Rebecca Goldstein: Raizel Kaidish öröksége

Írta: Szombat - Rovat: Irodalom

Rebecca Newberger Goldstein (sz.1950. február 23.) amerikai regényíró és filozófia professzor. A New York állambeli White Plains-ben nőtt fel, ortodox zsidó családban. A Barnard College-ben kezdte egyetemi tanulmányait, majd a Princeton-on doktorált.  Ezután visszatért a Barnardra filozófiát tanítani, 1983-ban ott jelent meg első regénye is The Mind-Body Problem [A test és lélek problémája] címmel. A félig komoly, félig humoros történet az értelem és az érzelem harcáról szól, miközben a zsidó hagyomány és identitás kérdéseit vizsgálja. Goldstein célja saját bevallása szerint az volt a regénnyel, hogy az intellektuális küzdelem szerves részévé váljon a ’valóságos élet’, vagyis filozófiai indíttatású regényt szertett volna írni. További regényei: The Late Summer Passion of a Woman of Mind [Egy gondolkodó nő későnyári szenvedélye] (1989), The Dark Sister [A sötét nővér] (1993), Mazel (1995), Properties of Light [A fény tulajdonságai] (2000), és végül 36 Arguments for the Existence of God: A Work of Fiction [36 érv Isten létezése mellett: fikció] (2010). Novellái a Strange Attractors [Különös attraktorok] című gyűjteményben jelentek meg 1993-ban. A szépirodalmi műveken kívül írt két tudományos életrajzot is: Kurt Gödelét és Baruch Spinozáét. Goldstein a Barnard College mellett a Columbia és a Rutgers egyetemeken is tanított, és vendégprofesszorként órákat adott a Brandeis egyetemen, illetve a hartfordi Trinity College-ben. A Massachusetts állambeli Bostonban és Truro-ban él. Első férjétől, Sheldon Goldsteintől elvált, második férje Steven Pinker harvardi pszichológus. Gyermekei: Yael Goldstein Love regényíró és Danielle Blau költő.

1945-ben, Buchenwaldban történt. Volt ott két fiatal zsidó lány, akik nagyon összebarátkoztak raboskodásuk néhány hónapja alatt. Mindkettejük családjából egyedül ők maradtak életben. Egy reggel, ahogy felébredtek, egyikük túl gyengének érezte magát ahhoz, hogy munkába álljon. Felírták a nevét a halállistára. A másiknak, Raizel Kaidishnak az jutott az eszébe, hogy inkább ő, Raizel fog a gyengékkel menni. Mondhatná a németeknek, hogy valami hiba történt, és ha azok látják, hogy milyen erős és munkaképes, minden rendben lesz. Valaki feljelentette a lányokat és mindkettejüket elgázosították. A feljelentő jutalmul megkapta Raizel konyhai állását.

Engem Raizel Kaidishról neveztek el. Anyám ismerte őt a lágerből. Különös, hogy bár a háború minden rokonától megfosztotta őt, anyám az első gyerekének, az egyetlen gyerekének a családon kívülről választott nevet, méghozzá a buchenwaldi nyolcas blokk hősnőjének nevét.

Anyám acélos erkölcsi tartását a láger alakította ki. Tűzben edződött, így erős lett és hajlíthatatlan. Az egyik alapelve az volt, hogy én szenvedés nélkül is megtudhatok mindent, amit neki ott kellett megtanulnia.

Erkölcsi nevelésem korán kezdődött. Eleinte csak meséket hallgattam a lágerről. A való életemben az emberek kedvesek voltak vagy undokok, de legtöbbjükben volt egy kicsi mindkét tulajdonságból. A mesékben viszont csak szentekről és bűnözőkről volt szó, hősökről és gonosztevőkről. Emlékszem, megkérdeztem erről anyámat, és ő így válaszolt: — Tudod, Rose, ha normál időket élünk, a normális emberek hol kedvesek, hol undokok is egy kicsit. De ha nehéz idők jönnek, ha nincs mit enni vagy inni, ha háború van, nincs olyan, hogy valaki hol kedves, hol meg undok. Olyankor minden rendkívüli. Rendkívül gonosz vagy rendkívül jóságos.

