Vaszilij Grosszman: Élet és sors

Tömör, osztatlan csend honolt a tájon, a világon mintha nem lett volna, se a sztyeppe, se a köd, se a Volga, csak a csend. A sötét felhőkön gyors fényfodor futott végig, aztán a szürke köd vörös lett, és egyszerre mennydörgés rázta meg az eget és a földet…
Az ezernyi izzó ágyúcső érintésétől a tüzelőállások nyirkos, reggeli levegője talán egy egész fokkal is melegebb lett.
Az előretolt figyelőpontról jól lehetett látni a szovjet gránátok robbanását, az olajos fekete és sárga füst gomolygását, a fekete föld és a piszkos hó szökőkútjait, az acélos tűz tejfehérjét.
A tüzérség elhallgatott. A füstfelhő szikkadt, forró pászmái lassan elegyedtek a sztyeppei köd hideg nyirkosságával.
S ekkor az eget új hang töltötte be: morajló, feszes, hömpölygő hang: megindultak nyugat felé a szovjet repülők. Zúgásuk, süvöltésük, bömbölésük érzékelhetővé, tapinthatóvá tette a felhős vak ég sokemeletes magasságát: a páncélozott csatarepülőgépek és a vadászok az alacsony felhők alá szorultak, a felhőkben és a felhők fölött a láthatatlan bombázók basszusa bömbölt.
Csend lett. Azoknak, akik azért várták a csendet, hogy jelt adjanak a rohamra, és azoknak, akik készen álltak, hogy a jelre nekilóduljanak a román állások felé, egy pillanatra elakadt a lélegzetük.
A csendben, mely olyan volt, mint a néma és zavaros őskori tenger, ezekben a másodpercekben formálódott ki az emberi történelem görbéjének fordulópontja.
Milyen jó, micsoda boldogság részt venni a hazáért vívott döntő ütközetben. Milyen gyötrelmes, milyen rettenetes felegyenesedni a halál színe előtt, nem rejtekezni, hanem futni szemközt vele. Milyen rettenetes meghalni fiatalon! Az ember élni, élni szeretne. Nincs a világon erősebb vágy, mint hogy az ember megőrizze fiatal életét, melyből még oly keveset élt le. Ez a vágy nem a gondolatokban fészkel, erősebb a gondolatnál, ott rejtőzik a lélegzetben, az orrcimpákban, a szemben, az izmokban, a vér hemoglobinjában, mely mohón nyeli az oxigént. Ez a vágy olyan hatalmas, hogy semmi máshoz nem hasonlítható, mérhetetlen. Az ember fél. Rettenetesen fél a roham előtt.
A lefogatlan román ütegek egymás után éledtek fel, és gyorstüzet nyitottak a mélységből a peremvonal felé. Tüzet nyitottak a földi célpontokra a nagy erejű légvédelmi ágyúk is.
– Pjotr Pavlovics – szólt nagyon izgatottan Getmanov –, itt az idő! Ahol isznak, ki is löttyen!
Az a kényszer, hogy embereket áldozzon az ügy érdekében, mindig természetesnek, vitathatatlannak tűnt számára, méghozzá nemcsak a háborúban.
De Novikov húzta az időt, megparancsolta, hogy kapcsolják Lopatyint, a nehéztüzér-ezred parancsnokát, akinek ütegei az imént éppen a harckocsik előremozgásának tengelyében dolgoztak.
– Vigyázz, Pjotr Pavlovics, Tolbuhin megesz téged – mutatott az órájára Getmanov.
Novikov nemcsak Getmanovnak, magának sem akarta bevallani a szégyenletes, nevetséges érzést, ami elfogta.
– Sok gépet elvesztünk, sajnálom őket – mondta. – Remek masinák a harmincnégyesek, és csak pár perc kérdése, hogy lefogjuk a légvédelmi és páncéltörő ütegeket – itt vannak előttünk, a tenyerünkön.
A sztyeppe füstölgött előtte, az emberek, akik ott álltak mellette a kis lövészárokban, mereven rászegezték tekintetüket; a harckocsidandárok parancsnokai a rádióparancsára vártak.
Elfogta a mesteremberére emlékeztető ezredesi háborús szakmai szenvedély, a nyers becsvágy pattanásig feszült benne, Getmanov is sürgette, és félt az elöljáróitól.
Tökéletesen tisztában volt azzal is, hogy amit Lopatyinnak mond, azt nem fogják tanulmányozni a Vezérkar történelmi osztályán, nem váltja ki Sztálin és Zsukov dicséretét, nem hozza közelebb az áhított Szuvorov-érdemrendet.
