Ezerszer áldatlan

Józsefváros szociális miliője Fejes Endre műveiben

„Régi dolog, hogy a budapestiek nagyrészének számára Budapestet még nem födözték föl. Hány pesti van, aki számára a Tabán, a Krisztinaváros vagy akár a Józsefváros egy-egy félreesőbb vidéke majd annyi misztikus, sohasem látott vonást rejt, mint akár London, vagy Pétervár valamelyik külvárosa.”[1]

Lehet-e egy városnak vagy városrésznek írója, aki képes bemutatni, megírni az ismertben az idegent? Fejes Endre mitikus színtere, az „ezerszer áldott nyolcadik kerület”, már a huszadik század első évtizedeiben is létező művészi téma volt, a város társadalmi és történeti változásait az irodalmi művek követték, így mutatva más és más arcát az irodalomban. Fejes Endre novelláinak és regényeinek helyszínét – a Nagyfuvaros utcát, József körutat, a Tisza Kálmán teret – kutatva, találtam rá egy 1921-ben Egy halálraítélt ország borzalmaiból címen kiadott szociofotó albumra és az ezekben az években született újságcikkekre, amelyek az első világháború utáni a budapesti szociális lét szöveges és képi bemutatását és ezáltal a lepusztult város – mint modern irodalmi téma – megalkotását végzi el.[2] Számos fotográfia a józsefvárosi szegények életét mutatja be a hitelességet alátámasztó elemekkel (pontos lakcím, nevek, élettörténet részletek), például egy sokgyermekes nyomdászét, valamint a Magdolna utca 44-ben lakó N. Sándorét, illetve a Tisza Kálmán tér 22-ben lakó hadirokkant és gyermekei nyomorúságos sorsát. A Razzia a nyomortanyákon című újságcikk írásban mutatja be ugyanezt a nyomort:

Ez a nyomor nemcsak a hirhedt angyalföldi viskókban mutatkozik, hanem néhány hónap óta a belső városrészekben is. A József körúttól három percznyire, a Kisfuvarosi utcza 9. szám alatt láttunk kilencz személyt, három albérlővel olyan lakásban, amely kisebb egy vasúti kupénál. Földön, ágyban és asztal tetején majdnem heringmódra hevertek ájultató bűzben, elgyöngülve, betegen az éhségtől.[3]

Ellentétben a századfordulós fejlődő világváros képzettel, ezen album és a korszak egyéb írásai (péládul Molnár Ferenc Liliom, Móricz Zsigmond Jobb, mint otthon című művei) a másik Budapestet reprezentálják, természetesen nem pusztán mint irodalmi mitikus teret, hanem mint létező városrészt, súlyos társadalmi problémákkal. A huszadik század elején megalkotott zsánerkép, a fiktív és valós összefonódása a későbbi alkotásokban búvópatakszerűen tér vissza, nem egyszer parázs irodalmi és társadalmi vitákat is generálva, éppen a történetek kétarcúsága, kétféle olvashatósága, realizmusa okán (lásd például a Rozsdatemető fogadtatását). Ennek a hagyománynak egyszerre folytatója és megújítója Fejes Endre. A terek megíródása hatással van a létező városrészre – egész egyszerűen megfogalmazva: ma is nehéz úgy végigsétálni a kerületen, hogy ne montírozódna oda a Hábetler család, vagy ne sejlene fel a jelenet, hogy Zimonyi a Légszesz utca sarkán szúrta meg Csikágói Gyurit. A nyolcadik kerületről, a nyolcadik kerületben élt emberek történeteitől indulunk el tehát – ugyanonnan, ahonnan Fejes Endre és hősei is.

Várostörténet és irodalomtörténet

Budapest nagyvárossá fejlődése során számos olyan városrész, kerületrész született, amely a gyors növekedés közben heterogén társadalmi csoportok otthonává lett. Ennek társadalomtörténeti, várostörténeti vizsgálatára nem térek ki, azonban irodalmi konzekvenciáira/párhuzamaira röviden utalnék. Az, hogy a kerületek, a létrehozott művészi színterekként – legyen szó akár a Csikágóról, Józsefvárosról, Ferencvárosról – mintegy rezervátumként, idegen földrészként mutatkoznak be, a városrészek egyszerre emberi és ismeretlen arcát mutatják be, mintegy implikálja azt a modern magyar irodalmi formai hagyományt, hogy a történetek hangsúlyozzák az idegenséget[4] egy átlag polgári olvasó számára. Persze, felmerül a kérdés, hogy a századforduló zsurnalisztikájának poétikája és az akkor születő szociológiai szempont miatt alakul-e ki és öröklődött tovább ez a befogadási-olvasási szokás, avagy eleve az olvasói igény alakította ki a kívülről látás esztétikáját a munkás / kiskereskedő / kispolgár /paraszt ábrázolásában.

