Szczepan Twardoch A király

Írta: Szombat - Rovat: Irodalom

Részlet a szerző tavaly megjelent regényéből, amely előreláthatóan 2018 őszén lát napvilágot magyarul a Typotex kiadó gondozásában.

Két Varsó gyűlt össze a ring körül: két nyelven beszéltek, külön világban éltek, más-más újságot olvastak, legjobb esetben közönnyel, legrosszabb esetben gyűlölettel, de rendszerint csak kimért ellenszenvvel viseltettek a másik iránt, mintha nem is a szomszéd utcában laknának, hanem egész óceán választaná el őket egymástól; én vézna, sápadt fiatalember voltam, ott születtem valahol, nem emlékszem, hol, talán tizenhét évvel korábban, tehát, mondjuk, 1920-ban, és a Mojżesz nevet kaptam, a Bernsztajn vezetéknevet csak örököltem az apámtól, Naumtól, anyám, Miriam is ezt a nevet viselte, mindketten mózesvallásúak, ott születtem a nem sokkal korábban függetlenné vált Lengyelország állampolgáraként, s mint e Lengyelország némiképp másodrendű állampolgára ültem a Városi Filmszínház nézőterén, amely annak idején Új Színház volt, majd a Długa és Hipoteczna utca sarkán álló épületbe beköltözött Bogusławski színháza s végül a mozi és a boksz. (…)

Most a nehézsúlyú bokszolók léptek a ringbe.

– A jobb sarokban a Legia Varsó versenyzője, Andrzej Ziembiński! – kiáltotta a műsorközlő. Taps.

Határozottan ő volt a legjobb képű mind közül, nem is ökölvívónak, inkább könnyűatlétának látszott. Langaléta férfi, hosszú, bár izmos végtagok és úszókat idéző, ugyancsak hosszú felsőtest, egész világos, szinte fehér haj, kétoldalt felnyírva és fent hosszabbra hagyva, kettéfésülve, valamint világoskék szem és szögletes, art déco áll.

Egy pillanatra egy filmsztárra emlékeztetett, de aztán rájöttem, másról van szó, úgy néz ki, mint a német sportolók, az árja félistenek, akiknek fényképei és rajzai néha megjelentek a képes újságokban. Egyszersmind volt valami finom, majdhogynem kislányosan ápolt a vonásaiban, valami, amit nem tudtam megnevezni, de amiről ma már tudom: egyszerűen a felsőbb néposztályok jellegzetessége, az élet kegyeltjeié.

– A bal sarokban, hölgyeim és uraim… – A műsorközlő szünetet tartott.

A zsidó tribün felmorajlott.

– A bal sarokban a Makkabi Varsó színeiben… – Újabb szünet.

Moraj. A műsorközlő elégedetten tekintett végig a tribünön. Több mint két és fél ezer néző jött el a meccsekre.

– Jakub Szapiro!!! – bömbölte végül.

A zsidó szurkolókat szétvetette a lelkesedés, tapsoltak, kiabáltak, Szapiro nevét skandálták, a lengyel szurkolók visszafogottan ütötték össze a tenyerüket, a két bokszoló megállt egymással szemben. Felhangzott a gong, a terem elhallgatott.

Szép férfi volt, bár másképp, mint Ziembiński, mintegy búskomor szépség; valamivel alacsonyabb is, de egy nyolcvannál biztosan több, és nem olyan vékony, láthatóan nehezebb.

Arcvonásai kemények, durvák, orrán régi törés nyoma, de szép volt, még ebben a mulatságos, csillogó rövidgatyában, Makkabi feliratú, pántos tornatrikóban és zoknira emlékeztető sportpapucsban is, amellyel úgy tapogatta a kivilágított ringet, mint a törékeny jeget, könnyedén, bal-jobb, bal-jobb, olyan könnyedén, mintha nem is megtermett nehézsúlyú bokszoló lenne, kilencvenkét kiló tömör izom, kemény csont és pontosan annyi kemény háj a boksznadrág széles öve fölött, hogy kitöltse a mellényt, ha majd öltönyre cseréli a szerelést.

