Ünnepelt költő
Az Egyesült Államok idei Poet Laureate címmel kitüntetett lírikusa – a „nemzet költője” a Detroit-ból, munkáskörnyezetből származó 83 éves Philip Levine.
Philip Levine Detroit-ban született 1928-ban. Orosz stetlből Amerikába emigrált szülei azt mesélték neki, hogy a család spanyol eredetű. A Wayne University-n szerzett diplomát. Tizenhat kötete jelent meg. Visszafogott hangú, monologizáló szabadverseket ír az amerikai férfilétről, a fizikai munkáról, egyszerű örömökről és a gyászról, megidézve a Detroit-i munkásvilág hangulatát, ahol felnőtt, utalásokkal a zsidó hagyományra és a spanyol költészet Lorca-i vonulatára. Munkásságát Pulitzer díjjal is jutalmazták. Kaliforniában és New Yorkban él, ahol a városi egyetemen tanított. 2011-ben az Egyesült Államok Poet Lauerate címével tüntették ki, mely az egyik legnagyobb irodalmi elismerés, mely költőt érhet az USÁ-ban.
US Poet Laureate Philip Levine
Philip Levine
Szavak
Újabb hajnal, nyomasztó
és hideg. Egyedül vagyok
ébren, keresve
újra a szavakat,
melyektől valami
megváltozik,
de nem találok,
illetve ezeket találom,
melyektől nem
változik semmi.
Hallom a fiam,
munkába indul –
késésben van, s annyi ideje
sincs, hogy kávézzunk, vagy
annyit mondjon: helló. Az ajtó
bezárul, a motor
felbőg, s megint
csak én vagyok
s a szürke nap.
Mostanság
nappal futok,
éjjel iszom,
mintha először
építenék egy embert,
azután lerombolnám –
három hónapja tart, és
nem tartom bolondságnak
– egy ember, ki majdnem 50,
ki még mindig
oly keveset tud,
miért él, s elfordul
a válaszoktól
az üresség felé,
melyet éjszakáim követnek,
vagy a lélegzet
lüktetése, minden
tagom olajos
izzadása, jön még
a hajamból is.
Nem akarok semmi fölé
kerekedni, még föléd sem.
Asszonyokat akarok szeretni,
míg a szerelem elevenen
megéget. Ringani
akarok Isten lányával,
míg egyetlen hullámává
leszünk a tengernek,
mi létre sodort. Áldásod
akarom, bárki vagy,
kinek hatalmában áll
nevet adni annak,
ami vagyok. Azt akarom,
hogy elvezess
a helyre, bennem,
hol én vagyok minden
férfi és nő, a január hideg
ködében lebegő fák,
a kis vadállatok,
kiknek nevét
elfeledtem,
a fájdalom ne
tartson tovább,
csak én magam.
Szántó T. Gábor fordítása