Az életemből ismert emberek nem tűntek számomra olyan valóságosnak, mint az emberek a mesékben. Ha becsuktam a szemem, nem láttam magam előtt a barátaim vagy a családtagjaim arcát. Apámról mindössze egy keret nélküli csillogó szemüveg köré tétován rajzolódó szomorú arc maradt meg. (Gyerekszemmel úgy láttam, hogy a gondosan tisztított üveglencsékről visszaverődő fény nem a valóságot tükrözi: kemény és ellenálló benyomást kelt, holott apám minden ízében engedett a legfinomabb érintésnek is.) Még anyám arcvonásait sem tudtam felidézni, csak a körvonalakat: magas, mindig egyenes tartású, szürke vagy sötétkék kosztümben és fehér blúzban, világosbarna haja laza kontyba kötve a tarkóján.

De a lágerről élénk és részletekre kiterjedő képeim voltak. A rózsaszín rügyek szobám virágos tapétáján nem voltak olyan valóságosak, mint a szürke és fakózöld barakkok, a barna sár. Úgy éreztem, tudom, milyen, ha a köztér éles kövei keresztül szurkálnak cipőm vékonyodó talpán, vagy hogy milyen, kétszer egy nap, a borzalmas appell látványa. Úgy tűnt, mintha én is hamar a nyílt égbolt felé fordulnék és azon csodálkoznék, hogy vajon ugyanezt az eget látják-e a többiek odakint.

Apám, aki anyámhoz hasonlóan orvos volt, nem örült ezeknek a meséknek:

— Túl fiatal még. Rosszat fog álmodni, szorongásai lesznek. Egy ekkora gyereknek nem kell ezekről tudnia.

—  Egy ekkora gyereknek. Ne áltasd magad, Saul. Tudod, hogy sose tartanád elég nagynak ahhoz, hogy ezekről tudjon.

— És miért kéne tudnia? Nem lehetne már nekünk is elfelejteni? Nem élhetnénk úgy, mint mások?

— Nem. Nem lehet. Én nem is akarnám. Te, Saul, te tényleg úgy akarnál élni és gondolkozni, mint mások? Mint azok a mázas mosolyú, üveges tekintetű alvajárók? Ezért maradtunk életben, mikor a többiek nem? Ezt akarjuk a lányunknak is?

Ennél a pontnál hallom, ahogy apám sóhajt, a rá annyira jellemző, mélyről jövő, hosszú sóhajtással, amely kiskoromban úgy tűnt, már-már sírásba hajlik. Úgy éreztem, apám szomorúsága olyannyira megfogható, hogy ki lehet tapintani, akárcsak anyám jóságát.

Ezt a vitát a szüleim egész gyerekkoromban folytatták. És apám, aki gyengéd ember volt, gyűlölte a veszekedést. Az éjszaka csendjében, az ágyamban ébren hallgattam a hanglejtésüket: apámé halk volt és szomorú, alig értettem, mit mondott, anyámé viszont csendesen parázslott a kékes izzású dühtől.

Nem és nem értek véget a leckék, a kegyetlenségről, áldozatról, gyávaságról és bátorságról szóló egyszerű és direkt mesék. És mindig újra előjött a névrokonom története. Anyám elmondta, hogy ez a névválasztás mind Raizel, mind pedig az én számomra mekkora megtiszteltetés. (Néha Raizelnek, sőt, Raizelének is nevezett, azokban a ritka pillanatokban, amikor babusgatva hátrasimította a hajamat.) Remélte, hogy egyszer majd én is képes leszek a valódi bátorságra, hogy ugyanolyan fontosnak tudom majd tartani egy másik ember életét, mint a sajátomat.