Ziembiński nyolcvankilenc kilót nyomott, de kevesebbnek látszott, bőre alatt egy gramm zsír se, csak kemény munkával faragott izom, mint egy görög szobron.

Tisztán éreztem a zsidó bokszoló nyugalmát és magabiztosságát. Az örömét is éreztem, a borzongató örömöt, amikor a nevét kiabálta a tömeg. Éreztem, ahogy szétárad benne a borzongás, mint a szexuális gyönyör, miközben skandálják:

– Sza-pi-ro, Sza-pi-ro, Sza-pi-ro!

Láttam, milyen nyugalommal viselkedik, milyen biztos a testében, mennyire uralja, mennyire engedelmeskedik neki ez a kisportolt, edzéseken kizsigerelt test, mintha belső rugóra járna, milyen lazán dolgozik a fejével és a karjával, mintha egy alacsony mennyezet gerendái alatt csúszkálna.

És hogy üt.

A lábából jön az erő. Lábfej, belső él, térd befelé, csupa ruganyosság, jobb ökle a kesztyűben a jobb állkapocsízületeit védi, a baloldaliakat a bal válla, könyök a test mellett. Amikor üt, minden bizonnyal az egész teste megfeszül egyetlen energia-kitörésben.

Bal csípője és válla forog, has- és hátizmai rángatják. A megránduló izmok összehúzzák a rekeszizmát, a bordáit, az ütéseket ezért sziszegés kíséri, amikor távozik a tüdejéből kipréselt levegő.

Bal lábfeje is forog, mintha csikket nyomna el, hirtelen előrelendíti a bal karját, mintha követ hajítana, ökle röptében elfordul, és rövidet csap, mint egy korbáccsal, majd rögtön visszatér, mintha egyetlen rugó volna.

Néha azonban nincs bandázsba kötve az ökle, nem védi kesztyű. Néha nem zsákot üt az ökle. Néha csontba ütközik a csont, fogak potyognak.

Néha így van. Néha így kell lennie.

Most viszont közelebb táncol Ziembińskihez, úszik a ringben, váltogatja a lábát, kicsit, mint Charlie Chaplin egy filmvígjátékban, odatáncol, baljával finoman paskolva a levegőt, mintha a lukat keresné az ellenfelét körülvevő selyemgubóban.

Ziembiński válaszol, jól küzd, remek bokszoló, ma már tudom, mert akkor valószínűleg nem tudtam, azt hiszem, nem értettem a bokszhoz, néztem, és nem tudtam, mit látok, most viszont visszaemlékszem, ahogy akkor néztem, és azt hiszem, értő, elemző szemmel néztem őket, megláttam bennük mindent, amit csak a rutinos, avatott szem láthat. Talán nem az akkori, hanem a mai szemem az.

Tempósabban bokszoltak, mint ahogy a nehézsúlyú bokszolók szoktak. Ziembiński egyik gyors balütése elől (amit a másnapi újságban a Luxtorpedához[2] hasonlítanak) Szapiro egy fordulással kitér, de nem az elöl lévő bal lábán, hanem a jobbon, s egy pillanatra balkezes pozíciót vesz fel, előretartva a jobbját, majd két gyors jobbost vág a meglepett Ziembiński arcába, felhasítva a bal szemöldökét. A Legia bokszolója azt sem tudja, mi találta el, de Szapiro hagyja, elugrik, egy méterrel odébb kienged, pedig a kötélre tolhatná Ziembińskit, egyenes ütések záporával árasztva el a fejét és a bordáit.

– Üsd ki, üsd ki…! – kiabál a segédje.

Szapiro most kiüthetné. De hagyja. Magabiztos, túl magabiztos. Elereszti a füle mellett a segéd kiabálását. Még verekedni akar.

