Jitzhak főparancsnok 11. rész: Elmenni innen… soha

Elköszöntem a fiúktól, éreztem, hogy haza kell mennem, mert már korgott a gyomrom, jóval elmúlt dél. Elihu bácsi épp a műhely előtt állt, s bádoglemezeket hozott ki a raktárból. Vastag munkáskesztyűben dolgozott, hogy a lemezek éle ne sértse fel a kezét. A munkásruhája elé egy bőrkötényt is kötött, ezzel védte a testét a szorosan magához ölelt lemezek rozsdájától.

Vasárnap csak a legritkább esetben végzett zajjal, kalapálással járó munkát. Nem akarta, hogy másokat zavarjon. Ahogy a műhely előtt haladtam, megálltam előtte, néztem, ahogy dolgozik. Ócska szalmakalapja alól is csorgott a veríték.

– Fel bírnád emelni ezt a bádogot? Van vagy egy fél mázsa a két lemez.

Nem válaszoltam, csak a fejem ráztam. Hosszan néztem, ahogy kidagadnak a nyakán az erek, láttam, ahogy megfeszül a karján minden izom. Orromban éreztem a bádog és a rozsdásodás ellen rákent olaj szagát, ami beivódott Elihu bácsi bőrébe, a ruhájába, mindig ott érződött a műhelyben, a nyári konyhában, ahol tartotta szennyezett munkásruháit, s éjszakánként még a ház áporodott dohos levegőjébe is befurakodott.

– Eredj oszt kérdezd meg Rózsi nénédet, mehetünk-e már enni a paszulylevest!

Gyorsan visszaértem a konyhából, s mondtam, még vagy fél órát várnunk kell.

– Milyen vaut a mozi?

– Érdekes, most láttam harmadszor. Igaziból megtörtént, ami a filmben volt. Tényleg így foglalták el Berlint.

– A film az csak film, a valóságba minden más – kezdett el beszélgetni.

– Itt látni lehetett, ahogy mentek az utolsó csatába a szovjet tankok.

– De azt mutatták-e, amikor Ousvicba gyöttek befelé az első orosz tankok, s áttörték a drótkerítéseket?

Először nem tudtam mit válaszoljak. Hiszen éreztem, hogy erről szeretne mesélni, így hát inkább hallgattam.

– Megmondom én neked, azt nem mutatták, mert azt csak páran láttuk, mi, akik kimerészkedtünk a barakokból. Január 27-én reggel gyöttek, négy tank, álltak rajta a ruszki katonák. Alig voutunk vagy hatszázan az egész Birkenauban, a többit mán elvitték más lágerekbe, mert ott mán vagy öt hónapja nem vót gáz, meg égetés, mert felrobbantották a németek, hogy ne maradjon nyom. Na ezt akarom én nézni egyszer a moziba!

Érdekelt ez a történet. De abbahagyta a mesélést, mert ebédig még a raktárban akart rendezkedni. Nem volt kedvem a forró, olajszagú téli konyhába hátramenni Rózsihoz. Így ott maradtam a műhelynél. Hosszan meséltem Kosztya kapítányról, a nagy Sztálinról, meg Aljósa és Natasa szerelmes történetéről.

Hallgatta a történetemet, majd megkérdezte: Mikor adják még?

– Hoványi bácsi, a barátod, mondta, hogy november hetedikére újra levetítik.

S amint ezt kimondtam, eszembe jutott, hogy elmesélem a legújabb hírt: Smiluék őszi utazását abba az Erecbe.

– Smilu, Lejbovics meg a többi gyerek a Héderből ősszel már nem tudja megnézni még egyszer a Berlin elestét, mert már addigra kimennek.

– Persze…kimennek…Rákosi kiséri ki őket…Ja és a hajó nem Nápolyból, hanem innen a Csillag utcáról fog indulni. Mesebeszéd. Ezeket innen soha ki nem engedik. Ősszel…ugyan.

Éreztem, hogy lassan megint felpaprikázódik. De csak megkérdeztem, hogy miért nem engedik őket, ha az a zsidók országa.