 

Amikor betöltöttem a tizennégyet (ennyi idős volt Raizel, amikor feláldozta magát), anyám úgy gondolta, elég értelmes vagyok már ahhoz, hogy beavasson a saját maga által Buchenwaldban kidolgozott erkölcsi teória rejtelmeibe. A teória komplikált és aprólékos, arra a német nyelvre emlékeztetett, amin a szüleim egymás közt beszéltek: tele bonyodalmakból kiágazó bonyodalmakkal. A rövid összefoglaló, amit itt nyújthatok, szükségszerűen hozzávetőleges és talán nem is tűnik igazán érdekesnek. De anyámat nem lehet kellőképpen megjeleníteni anélkül, hogy körülírnám az erkölcsi álláspontját.

Anyám úgy gondolta, hogy az etikus szemléletmód csak személytelen lehet. Az ember erkölcsi kötelessége, hogy a saját egyéniségétől és szerepétől függetlenül vizsgáljon minden helyzetet és hogy azt tegye, amit ez a személytelen hozzáállás diktál; hogy a cselekedetével hite és lehetőségei szerint minimalizálja a szenvedés mértékét. Anyám mindig a fájdalom és a szenvedés csökkentésére tette a hangsúlyt, nem pedig a boldogság vagy a jólét növelésére. Így magyarázta, amikor idősebb koromban megkérdeztem: — Tudom, mi a gonoszság. A szenvedés ismerete a gonoszság ismerete. A jóságot próbálkozásaim során soha nem sikerült ilyen bizonyossággal azonosítanom.

Idáig a pesszimista hangvételen kívül semmi sem különbözteti meg anyám nézeteit a sokféle haszonelvűségen alapuló teóriától. A különös csavar azokban az alapokban van, amelyekre hivatkozik, és ez a csavar tükrözi egész személyiségét, hajlíthatatlan racionalitását. Mindez abban nyilvánult meg, hogy anyám tagadta az erkölcsi szféra „különálló voltát”. Szerinte az etika nem más, mint a logika egyik ágazata. Az erkölcsi kötelezettség alá van rendelve a logikai következetesség kötelezettségének, így az erény racionalitássá redukálható.

Miért van ez így? Azért, mert ahhoz, hogy tagadjuk a személytelen szemléletmód szerinti cselekvés kötelezettségét, fenn kell tartanunk, hogy az egyéniségünknek különös metafizikai jelentősége van, s így nem mindegy, hogy az ember az, aki. De hogyan lehetne ezt az álláspontot következetesen fenntartani, ha az ember felismeri más egyéniségek létezését is, akik közül mindenki az, aki? (Csak a szolipszista lehet következetesen etikátlan.) Anyám egyik kedvenc analógiája szerint: az, aki csak a saját érdekében cselekszik, hasonlít arra az emberre, aki mindig különlegesnek tartja a saját tartózkodási helyét, mert ő elmondhatja „itt vagyok”, míg a többiek csak egyszerűen ott vannak. Amikor az ember elismeri, hogy az élményeknek és a szenvedéseknek más alanyai is vannak, akkor fenn kell tartania, hogy a saját fájdalma akkor és csakis akkor számít valamit (és lehet ezt tagadni?), ha elismeri, hogy mindenki más fájdalma pontosan ugyanúgy számít.

 

Raizel Kaidish viselkedése paradigmatikusan erkölcsös volt. Miután személytelen szemszögből látta a helyzetet, ez a tizennégy éves lány felismerte, hogy az erősebb gyereknek jobb (bár nem sok) esélye van arra, hogy életben maradjon. E felismerés értelmében cselekedett, annak ellenére, hogy ő, aki az erősebb volt, ezúton kényszer nélkül is veszélyeztette az életét.