Harminchét éves. Már nem fiatal. II. Miklós cár alattvalójaként született a Nowolipki utca 23-ban, a 31-es lakásban, alig két kilométerre a helytől, ahol jelenleg küzd. A születési okmányaiban az orosz Иаков név szerepel, felesége (nincsenek összeházasodva, de azért a felesége) lengyel nevén Jakubnak szólítja, vagy néha, mint az anyja, Jankievnek, zsidóul, a vezetéknév maradt ugyanaz, de nekem mindig Jakub volt, persze amikor már nem Szapiro úr.

Gyűlölettel néztem akkor, pedig még nem tudtam, hogy megölte az apámat. Csak annyit tudtam, hogy elvitte. Később tudtam csak meg az egészet, később szerettem meg Jakub Szapirót, és akartam Jakub Szapiro lenni, s valamelyest talán ő is lettem.

De az is lehet, hogy már tudom. Talán már tudok mindent.

Láttam, két nappal azelőtt, ahogy Szapiro kihúzza az apámat, Naum Bernsztajnt a lakásunkból a Nalewki és Franciszkańska utca sarkán lévő házban, a 26-os számú ház 6-os lakásából, vonszolja a hosszú szakállánál fogva, és káromkodik az orra alatt.

– Biz alejn sildig, di sojte ajno, di nariso frajer![3] – mondja Szapiro, és rángatja apám szakállát.

Lent, az óriási Pantaleon Karpiński és a patkányképű Munja Weber kíséretében, akikről még írok, behajította apámat a Buick-ja csomagtartójába, és elhajtott.

Álltam a konyhában, ne moccanj, súgta az anyám, így hát nem moccantam, apám a szekrénybe bújt, rögtön megtalálták, és kihúzták; amikor láttam, ahogy a szakállánál fogva kivonszolják a lakásból, váratlanul és öntudatlanul kiengedtem a hólyagom tartalmát, a húgyfolt gyorsan növekedett a gyapjúnadrágomon.

Szapiro megállt mellettem, nem eresztette el apám szakállát.

– Ne félj semmit, öcskös – mondta egész lágyan, nem számítottam ilyen lágyságra.

A jobb kézfejére, közelről láttam, halványkék vonallal egy kétélű kard és négy héber betű volt tetoválva: מוות, mem, vav, vav és tav, jobbról olvasva, ahogy írják, ami héberül halált jelent.

Rávetettem magam, próbáltam megütni. Azelőtt is szívesen verekedtem, zsidó és keresztény srácokkal nagy csatákat vívtunk ököllel és kővel, mint a Pál utcai fiúk, egyik héder a másik ellen, egyik iskola a másik ellen, amíg el nem kergettek minket a rendőrök. Ahogy mindenki.

Szapiro azonban nem kamaszfiú volt. Elhajolt gyerekes támadásom elől, felhúzta a szemét, meg sem ütött, csak ellökött, anya kiabált, leestem a padlóra az asztal és a kredenc közé, sírtam. Végig láttam az apus szakállát szorító kézre tetovált kardot és halált.

Akkor döntöttem el, hogy sosem lesz szakállam. Minden más jött magától. Elhatároztam, olyan leszek, mint ő.

Míg néztem Szapirót a bokszmeccsen az Új Színházban, nem láttam a tetoválást, eltakarta a kesztyű, alatta a bandázs. Egyébként nem tudtam jól héberül, néha még ma is úgy érzem, nem tudok jól, nem tudom, kitalálnám-e, mit jelent a מוות.

Noha azt hiszem, életemben először láttam bokszot, elragadtatással néztem.

Már kiskoromban szerettem verekedni, verekedni annyit jelentett, mint új, másfajta zsidónak lenni,

abból a világból valónak, amelytől apám és anyám tiltott, de amely ennek ellenére vonzott, noha nem sokat tudtam róla – a világból, amely nem fél a huzattól és friss levegőtől, amitől úgy rettegett a héderünk melamedje, a pajesz és tálesz nélküli világból. Szóval nézem.

Szapiro a súlya ellenére hallatlanul ruganyos; rogyasztva dolgozik Ziembiński körül, mintha keresné a lukat a magasabb bokszoló szoros védelmén, alacsonyan zár, jobb ökle a jobb melle mellett, a bal ugyanolyan magasságban előtte.

