szerint Káin, a letelepedett, a talpalattnyi földbe ásva fémet talál, ebből nehéz, tartós (most hagyjuk a fegyvereket) fémhangszereket: trombitát, harsonát, kürtöt, fuvolát, citerát stb.-t készít, míg Ábel a növény/állatvilág gyorsan múlandó anyagaiból könnyen szállítható (most hagyjuk a fegyvereket) hangszereket: nádsípot, sófárt, bélhúros pengetőst/vonóst, bőrdobot készít.

Szerintem Káin nem akcionista. Éppen ellenkezőleg: ő a kontempláló. Ábel nem kontempláló. Éppen ellenkezőleg. Ő az akcionista.

Ugyanis a letelepedettségben, a földhözkötöttségben, a házban, a „fal”uban, a „vár”osban, a mozgás időben és térben való nehézkessége és limitáltsága folytán az időben és a térben távolinak a falakon belüli kényszerű reprezentációja a tudomány és a művészet. Tehát Káin kontemplál, meditál, elképzeli és ábrázolja a „kül”-világot, hatalmi „ön”-reprezentáló, közvetítő-eszközöket, médiumokat használ, bálványokat készít, multimédiát, képimádást, ikonolátriát végez: a médium torzít, elválaszt, akadályoz, hamis tudatot képez. A Tizparancsolat 2.§-a ezért tiltja az ábrázolást. Káin a Római Katolikus művész. Varázsol egy álvilágot. Ezért nem tetszik Istennek Káin áldozata. Káin a bűne fájdalmának csillapítóján, tudatszűkítőn él.

Ábel nem kontemplál, nem meditál. Ábel nem mediatizált. Számára minden közvetlenül adott. A médiumokról nem tud, mert nincs mit ábrázolnia. A médiumok véges világán kívül, a végtelen/infinitezimális intermédiumban él. Transzban – a “médiumokon túl” – van. (Az nem kontempláció, nem meditáció.) Ott semmi nem torzít, nem választódik el, nincs akadályoztatás, a tudat nem hamis. Az ének-tánc szinkron-adekvát jelenlét. Az esztétikai tett (az akció) a dologi világ viszonyai közvetlenségének intermediális szférájában tett tett (- még akkor is, ha cselként valamely médium/ok/ idézőjelbe tett /megidézett/ cselekvő résztvevőkké is vál/hat/nak az akcióban – pl.: valahol a fenyvesben villog egy tv-képernyő /aki látja, röhög/) a jelen újracsoportosított jövőbe átformálásának esetleg kénrögös útján és talán kérdéses céljából.

Ez a képrombolás, az ikonoklazmosz. Ábel az Őskeresztény-Református nem-művészet-művész, hiszen, ismétlem, nincs médiuma, ami az ősembert kontemporális művésszé teszi.

Ábel egy láthatatlan Szent György lovag, akinek átlátszó lándzsáján a bronz Káin-sárkány-szobor iszlám-zöld nemesrozsdabőre fityeg, mint a michelangelostul lerombolt és sóval felhintett Vatikán új zászlaja. Ábel a Tizparancsolat 2.§-a védőszentje. Istennek ezért tetszik az ő áldozata. Ábel örömében hallucinogénen, tudattágítón él.

Brahmahaha!

Köszönöm türelmed.

SÍP!-H,
St.Turba Tamás
(a TNPU/Telekommunikáció Nemzetközi Paralel Uniója/csődtömeggondnoka;
NETRAF /Neo-Szocialist.a Realist.a TNPU Globális Kontra Művészettörténet-hamisítók Frontja/)-ügynök

Eddig Szentjóby levele. Mit lehet mindehhez hozzáfűzni? A hősök örökké élnek, történetük minden újramondása új távlatokat nyit. Aki hallgat, tanul, aki beszél, tanít. Sapienti sat.

támogatás
Pop up banner
[popup][/popup]