Gondolat és kép

Turi Tímea: Jönnek az összes férfiak, Uri Asaf: A jeruzsálemi erdő. Kalligram kiadó, 2012

Mindkét kötet a hagyományos költészetfelfogástól eltérően teremti meg a líra önazonosságát. Turi Tímea az értekező beszéd, Uri Asaf a képzőművészet felől újítja meg a hagyományos lírafogalmat.

Turi Tímea könyvének címe akár sikamlós párkapcsolati témákat sejdíthet, de szerelmek nincsenek konkretizálva. Leheletfinom esszé-versek utalnak rájuk, nem tudni, érzékiek voltak-e, vagy teljesen plátóiak, netán fiktív szerelmek. A vonzalom a tudatban ölt alakot, illetve nem válik plasztikussá, csak egy-két tárgyias részlet utal rá, nagyon közvetetten. Nincsenek erotikus leírások, párkapcsolati lelkiélet. Nagyon intenzíven személyes, konkrét, materiális témáról a legteljesebb elvontsággal, szellemi egyetemességre törekvően ír. A test nem a szexualitást jelenti, hanem egy-két biológiai estlegességre korlátozódik, például hegek, borosta, talp. A cselekvések elvesztik konkrét gyakorlati szerepüket. Retorikailag: nincsenek ígérő, befolyásoló, vagy cselekvést elõidézõ megszólalások, mindegyik mondat megállapító, leíró jellegű.

Hogy történetük nem volt, meglepõbb.
Miért volt annyi naplóm, történések valódi hiányát
helyettesítõ
elbeszélés? Mindez arra figyelmeztet, bárhogy félek
kimondani:
a testük volt a történetük,
ezért hiányzott mindkettõ, az egyik hiányból
következett másik.
Nem maradt más, mint a sejtés, az utalás,
a helyettesítés: szavak.
És a figyelem. Ami nem adott semmit,
mert felszámolta,
amire irányult: a testet és a történetet.
(Test és történet)

Az alkotónak nincs köze saját élettörténetéhez. Az elbeszélhetőség problémája tehát a valóságnak megfelelés meghatározhatatlansága. Turi Tímea nem akar szövegirodalmat írni, amely szerint bármely megnevezés referenciális bizonytalansága az oka annak, hogy egyáltalán történetek születhetnek. Turi Tímea a nyelvi-poétikai dilemmát úgy dolgozza fel, hogy kilép az elbeszélõ tartományból, s az önprezentáció lírai beszédhelyzetében fejezi ki az elbeszélhetőség fel nem oldható nehézségeit.

„A nyelv előtti gondolat az arc.” – írja Turi Tímea Szavak című költeményében. A gondolat az „alapvető kód, a meghatározó médium”, nyelvet a gondolat határozza meg, és a kép is a gondolatban van. Innen az esszészerűség mindenhatósága ebben a lírában. Ezért kerülnek be a versekbe a következtető és magyarázó összetett mondatokra jellemző – ugyanis, ezért – kötőszavak. Az akkurátus levezetések modalitása nem a tárgyiasság, hanem a logosz elvontsága felé irányítja a versbeszédet. Az én és a magam párosában, az utóbbi teljesen átveszi a beszéd helyét. A reflexió mintegy magába olvasztja az empíriát, az érzékletest is bekebelezi. Az igazság, a nyelvi létmód, mint szenzuális közvetlenségek jelennek meg. A versek képalkotása az értekező jelleg miatt is a hasonlatot kedveli, nem a metaforát. A verseskötet egy narratív én önazonosság-alakulásának krízisállapotának kifejezése, tehát a líra helyén és beszédhelyzetében vagyunk. Az ember (élet)története hozza létre magát az ént, de épp itt kerül diszkrepanciába az autentikus az inautentikussal. A hiteles értelem nem kimondható, a mondott csupán nem érvényes lehet, illetve, ha mégis érvényes, nem tud integrálódni a szubjektumba.