Annyi bizonyos, hogy akár a Fejes Endre Józsefvárosáról, vagy a Csikágóról beszélünk, érzékelhetjük az ellentmondást a szövegben megjelenített világ és szereplők, például Hábetlerék és a mindenkori olvasó feltételezett helyzete és szemszöge között. Chris Westgate Staging the Slum, Slumming the Stage[5] című monográfiájában pontosan erre a jelenségre tér ki, hogy a 19. század végén, a 20. század elején hogyan funkcionálnak a nyomornegyedek mint színterek a Broadway-n bemutatott nyomorszíndarabokban (slum play). Azt állítja, hogy a negyedek olyan helyekként jelennek meg, amelyek által a polgári nézők felismerik és affirmálják elképzeléseiket önidentifikációjukról és a változóban lévő társadalmi osztályokról – különösen igaz ez a feltörekvő polgárságra –, valamint megalkotják saját feltevéseiket etikai felelősségükről, elkötelezettségükről a városi szegénység iránt. Az erről a témáról szóló művek biztosítják a nyomornegyedekbe való bepillantást, az átlag polgárnak mégsem kellett kockáztatnia „sem a teste, sem az egója sérülését”. Ez az olvasói érdeklődés, sőt leskelődés egyértelműen Fejes jóval későbbi művei körül is észlelhető, ugyanakkor azt is érdemes megjegyezni, hogy államszocializmus idején íródott művek politikai tartalommal is rendelkeznek (kései olvasóként felmerült, hogy hogyan lehetséges, hogy a Rozsdatemetőt kiadták, amikor más műveket nem, például Kósa Ferenc Tízezer nap című filmje évekig dobozban hevert). Novelláiban, s főként a Rozsdatemetőben az akkoriban elvárt szocialista realista munkásalakokkal szemben a nem idealizált kisember életét mutatja be. Fejes műveiben olyan színtér tárul elénk, amely ugyan ismert lehet az olvasónak, azonban a nézőpontváltás miatt egészen más aspektusban mutatkozik meg a város: az emberéleteken keresztül építi ujjá Fejes a huszadik század elejének és korabeli, hatvanas évek Józsefvárosát és lakosait, a másik Budapestet. A művek szereplőiből rekonstruálni lehetne a korabeli (1920-as évektől egészen a huszadik század utolsó harmadáig) társadalmat: a Teleki-téri árusoktól kezdve, zsidó kispolgárokon, esztergályos munkáson, ügyeskezű műszerészeken, alföldi cigányfiún, kocsmárosokon, kisiparosokon át a piti bűnözőkig és prostituáltakig is eljutunk. A témaválasztás – a pesti kisember élete – persze a huszadik század második felében már nem nóvum, ellenben a munkásságról, a kisiparosokról íródott szövegek írói megfogalmazása egyértelműen változtat az addig megszokott reprezentációkon. Ha a – nevezzük most így – kisember, szegénységben élő ember életét írják meg, annak a legtöbb esetben poétikai tétje is van. Tegyük fel, hogy melodramatikus-idillikus lenne a téma írásmódja – például ha Szerelemről bolond éjszakán pesti bicskásának, Rósz Gyurinak a retorikus bravúrokkal kifejtett romantikus lélekelemzését olvasnánk – a szereplőink hiteltelenek lennének, ugyanis a hely és a társadalmi bázis rendkívüli módon meghatározza a poétikai lehetőségeket. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy az újraírt, művészileg létrehozott nyolcadik kerület kronotoposzként működik, olyan zárt térként, ami behatárolja mind a szereplők életlehetőségeit, mind pedig a nyelvi megformálást. Mihail Bahtyin hangsúlyozza, hogy a kronotoposz: „[…] egyszerre formai és tartalmi kategória. Az irodalmi-művészeti értelemben vett kronotoposzban a tér- és az időbeli ismérvek konkrét, tartalmas egységben olvadnak össze. Az idő itt besűrűsödik, összetömörül, művészileg látható alakot ölt; a tér pedig intenzívvé válik, időfolyamattá, szüzsévé, történetté nyúlik ki.” Erre többek között Pék Mária és fia, ifj. Hábetler János beszélgetése kínálkozik példaként, amikor Jani ki akar lépni az őt és lehetőségeit bezáró kerületből, s később tudjuk meg, hogy ez neki sem sikerül.

