Nevek története

Valószínűleg még a szokásosnál is nehezebb helyzetben lennék, ha valaki azt kérdezné tőlünk: miről szól tulajdonképpen ez a könyv? A kötet mottójához híven ugyanis csak annyit mondhatnánk, hogy az élet titkáról, amely titok nyitja a Történelemben rejlik… Ám ehhez a titokhoz – ami persze létezik – Dasa Drndic, dolgozzék bár mégoly izgalmas, szokatlan, harsány, kimódoltan újszerű eszközökkel is, fikarcnyit sem képes közelebb vinni az olvasót. Annyit természetesen tud, hogy ez a titok “az egymást nem érintő, majd egymás kölcsönös megsemmisítésében találkozó életek örök fonadéka, felfoghatatlan távolságok szövevénye az egyidejűségben”, és ezt az egyszerűségében felfoghatatlan felismerést, ti, hogy bizonyos dolgok egy időben történnek, a művészet olykor valóban képes megvilágosodásszerűen érzékelhetővé tenni… de ehhez nem kevesebb szükségeltetik, mint zsenialitás.

Drndic megtalált egy valóban bizarr történetet: a goriziai zsidó Haya Tedeschi 2006-ban saját életének dokumentumait lajstromozza. Kiderül, családja jó része a fasiszta párt tagja volt, ami – ismerve az olasz fasizmus kezdeti időszakát – még egyáltalán nem meglepő, Haya azonban egészen extrém módon marad kívülállója saját sorsának: egyszerre üldözött, bystander és áruló. Viszonyt folytat egy náci tiszttel, aki nem más, mint a korábban Treblinkában tevékenykedő Kurt Franz. Közös gyermeküket Kurt elraboltatja, majd egy árja gyerekeknek fenntartott Lebensborn-központban helyezi el. Hatvan év késéssel tehát az anya szembesülhet saját értetlenségével, a fiú pedig… belegondolni is borzasztó, mivel. Haya akkoriban még semmit sem tud, holott tudhatna – sőt, tudnia kellene. Ő az abszolút bystander, akire a Gonosznak nagyobb szükésge van, mint az áldozatokra vagy a hóhérokra. Majdnem minden a szemlélőkön múlik, és hogy a legtöbben azok maradunk – lustaságból, félelemből -, ezzel eddig egy népirtást követően sem néztünk szembe. Ezért fontosabb Haa története, mint a fiáé, és ennek felismerése – mert hiszen a horvát Drndic Európa azon szegletében él, ahol még eleven tapasztalatok vannak a háborúról – a könyv nagy, de egyetlen erénye.

Drndic minden posztmodern fogást beemel dokumentum- vagy inkább kísérleti regényébe: fényképek, vendégszövegek, dokumentumok sorjáznak a kötetben, és a posztmodern óta ritkaságszámba menő morális elkötelezettség mellett egyidejűleg van jelen az a zavarba ejtő történelemszemlélet – nevezzük relativistának -, melyben ugyanakkora szerep jutegy leveskockának, mint egy tömeggyilkosságnek. Drndic szemében minden nyom, jel, sőt bűnjel. Georges Perec őrült ötletére emlékeztet ez, aki egy gyufásdobozt szeretett volna a lehető legalaposabban leírni, bizonyítván, hogy ha valamiről szeretnénk mindent megírni, akkor szükségszerűen a mindenséget kell újraalkotnunk. Eltekintve Haya valóban megdöbbentő esetétől, a könyvet bárkiről írhatta volna, igazolva a refrénként visszatérő mondatot: minden név mögött egy történet rejlik.

Mondanunk sem kell, Drndic mély öniróniával kezeli ezt az eljárást, éppen az elbeszélés lehetetlenségét demonstrálva a tébolyult precizitással, a minden résből előburjánzó, a történelem legperverzebb bugyraiba vezető részletek feltárásával, hogy végül összeérjen a náci szexuálökonómia és Umberto Saba egykori antikváriumának címe a San Sabba-i haláltáborról szóló tanúvallomásokkal. Meglehet, az egyéni tudatban így is van, ám irodalmilag ez csak akkor működik relatív erővel, ha az egymástól távol eső tények képesek motívumokká rendeződni, melyeket egy pillanatra összeránt az elbeszélő vagy a főhős személyisége. Ezt azonban Drndic könyvében nem találjuk (a dokumentatív eljárás eleve hitelteleníti, hogy Haya belső “tudatfolyamáról” bolna szó). Bizonyára nagyobb lelkesedéssel olvasnánk a Sonnenscheint, ha időközben nem érkeznek meg Magyarországra Sebald regényei, Littel sok tekintetben hasonló szövegmonstruma, vagy akár Ouredník Europeanája. E lehetőségek fényében azonban a tényhalmaz, melynek kötőanyagát a szerző néhol giccses, suta bölcsességektől hemzsegő, görcsös poézistől ragacsos, Kis-Bernhard- stb. utánérzésektől terhelt mondatai alkotják, éppoly semmitmondó, mint annak az álságos emlékezetpolitikának a fennkölt üressége, amely ellen harcolni kíván. De ha másért nem – mondom ezt minden irónai nélkül -, akkor a meggyilkolt olaszországi zsidók névsoráért, aminél többet aligha lehet mondani, érdemes kézbe venni e könyvet. Rögtön utána pedig tessék elolvasni a gyilkosok ugyancsak közölt életrajzait, különös tekintettel a büntetési tételekre.

Csáki Márton