A bökkenő
csak az, hogy mindezek után számolnunk
kell egy szomorú tanulság kísértésével:
hogy a történetünkhöz mi magunknak nincsen
közünk. És hogy voltaképpen ez lenne a mi
otthonunk: a saját magunk és a történetünk
közötti belakhatatlan rés.

(A bökkenő)

A spekulatív gondolkodás és az én létkimondásának határát feszegeti a kötet. Az elbeszélés megszakítottsága, a fragmentaritás létállapotának lírai expressziója. A költő azt érzékelteti, hogy a töredékben maradt elbeszélés olyan, a klasszikus modernség végpontján levő hangsúlyozott elbeszélés lett volna, amely a műbeli történetben is elsősorban egy élet értelmezését látja. Visszatérő kulcsfogalmak: a szépség, a hazugság. Az esztétizmus filozófiája derenghet fel szemléleti alapként, de itt is definiálhatatlannak, csak megközelíthetőnek tartja a lírai én a hasadásszerűen levált autentikust.

Csak abban vagy biztos,
hogy a szépségnek semmi köze nincs ahhoz,
aki hordozza. Ezért, mint a történet, olyan.
(Ennek a szépségnek)

A narratív én önazonosság-alakulásának krízisének vagyunk tanúi, tehát így kerülünk immáron a líra helyére, beszédhelyzetébe.

*
Uri Asaf kötete nem az értekező gondolatiság, hanem a képiség nyelvi közegében alkot esztétikai viszonyulást. A rövid formák gnómaszerűvé teszik a költeményeket. Itt nem a hasonlat jellemző, de nem is a klasszikus értelemben vett metafora. A mindig inkább közelképek asszociatív sora egy totális, időtlenül egyetemes háttér jelzései. De nem a platóni ideatan, hanem az ősibb hit értelmében. A zsidó hagyományhoz kötődő költeményeket olvashatunk. Nem intézményhez kötött igehirdetésként is olvashatjuk őket. A szakralitást verscímek is jelzik: Epifánia, Ruth, Lea. Exilicum.
A képalkotás hermetikus jellegű, olykor szinte celebrális hatást kelt. Nem a hétköznapi látványok ábrázolása, hanem a szakrális aura érzékeltetése a célja a költőnek. A hermetikus képek fellazított megformálásának poétikája hasonló akár Pilinszky Szálkák-verseihez.A kihagyásos jellegű képstruktúra rendkívül megnöveli a befogadó jelentésalkotás lehetőségeit. Ily módon a hétköznapi képek is enigmatikussá válnak.
A költői képek akkor a legsikerültebbek, ha a vizualitás megtartott erőssége oly módon szólal meg – immár a nyelv közegében -, hogy a képet már nem lefesteni, csak kimondani lehet, de a színek atmoszférája ugyanolyan erős marad a nyelvben, mint a vizuális művészetben. Tájképrészletet jelző szó mítoszi vagy elvont szó mellé kerül egy versmondatban, vagy egymást követő mondatok kerülnek hasonló helyzetbe. Nem utolsósorban az érzékleteket a nyelvben összekötő szinesztézia retorikai alakzata segít ebben. A fehér csönd tiszta és iható, / a mélység közel van, és az emberi végzet / szóval is kimondható. (A teremtés négy színe), A szavahihető fény feljön az arcodra, és lassan elborít./ Alulról fölfelé halad, mint a felkelő nap (Szavahihető fény).

„A jeruzsálemi erdő verseiben javarészt egy bizonyos kísérő beszél hozzám, aki inkognitóban marad” – írja a szerző a fülszövegben. Tehát persona beszél a műben. A lírai én távolított lesz, közvetetté válik. Nem a naplószerűség, hanem a szakrális hagyomány hordozója lesz a lírai én, inkább grammatikailag, mintsem pszichológiailag értelmezhetően.
Összefoglalva, úgy vélem, a későmodern költészet hagyományának megújítva fenntartó, értékes köteteit olvashatjuk a szerzőktől, Turi Tímeától és Uri Asaf-tól.

Payer Imre