– Mert se az oroszok, se az angolok, de még Amerika sem akar háborút az arabokkal.

A műhely ablakhoz közel eső falán egy nagy térkép lógott, sok olajos, piszkos folttal, újlenyomattal. Alig látszott a városok, folyók neve. A térképhez hívott, s megmutatta, hogy merre is van Izrael, hol húzódik a határ, s mennyi arab terület van körülötte.

– Nem fog a kis nyavalyás Izrael megérni nekik egy háborút. Teichner, Lejbovics, Karádi – már mindegyiknek az apja, csak ágyútölteléknek kellene ott. Meg majd a kis zsidófiúk is, ha megnőnek. Maradnak ezek itt a seggükön. Más lenne, ha megint jönne egy új Hitler…akkor mink is megyünk, ti is gyösztök…tele lesz velünk a hajó. De egyelőre Hitlert és a rohad német bagázst tönkre verte Amerika meg Sztálin. Úgy, hogy egyelőre nem megyünk! – a mondatait hamiskás mosoly kísérte.

Elhallgattam volna még sokáig, de egyszer csak Rózsi hangja harsant fel:

– Férfiak asztalhoz! Pisilni, kezet mosni, enni!

Az asztalon gőzölgött a zöldbableves, jó sok rántott csirke díszelgett egy üvegtálban a sparhelt szélén, nagy halom petrezselymes krumpli őrizte melegségét egy ovális tálon.

Hiányzott a paszulylevesből a tejföl, de megtanultam, nem keverjük a milchiget, a flejsiggel, így, ha kicsit fanyalogva, de megettem, már csak azért is, mert Rózsi előre közölte, csak az ehet rántott csirkét, aki utolsó szemig megeszi a levest.

Ebéd után nézegettem a konyhakredencen lévő friss újságokat. Jól tudtam már olvasni, mindent pontosan értettem. A Szabad Nép hatalmas lepedőszerű lapjait gyorsan végignéztem, egy-egy címet olvastam el, meg az alatta vastagabban szedett főbb mondandókat, de pár perc után eluntam. A Nők Lapja képei már jobban érdekeltek, fejőnőkről és aratóbrigádokról szóló riportok után, egy orvosnőt bemutató írásba fogtam, aki gyerekeket gyógyított valahol Koreában. Hazatérte után írt róla riportot az újság. Türelmesen végigolvastam. „Orvosnak lenni, gyógyítani nagyon jó lehet, különösen ott, ahol háború van.” – gondoltam. Aztán elkalandoztak a gondolataim. Először azon tűnődtem, hogy Smilu, Kósa Laci, a nagyfiú, a már komoly imádkozók ugyanilyen gyorsan olvasnak-e azokból a furcsa alakú betűket tartalmazó imakönyvekből. Aztán visszaidéztem Elihu bácsi ebéd előtti eszmefuttatását arról, hogy ha megint háború lenne, ha megint jönnének a fasiszták, akkor mindannyiunknak el kellene menekülni Izraelbe. Félelem fogott el, mind a háborútól, mind a menekülés esetleges kényszerétől. A háború újbóli kitörésétől, a szüleimmel megtörténtek megismétlődésétől való félelmeimet sokszor átéltem már, de azt, hogy esetleg nekünk is el kell menni valami idegen országba, hogy itt kell hagyni a megszokott világunkat, eddig nem merült fel. Ahogy ültem Rózsiék verandáján, elképzeltem a pillanatot, amikor az utolsó bútorunk is felkerül a házunk előtt álló teherautóra – mint ahogy azt a Hegedű utcából néha elköltöző lakók esetében már láttam – s Apával, Anyával, Jolán nagyanyámmal felülünk mi is a bútorok mellé, elindulunk valahová, valami ismeretlen világ felé. Közel álltam a síráshoz. Hogyan lehet elmenni egy otthonból, hogyan lehet megválni attól a helytől, amelynek minden zugát ismeri az ember. Hogy lehet otthagyni a házbeli barátokat, a Liszt Ferenc téri lábteniszező társakat, az osztályt. Soha..soha – gondoltam.