A felszabadulás után anyám visszatért Berlinbe, hogy folytassa korábbi orvosi tanulmányait. Belekezdett a később egész életén át tartó filozófiai stúdiumokba is. Arra volt kíváncsi, hogy a filozófia nagyjai közül ki osztotta az ő nézeteit és felfedezését. Kantot tartotta a legméltóbb erkölcsfilozófusnak. Szókratészt az etikai kérdések iránti elkötelezettsége miatt szerette, és a meggyőződése miatt is, hogy számunkra semmi nem lehet fontosabb annál, hogy hogyan éljük az életünket. (Ágyam fölé akasztotta az egyetlen hímzést, amit valaha készített, a szókratészi idézettel: „Ha nem vizsgáljuk életünket, nem érdemes élnünk.”) De a múlt filozófusainak nagy többségét anyám kiábrándítónak találta. Nem látták meg az egyszerű igazságot, mert feltételezték a különálló erkölcsi szférát. Néhányan megragadtak egy-egy részletet, de kevesen fogták fel az egységes egészet.

Haragját mégis a kortárs filozófusok, leginkább a pozitivisták és „cinkostársaik” korbácsolták fel. Ezek a filozófusok elvetették minden etikai érvelés lehetőségét, magát a szakterület témáját tagadták. Ahelyett, hogy erkölcsi kötelezettségeink természetére vonatkozóan végeztek volna vizsgálatokat, az etikai kijelentések nyelvtani elemzésének lehetőségeit kutatták. Ha felnézett valami kortárs filozófiai könyvből vagy folyóiratból, a kék izzású dühtől csak úgy lángoltak a szemei:– Pozitivisták. — Ugyanazzal az intonációval ejtette ki ezt a szót, mint azt, hogy „Nácik”. – Nem látnak, mert a szemük nem kifelé, hanem befelé, a saját sötét elméjükbe néz. Elfordulni a fontos kérdésektől ezért a zagyvaságért! Ilyen szócsépléssel tölteni az egész életet!

És én? Én hogyan éltem meg ezt a kiterjedt erkölcsi nevelést? Bár én voltam minden figyelem középpontja, minden pedagógiai elmélkedés és éjszakai vita tárgya, úgy éreztem, hogy jelentéktelen vagyok, nem törődnek velem és nem szeretnek. És ahogy nőttem, egyre dühösebb lettem, nőtt bennem a néma, el nem ismert harag. Nemcsak arról volt szó, hogy rideg elvek szerint neveltek nevetés nélküli otthonunkban, ahol kézzelfoghatóan ki lehetett tapintani apám szomorúságát és anyám jóságát. Nem is csak arról, hogy a barátaimtól annyira különbözőnek éreztem magam, hogy gyakran, bár nagy lelkifurdalással elképzeltem, milyen lehetne egy másik családban élni, tréfás és jókedvű szülőkkel, akiknek a karján nincsenek tetovált számok. Valami más dühített engem. Persze nincs abban semmi szokatlan, ha egy lány az anyjára neheztel. A barátaim a pubertáskor kezdetétől fogva állandóan mérgesek voltak az egyik vagy a másik szülőre. De az övék egységes és tiszta felháborodás volt, mindenfajta szégyen nélkül. Az én haragom önmagára is haragudott. Nem szenvedett anyám eleget? Nem kéne inkább mindent megtennem, hogy vigasztaljam? Ha éppen gyűlöltem őt, az ellenségei mellé álltam. Szövetséget kötöttem a gyilkosokkal.

Így az ellenérzés, újra és újra maga ellen fordulva egyre sűrűbb és sötétebb lett. Egyetlen egyszer se mondtam ki, még magamnak sem, hogy „haragszom erre a nőre”. Ezt csak évekkel később ismertem fel, anyám halála után, amikor azt latolgattam, hogy nekem magamnak legyen-e gyerekem. (Ezt a lelki döntést sokkal fájdalmasabb volt meghozni, mint fizikailag világra hozni magát a gyereket.) Mialatt a gyerek vállalása mellett érveltem, azt kérdeztem magamtól, hogy lehet-e jogos bármilyen érv, hogy igazolható-e az, ha valaki valamilyen konkrét okból, saját célból hoz létre egy embert. De ha nem a saját céljából, akkor kiéből?