Azt hiszem, csak a háború után kezdték a bokszolók feljebb tartani a kezüket.

Szapiro végig dolgozik, mint akit felhúztak, bal, jobb, Ziembiński kevés testütését a könyökével blokkolja, a fejütések elől ügyesen és ruganyosan elhajol, mintha nem is nehézsúlyban, hanem harmatsúlyban bokszolna, és végig hátrál az ellenfele elől, hagyja, hogy az rátolja a kötélre.

Ziembiński, noha felszakadt szemöldöke vérzik, egyértelműen fölényben van. Végig támad, Szapiro csak védekezik, kitér, lezár, néha gyors balütéssel viszonoz.

Olyan, mintha vesztésre állna, és erősen kívánom is, hogy veszítsen.

De teljesen nyugodt. Kitér, elugrik, a baljával mímel, játszik. Mintha nem is egy fontos meccsen bokszolna, hanem zsákra dolgozna. Játszik, lelazulva, és látja: Ziembiński, aki végül is tapasztalt ökölvívó, igencsak fél az ő nyugalmától.

Nincs rettenetesebb ellenfél a ringben a nyugodt, magabiztos ellenfélnél. A legrettenetesebb arckifejezés, amit egy bokszoló ölthet, a mosoly.

Nekem azonban még mindig képtelenségnek tűnik, hogy a zsidó, aki elvitte az apámat, legyőzheti ezt a karcsú, szőke férfit a trikójára hímzett fehér-fekete-zöld Legia Varsó címerrel. Ziembiński nemcsak fizikailag, a kartávolsága és testmagassága miatt látszik fölényben lenni vele szemben, de azért is, mert ő otthon van, az ország tulajdonosainak és irányítóinak osztályába tartozik.

Lehetne akár munkás is, szegényebb, mint Naum Bernsztajn, aki már halott (habár ma már tudom, korántsem volt szegényebb), Legia-címeres, világos hajú óriásként mindig fölötte fog állni a Makkabi-trikós zsidó bokszolónak.

Akkoriban nem tudtam elképzelni, hogy egy zsidó legyőzhet egy keresztényt a ringben, pedig mi a grundon sokszor keresztény fiúkkal verekedtünk. Persze az más volt. De hát tizenhét éves voltam, csak a héder, a jesiva, a zsinagóga és az otthonunk világát ismertem.

Aztán megismertem az összes többit.

Ziembiński a kötélig tolja Szapirót, a lengyel nézők azt hiszik, annyi neki, a zsidó bokszoló azonban hirtelen hátrarepül, mintha a hátára akarna esni, a kötél kifeszül a teste súlya alatt, és kilövi, mint a kavicsot a csúzli – Szapiro tökéletes forgásban bukik Ziembiński erőteljes jobbegyenese alá, és alulról megüti egy hatalmas balhoroggal, belefordítva a még a ring rugalmas kötelétől indított ütésbe a vállát, csípőjét és kiegyenesített gerincét; az állon talált Ziembiński azonnal összecsuklik, s nagy robajjal a földre zuhan, mintha Szapiro megtalálta volna az állkapcsában a gombot, a kapcsolót, amivel le lehet oltani valakit, mint a villanyt.

Szapiro átugorja a földön fekvő ellenfelet, megy a sarkába. Ziembiński viszont nem fekszik nyugodtan, magán kívül ráng, mintha epilepsziás rohama lenne, szeme kifordulva, lábát és karját dobálja, mint az állat, ha vágják.

A nézők üvöltenek, felugrálnak, a tömeg még iránytalan, csupán a meglepettségből, a két percig sem tartó harc izgalmából fakadó érzelmei ezek; a következő pillanatban a lelkesedés irányt kap, már mindenki tudja, mi történt,

a zsidó szurkolók örömujjongásban törnek ki, mintha ők maguk páholtak volna el minden lengyelt, aki valaha is ferdén nézett rájuk,

a keresztény nézők zúgnak, felháborodva, hogy megzavarták a dolgok természetes rendjét.