De van egy jog, amely erősebb, mint az, hogy gondolkodás nélkül halálba küldhet embereket: az a jog, hogy gondolkodjék, amikor halálba küld embereket.
És Novikov élt ezzel a jogával.

A Kremlben Sztálin várta a Sztálingrádi Front parancsnokának jelentéseit.
Az órájára nézett: a tüzérségi előkészítés épp az imént befejeződött, a gyalogság megindult, a mozgékony egységek készülnek, hogy benyomuljanak a tüzérség által ütött résbe. A légi hadsereg repülőgépei a hadtápterületeket, az utakat, repülőtereket bombázták.
Tíz perccel azelőtt beszélt Vatutyinnal: a Dél-nyugati Front harckocsi- és lovas egységeinek előrenyomulása meghaladta a tervezett mélységet.
Kezébe vett egy ceruzát, odapillantott a néma telefonra. Szerette volna rárajzolni a térképre a harapófogó déli ágának megindult mozgását. De egy babonás érzés arra kényszerítette, hogy letegye a ceruzát. Világosan érezte, hogy Hitler ezekben a percekben őrá gondol, és tudja, hogy ő Hitlerre gondol.
Churchill és Roosevelt bízik benne, de tudta, hogy a bizalmuk nem teljes. El vannak ragadtatva a logikájától, a tudásától, világos gondolkodásától, mindennek ellenére nem európai vezetőt látnak benne, hanem afféle ázsiai uralkodót.
Sztálin a háború első napjaitól fogva fizikai szorongást érzett. Ez az érzés nem hagyta el akkor sem, amikor dühét látva halálra váltan húzták ki magukat előtte a marsallok, sem amikor a Nagy Színházban emberek ezrei állva üdvözölték. Folyton az volt az érzése, hogy a környezete emlékszik rá, mennyire összezavarodott 1941 nyarán, és titokban kineveti.
Néha rettenetes érzés lett úrrá rajta: a harcmezőkön nemcsak mai ellenségei diadalmaskodnak. Úgy rémlett: Hitler páncélosai mögött a porban, füstben ott vonulnak mindazok, akiket, azt hitte, örökre megleckéztetett, leszerelt, elcsendesített. Előmásznak a tundrából, felrobbantják a fölöttük összezáródott, örök fagytól béklyózott földet, szétszaggatják a szögesdrótot. Feltámadottakkal rakott szerelvények özönlenek a Kolimáról, a Komi Köztársaságból. Falusi asszonyok, gyerekek másznak elő a földből, rettenetes, fájdalmas, elgyötört arccal, jönnek, jönnek, keresik őt haragtalan, szomorú szemükkel. Ő pedig tudta, jobban, mint bárki más, hogy a legyőzöttek fölött nemcsak a történelem ítélkezik.
Mindez a rossz érzés, ez a gyengeség rövid ideig tartott, és percekre tört csak elő.
Újra a telefonra pillantott: ideje, hogy Jerjomenko jelentse a harckocsik előrenyomulását.
Most eljött az óra, amikor megmutatja az erejét. Ezekben a percekben dőlt el a Lenin által alapított állam sorsa, a párt központosított, racionális ereje lehetőséget kapott, hogy hatalmas üzemek építésében, atomerőművek és termonukleáris berendezések, reaktív és turbólégcsavaros repülőgépek, kozmikus és transzkontinentális rakéták, magasépületek, tudományok palotái, új csatornák, tengerek létrehozásában, sarkvidéken túli műutak és városok megteremtésében megvalósítsa magát.
Most dőlt el a Hitler által megszállt Franciaország, Belgium, Olaszország, a skandináv és balkáni országok sorsa, most mondatik ki a halálos ítélet Auschwitzra, Buchenwaldra, a Moabit-börtönre, készülnek feltárulni a nácik által létrehozott kilencszáz koncentrációs és munkatábor kapui.
Most dőlt el azoknak a német hadifoglyoknak a sorsa, akik majd Szibériába kerülnek. Most dőlt el a hitleri lágerekben sínylődő szovjet hadifoglyok sorsa, akiknek Sztálin akarata azt szánta, hogy szabadulásuk után osztozzanak a német foglyok szibériai sorsában.