Úgy tűnt, hogy magába az emberi lét anyagába van beleszőve valami erkölcsi következetlenség. Aztán rájöttem: arra a tettre, hogy az ember szülővé válik, nincs kihatással ez az erkölcsi megalkuvás. Előfordulhat, hogy az az ok vagy cél, amiért az ember gyereket vállalt, jelentőségében elhomályosul a gyerek valóságos létének tükrében. Az érvek, amelyek alapján az ember úgy döntött, hogy szülni fog, szertefoszlanak, ha megismerjük magát a gyereket. Ez a lényege annak, hogy jó szülőkké váljunk, és pontosan ezt hiányoltam a közöttem és anyám közötti kapcsolatból. Olyasmire jöttem rá, amit egyetlen gyereknek se lenne szabad megtudnia: hogy engem az anyám egy határozott célból szült meg, és bennem is csak ennek a célnak a fényét látta. Ezt éreztem, és persze gyűlöltem is anyámat miatta.

Azt mondtam, a dühömet soha nem mutattam ki. Valójában volt egy rövid kitörési kísérletem, ami a családunk furcsaságára annyira jellemző formát öltött, hogy most, évek múltán már látom a komikus oldalát, és tudok rajta mosolyogni. Az egyetem első félévében, mialatt a barátaim megtervezték a maguk hagyományos lázadását, én is kidolgoztam az enyémet. Pozitivista lettem. Felvettem a „Bevezetés a filozófiába” című órát egy fiatal, önmagától igencsak elszállt tanárnál, aki friss harvardi Ph.D-vel érkezett, és neopozitivista volt,  bár ő ezt valószínűleg nem vallotta volna be. Az első előadáson közölte velünk, hogy a félév során be fogja nekünk, filozófus hallgatóknak bizonyítani, hogy miért születtünk különlegesen szerencsés időben, mivel most már látni lehet, hogy a korábbi generációk ál-kérdésekkel foglalkoztak, ami a Valóság, az Igazság, a Jóság természetét illeti; ám az ilyen kérdések csak logikai összezavarodottságot fejeznek ki. Ezek a szép nagy szavak semmit sem neveznek meg, így nincs is semmi, aminek a természetét ilyen módon vizsgálni lehetne.

Ahogy ott ültem és valósággal ittam a szavait, így gondolkoztam: „Ez az. Ezért jöttem az egyetemre.” Abban a félévben minden hétfőn, szerdán és pénteken tíztől tizenegyig, míg a többiek bambultak vagy bóbiskoltak, én szinte delíriumos állapotban figyeltem; azt a koncentráló képességet, amivel akkor az érveket követtem, azóta sem tudtam elérni. Agyam szinte felforrt a törvénytelen doktrina izgalmától, úgy lelkesített ez a tiltott filozófia. És a legtilalmasabb, ennél fogva legkívánatosabb nézetet a kurzus éppen az etikáról, vagy inkább az etika eltörléséről ajánlotta fel.

Egész bekezdéseket tanultam meg kívülről a kedvenc könyvemből, A.J. Ayer Nyelv, igazság és logika című művéből. „Most már láthatjuk, miért lehetetlen az erkölcsi döntések érvényességét meghatározó kritériumokat találni. Nem azért, mert a közönséges érzékeléstől rejtélyesen független ’abszolút’ érvényük van, hanem azért, mert nincs semmiféle objektív érvényességük. Ha egy mondatban nincs állítás, nyilván értelmetlen volna megkérdezni, hogy igaz-e vagy hamis. És láthattuk, hogy azok a mondatok, amelyek csupán erkölcsi ítéleteket fejeznek ki, nem állítanak semmit. Ezek pusztán érzések kifejeződései, és ily módon nem lehet őket az igazság vagy a hamisság kategóriái felől megközelíteni.” Megindított az érvek szikár szépsége és eleganciája. Hogyhogy nem láttam ezt azelőtt, hogyhogy nem vettem észre: anyám rendíthetetlen teóriája nem más, mint egy halom összetákolt, légből kapott ál-állítás?