– Itt nem szabad élni. Ennek a piszoknak, zűrzavarnak nem lehet jó vége. Anyuka, én rendet akarok magam körül, elviszem a fiamat.

Az öregasszony hang nélkül nevetett. […]

– Anyám – felelte –, ha traktort köt a lábamra, akkor is elmegyek ebből a disznóhizlaldából. Módom van a fiamból embert nevelni. És jogom is van hozzá. […]

Erről a napról nem beszéltek többé. Csak Pék Mária hívta ágyához a fiát. Késő este volt.

– Én nem tudtam elszökni – súgta. – Menj el innen! És legyen a te életed boldog.

Ifjabb Hábetler János bólintott. És megcsókolta a kezét.

A józsefvárosiként tehát a szereplők valamelyest mindnyájan kirekesztettek a társadalomból, térben és nyelvileg egyaránt, gondoljunk csak arra, hogy Hábetler Jani haragjának, érzelmeinek nem tud hangot adni, fizikailag reagál az őt ért eseményekre, de hasonló Makics József, a Mocorgó című hosszú elbeszélés főszereplője is, aki beszédhibás. A „kőfallal zárt udvar” megtestesülése, a regénybeli Józsefváros, behatárolt élet és behatárolt nyelv miatt a szereplők felekezeti megosztottság nélkül is mind kirekesztetté válnak, életük pedig kilátástalanná. A második világháború alatt súlyosbodik a szereplők bezártsága, amikor a kerületi zsidóság a kirekesztettek között is páriává válik. A világháború előtt a színtér társadalmi rendszere többé-kevésbé állandó volt, igaz, íratlan szabályok alapján működött. A szövegekben szereplő leírások alapján mondhatjuk azonban, hogy a világháború borzalmai ezeket az addig elfogadott szokásjogokat és a hierarchiát egyaránt felülírják. Például Makics József (Mocorgó) élettörténetében jelenik meg a cezúra, ami az addigi baráti ismeretségéket átrendezi: „Talán éreztük a sorsunkat, mert majd minden éjszaka a Duminál mulattunk, vedeltük a bort a régi pajtásokkal. Kevés él már közülük, de azt elmondhatom, nagyszerű fiúk voltak. […] Blüweiss sem hitte, hogy én fogok az arcába lőni. Hisz mi szerettük egymást. Kárpitossegéd volt a Horovitznál, s jól keresett, mert lopta ő is a gurtnit, afrikot.” Ugyanebben a történetben egy másik szereplőt, Mocorgó gyerekkori ismerősét, a nyilas Ruck Gyurit, Mocorgó akkori társasága (Iric) lövi le, miközben a Klein-lányt próbálják kimenteni a csillagos házból.

Fejes dramaturgiai érzékéről árulkodik az a tény, hogy a világháború, a Soá és a számolatlan emberhalál átrendezi a szereplők összetételét, a novellákban és a regényekben mégis állandó marad fiktív színtér megkötő ereje. A Hábetler-család marad ahol és aki volt, a Szerelemről bolond éjszakán szereplői sem jutnak el az áhított nagystílű léthez, egyikük hazatért, két szereplő meghal. A színtér állandósága, bezártsága az államszocializmus és a munkások lehetőségeivel sem változik, erre is utalhat az egyik mellékszereplő Hábetler Jancsinak kiáltott végzetes mondata: „Hát ez a rendszer a ti homlokotokat csókolja, könyörög, hogy fáradjatok el az egyetemre, legyetek orvosok, mérnökök, bírók, főművezetők, főrendőrök, főkatonák, főistennyilák, és ti előbújtatok a barakkokból, éltek ugyanúgy, mint a hörcsögök. […] Pedig te vagy ennek a hatalomnak a birtokosa, esztergályos főnemes, háborús mártír, hiszen a szerelmedet és a kislányodat egy kis feledékenység miatt égették el Auschwitzban.” Fejes, itt például a mellékszereplői szólamban teszi meg a Rozsdatemető egyik központi állítását, figyelemre méltó az a prózapoétikai összetettség, amivel a Józsefváros, mint zárt színtér szereplőit és tapasztalatait megszólaltatja, legtöbbször, mint a történetek közvetlen író-tanúja.