Ekkor dőlt el a kalmükök és a krími tatárok, a balkárok és csecsenek sorsa, akiket Sztálin akaratából kizsuppolnak Szibériába és Kazahsztánba, és akik elvesztik a jogukat, hogy emlékezzenek a történelmükre, s gyermekeiket az anyanyelvükön tanítsák. Ekkor dőlt el Mihoelsz és barátja, a színész Zuszkin, az író Bergelszon, Markis, Fefer, Kvitko, Nuszinov sorsa, akiknek kivégzése előjátékul szolgál a zsidó orvosok baljós peréhez, melyben a fő vádlott Vovszi professzor lesz. Most dőlt el a szovjet hadsereg által megmentett zsidók sorsa, akiknek a feje fölé a sztálingrádi győzelem tízedik évfordulóján Sztálin felemeli a megsemmisítés Hitler kezéből kicsavart kardját.
Most dőlt el Lengyelország, Magyarország, Csehszlovákia és Románia sorsa.
Most dőlt el az orosz parasztok és munkások sorsa, az orosz gondolat, az orosz irodalom és tudomány szabadságának sorsa.
Sztálin nyugtalan volt. Ezen az órán az állam majdani ereje egybeolvadt az ő akaratával.
Kapcsolták Jerjomenkót.
– Na, mi van ott nálad? – kérdezte üdvözlés nélkül Sztálin. – Megindultak a harckocsik?
Jerjomenko, Sztálin ingerült hangja hallatán, gyorsan eloltotta a cigarettáját.
– Nem, Sztálin elvtárs, Tolbuhin most fejezi be a tüzérségi előkészítést. A gyalogság megtisztította a peremvonalat. A harckocsik még nem nyomultak be az áttörésbe.
Sztálin jól hallhatóan, trágár szavakkal elkáromkodta magát, és letette a kagylót.
Jerjomenko újra rágyújtott, és felhívta az ötvenegyedik hadsereg parancsnokát.
– Miért nem indultak meg még mindig a harckocsik? – kérdezte.
Tolbuhin egyik kezével a kagylót tartotta, a másikban egy nagy zsebkendőt szorongatott, amivel a mellén kiütő verejtéket törölgette. A zubbonya ki volt gombolva, a hófehér ing nyitott gallérkivágásából kilátszottak a nyaka töve súlyos zsírredői.
– Most jelentette a harckocsihadtest parancsnoka, hogy a harckocsik előremozgási irányának tengelyében lefogatlanul maradt az ellenség néhány ütege. Kért néhány percet, hogy tüzérségi tűzzel lefoghassa a maradék ütegeket.
– Visszavonni! – kiáltotta élesen Jerjomenko. – Haladéktalanul indítsa meg a harckocsikat! Három perc múlva jelentsen.
– Értettem – mondta Tolbuhin.
Amikor a harckocsihadtest vezetési pontján felzümmögött a telefon, amit alig lehetett hallani az újra működésbe lépett tüzérség mennydörgése miatt, Novikov mindjárt tudta, hogy a hadseregparancsnok megparancsolja: azonnal indítsa meg a harckocsikat az áttörésbe.
„Mintha a veséjébe láttam volna” – gondolta, amint végighallgatta Tolbuhint.
– Igenis, altábornagy elvtárs, azonnal intézkedem.
Ezután odanevetett Getmanovra:
– Azért négy percig mégiscsak muszáj még tüzelni.
Egy perc múlva Tolbuhin újra telefonált, ezúttal nem zihált.
– Mi az, ezredes elvtárs, maga viccel? Miért hallom még mindig a tüzérségi tüzet? Teljesítse a parancsot!
Novikov szólt a telefonosnak, hogy kapcsolja Lopatyint, a tüzér ezred parancsnokát. Hallotta a kagylóban Lopatyin hangját, de hallgatott, nézte az óráján a másodpercmutató mozgását, várva a kijelölt időpontot.
– Hohó, micsoda kemény fickó a mi apánk! – szólalt meg őszinte lelkesedéssel Getmanov.
Aztán egy perc múlva, amikor elhallgatott a tüzérségi tűz, Novikov felvette a rádiós fülhallgatót, hívta az elsőnek induló harckocsidandár parancsnokát.
– Belov! – szólt.
– Igenis, hadtestparancsnok elvtárs.
Novikov eltorzult ajkakkal, részeg, eszement hangon beleüvöltött a mikrofonba:
– Belov, nyomás!
A köd sűrűbb lett a kék füsttől, a levegő felzúgott a motorok bömbölésétől, a hadtest bezúdult az áttörésbe.

Soproni András fordítása