 

A félév végi vizsgák előtt érzett izgalom semmi sem volt ahhoz a görcshöz képest, amellyel a hazaútra készülődtem a szünetben. Éjjel tizenegy körül érkeztem meg, már túl késő volt a filozófiai vitákhoz. De úgy tolongtak agyamban a pozitivista érvek, hogy amikor anyám jó éjszakát kívánt, majdnem belekötöttem: „Ezt hogy érted? Mit értesz azon, hogy ’jó’?”

Másnap este, miután anyám és apám hazaértek a kórházból, leültünk együtt a nappaliban, mialatt Bertha, a házvezetőnőnk elkészítette a vacsorát. A kellő pillanatra vártam, bármilyen elgondolkodtató megjegyzésre, hogy elindíthassam a támadást. De anyám aznap este perverz módon csak praktikus dolgokról tudott beszélni. Az egyetemi menzáról kérdezősködött, meg a szobatársamról, még egy vicces történetet is elmesélt a saját háború előtti szobatársáról Berlinben. És végre így szólt:

— Mindig olyan röviden válaszoltál, amikor telefonon az óráidról kérdeztelek.  Mesélj egy kicsit többet. Úgy tűnt, hogy nagyon tetszettek neked ezek a tárgyak.

— Igen, nagyon jók voltak. Különösen a filozófia. Azt hiszem, filozófia szakos leszek.

— Igazán? Nekem mindig úgy tűnt, hogy ez egy különös foglalkozás. Persze a filozófiai kérdésekről minden embernek gondolkodnia kell, de elég bizarr ötlet ezzel keresni a kenyeret.

— De ha tanítana, Marta? – kérdezte apám, az örök békítő. – Nem gondolod, hogy nagy szükség van filozófiát tanító emberekre?

— Hát igen, ez igaz. De azt hiszem, a legtöbbjük nem tanárnak tartja magát, hanem gondolkodónak, hivatásos gondolkodónak, bármilyen furcsán hangzik is. Na de kérdezzük csak meg Rose-t. Mit gondolsz, mi vagy: tanár vagy filozófus?

— Természetesen filozófus. A szakmai képzés a filozófiában sem más, mint bármely tudományágban, mint például az orvosoknál. Sokan azt hiszik, hogy csak úgy elkezdhetnek filozofálni a vakvilágba és van értelme annak, amit mondanak. De általában nincs. Szükség van a technikai felkészültségre.

— Igen? Jól tudod, mennyire ellenzem, hogy ekkora hangsúlyt fektetnek a technikai felkészültségre. Ahelyett, hogy bölcselettel egészítenék ki a matematikai tudományokat, matematikává alakítják a bölcsészetet. Attól, hogy az ember mondanivalóját egy bonyolult szimbólumrendszer nyelvére fordítják, még nem derül ki, mennyi benne az igazság.

— De az gyakran kiderül, hogy a mondanivaló végső soron nem mond semmit.

— Hogyan? Hát igen, ez tényleg gyakran előfordulhat.

Lehetetlen egy nő! Mi baja volt aznap este? A tűrésküszöbe általában ijesztően alacsony, rögtön haragra lobban, de most valahogy nem akart fellángolni. Egy szikrányi vitakedv sem volt benne. (Ha valaki nem az én nézőpontomból figyeli, egyből rájön ennek a magyarázatára. Egész egyszerűen nagyon örült, hogy láthatott engem.)

Elfogyott a türelmem. Feladtam a reményt, hogy simán rávezethetem a lényegre.

– Anya, van egy etikai kérdés, ami nem hagy nyugodni.

Tessék. Kinyitottam az ajtót. Most már át kell rajta menni.

– Igen? Mondd csak. Hátha segíthetek.

– Mindig azt mondtad, hogy az erkölcsi kötelezettség nem más, mint a logikai következetesség kötelezettségének egy fajtája. De miért kell logikailag következetesnek lennünk?