A bíró odaugrik Ziembińskihez, rászámol, egyszersmind a pulzusát nézi; Szapiro pillantásra sem méltatja őket, sem a bírót, sem a kiütött, ájult ellenfelet.

Nem várja meg, amíg a bíró kimondja a végső „tízet” és integetni kezd – kiköpi a fogvédőt, és biccent a segéd felé a sötétkék pulóverben, mellén a lengyel betűkkel írt Makkabival.

A ringbe beugrik az orvos, megtapogatja a még mindig ájult, de már nyugodtan fekvő lengyel ökölvívó fejét.

Jakub segédje előhúzza a zsebéből a cigarettatárcáját, meggyújt egy szálat, és egyenesen bedugja a bokszoló szájába. Szapiro szippant néhányat, áthajol a kötélen, a segéd kiveszi a szájából a cigarettát, eloltja.

Ma már tudom, egyetlen más bokszoló sem engedte volna meg magának sem akkor, sem ma, hogy így viselkedjen, de tudtam, láttam: volt ebben a cigarettázásban, anélkül, hogy a kesztyűjét levenné, valami arrogánsan nagyúri, s nagyon tetszett,

mert még sosem láttam zsidót, aki ilyen nagyúri arroganciára vetemedett volna.

Tudtam, hogy vannak ilyen zsidók, de még sosem találkoztam velük.

Tizenhét éves voltam akkor.

Tízéves koromban anyával leutaztunk nyaralni Świderbe. A holmink és apám, aki vigyázott rá, lovas kocsin, mi, anyával harmadosztályon, vonattal: Miedzeszyn, Falenica, Michalin, végül Świder. Ez volt az első nyaralásom, egyáltalán, életemben először jártam a városon kívül, és minden tetszett, különösen a nap: más volt, mint a városban, nagyon megszerettem perzselő ragyogását, olyannyira, hogy még itt, a fehér házak között, az egészen más égbolt alatt, Izrael perzselő napja alatt is szeretem.

Anyával sétálni indultunk a fenyvesbe; végül leterített egy pokrócot, szendvicseket és csatos kupakú limonádét vett elő a kosárból, én szaladgáltam az erdőben, de óvatosan, nehogy szem elől veszítsem anyát. Tobozt gyűjtöttem. Egyszer felemeltem a fejem és láttam: egy világos hajú lány áll fölöttem, idősebb, keresztény lány, kék ruhája és két kis copfja volt.

– Jó napot – mondtam.

Fújt, a szemét forgatta, sarkon fordult, és elfutott.

Rájöttem akkor, miért ment el. Nem akart semmilyen „jó napot”-ot hallani a pajeszos zsidó kisfiútól.

Aztán rájöttem, bármilyen más okból is elmehetett, talán félt tőlem, nem érzett semmit, én meg csak hozzáköltöttem a többit.

Még később megértettem: nagyon is helyesen költöttem hozzá a többit.

Akkor, Świderben, míg tízévesen gyűjtöttem a tobozokat a fenyők között, éreztem és tudtam: nem akarom, hogy bárki is így nézzen rám, de nem tudom, fogalmam sincs, mit kezdhetnék ezzel, és zsidó kondícióm elválaszthatatlan részének tekintettem. Én már ilyen leszek, ilyen maradok, így gondoltam. Nem akartam ilyen lenni, nem akartam zsidó lenni, de úgy gondoltam, annak, hogy ne legyek zsidó, annyi a valószínűsége, mint hogy Tom Mix legyek, akinek néma lovas kalandjait mozgó mozik sötét alagútjaiban láttuk, amelyek gyerekkoromban még be-betértek világunk, a mi külön Varsónk udvaraira.

 

Körner Gábor fordítása

 

[2] Luxusgyorsvonat a 30-as években Lengyelországban.

[3] Te tehetsz róla, te hülye, te naiv bolond! (jiddis)

támogatás
Pop up banner
[popup][/popup]