— Hát ez elég meglepő. Micsoda anti-racionalista kérdés! És egy félév egyetem után. A válasz természetesen az, hogy a legfontosabb az igazság. És a logikai következetlenségek nem lehetnek igazak. Ha most megkérdezed, hogy miért fontos az igazság, csak körkörös választ tudok adni. Akármit mondok, az feltételezni fogja az igazság fontosságát, ahogy ezt minden értelmes beszéd feltételezi. És a körkörös válaszadás kényszere maga a válasz.

– Egy szót se értek abból, amit mondasz! – robbant ki belőlem. – Az igazság! A szentséges, magasztos igazság! Mi az igazság? Hol az igazság? Hadd nézzem csak, mutass rá! Mit jelent az, hogy ’az igazság a legfontosabb’? Miféle kognitív tartalma lehet ennek? Értelmetlenség. És ugyanez a helyzet a te úgynevezett teóriád többi úgynevezett igazságával. Nagyon racionálisnak tartod magad, de ez az egész csak érzelmeskedés. Örökös érzelmeskedés. Én meg hányok tőle!

Nem egészen sikerült a hűvös értelem nyugodt hangját eltalálnom, amit pedig annyiszor elpróbáltam. Ehelyett mindent elsöprő elemi erővel szakadt ki belőlem az egész, ami még engem is meglepett.

Azonnali hatást értem el. Anyám arca éppúgy pillanatok alatt képes volt teljesen átváltozni, mint, ahogy később megfigyeltem, a csecsemő lányomé. (Gyakran tűnődöm rajta, hogy ez a csecsemőkorral jár-e, vagy pedig egy olyan vonás, amit az én Martám a nevével együtt a nagyanyjától örökölt.) Anyám soha nem kiabált rám, most sem. Most is a szemével sikoltott fel, mint mindig.

– Pozitivista. – Nem a szokásos intonációval mondta. Volt a hangjában felháborodás és megvetés, de keveredett bele egy adag szomorúság is.

— Így beszélsz mindazok után, amiket tanítottam neked? Mindent elveszítesz egyetlen egyetemi félév alatt? Olyan kevés tartás van benned, hogy amikor először találkozol ezeknek az anti-gondolkodóknak az abrakadabráival, máris szertefoszlasz?

Nem tudtam válaszolni. A gyönyörű érvek, amik még előző este ott hemzsegtek a fejemben, mind eltűntek. A fejemet olyan üresnek éreztem, mintha lebegve készülne eltávolodni a testem többi részétől. A szégyen és a bűntudat bénító köde telepedett rá mindenre. Fátyolosan láttam, hogy apám ott ül és szomorúsága falán keresztül néz bennünket. Anyám hangja égetve sistergett át a homályon. – Csalódtam benned. Mindannyian csalódtunk benned. Nem vagy méltó arra, hogy Raizel Kaidishról nevezzünk el.

 

Nem sokkal az esküvőm után, amikor anyám ötvenhat éves lett, megtudta, hogy méhrákja van és legfeljebb hat hónapja van hátra. Úgy viszonyult a közeledő halálhoz, mintha erre készült volna egész életében – mint ahogy így is volt. A megszokott objektivitással szemlélte a helyzetet: Igen, még viszonylag fiatal és még sok mindent szeretett volna megélni, leginkább azt, hogy unokái legyenek. De az a tény, hogy ő, berlini zsidóként ajándékba kapta az elmúlt harminc évet, sokkal inkább hálát vált ki belőle, mint még több év utáni mohó követelődzést.

Soha nem panaszkodott. Egyedül azért aggódott, hogy a betegsége milyen lelki fájdalmakat okoz apámnak és nekem. Úgy halt meg, ahogy tapasztalataim szerint mindig élt: emberfeletti fegyelemmel és bátorsággal.

Egy héttel a halála előtt elmondta nekem, hogy annak idején ő jelentette fel Raizel Kaidisht. Arra kért, hogy bocsássak meg neki.

 

Kállay G. Katalin fordítása

 

 

 

 

 

 

 

[popup][/popup]