Álruhátlan író

Fejes első, A hazudós című novelláskötetének mindegyike egy-egy emberi, általában véve kisiklott sorsot mutat be. A kötet terjedelmében leghosszabb darabja a Mocorgó, Makics József, börtönviselt műszerész történetét meséli el. A novella narratív alaphelyzetében a Vidám Kávéházban ücsörgő írófigura – mintegy Fejes alakmásaként – beszélgetni kezd egy meglehetősen rongyos külsejű szereplővel: „Alacsony, tömzsi, kissé karikalábú ember volt, kerek koponyával, keskeny, vértelen ajkát szigorúra zárta, és olyan hihetetlenül rongyos gúnyát viselt, mintha valamelyik Gorkij-novellából lépett volna ki ide, a Körútra.” A Gorkij-novella említése szintén az irodalmi közvetítettségre mutat rá, valamint a többi szereplővel együtt („a részeg, dülöngélő alakokat, amint maradék krajcárjaikat előkotorászva, bamba szemekkel követelőznek, tolakodnak a söntés pultja előtt”) színtér alacsony szociális színvonaláról árulkodnak. Mint később kiderül a narrátor író, s Mocorgó száz forintos üzletet szeretne kötni vele, elmeséli az életét, talán az író számára is jövedelmező csere jöhet létre. Ez a tükörként bemutatott írói fogás a realitást igyekszik érzékeltetni, hiszen a novella megjelent, tehát az üzlet valóban létre is jött. A Fejes által rendkívül kedvelt keretszerkezetet már például Móricz Zsigmond A boldog ember című regényében is megjelent, az „íróként igazat írni” az élettörténetek valóságosságát szándékozott jelezni:

‒ Én most itt elmondok magának mindent. Mindent, ahogy történt – tegyen igazságot. S ha valamit nem ért, akár a beszédhibám végett, vagy egyes részek talán zavarosak, ott állítson meg nyugodtan. Újra mondom majd. Meg különben is, én nem tudok úgy fogalmazni, mint maguk… […]

A hűség kedvéért azonban meg kell mondanom, hogy beszédhibáját sehol nem érzékeltettem, mert megítélésem szerint komikussá tenné egy ember életét. S ezt mindenképpen el akartam kerülni.

Mocorgó élettörténetét, amelyet az elbeszélő hétköznapi, a szóbeliséghez közelítő nyelven ad vissza többször félbeszakítja magának Mocorgónak a közbeszólása, ami a később megírandó műre vonatkozik: „Ezt is följegyzi? Jól van, addig rágyújtok egy cigarettára…”; „[…] ha megírja talán, amit itt összefecsegek magának, regénynek vagy másnak, találjon ki hozzá vidám részeket. És erről a lányról pedig szépen írjon majd…”.

Ezt a szerkezeti megoldást az Élő Klára című novellában is alkalmazza Fejes, ahol egy közbeékelt, szóbeliséget imitáló, a novella beszédfolyamát megszakító megjegyzéséből értesülünk róla, hogy italozás közben beszélget a narrátor-író és a szereplő: „Ne gondolja, hogy a bor beszél belőlem, egy-két liter nem ártott meg nekem soha. Vasból vannak az én idegeim.” A Ceruzavázlatokban a Budapestre települt fiatal cigányfiú mondja el drogfüggővé válásának történetét: „Kérdezés nélkül beszél. Nem törődik a blokkfüzetemmel. Nem érdekli, hogy újságba kerülhet a története. Míg hallgatom, egyre inkább érzem, nem is nekem beszél.”[6]

A leginkább ismert regénye, a Rozsdatemető is egy gyilkosság nyomozásával indít, ahol az íróalak a személyes érintettségét is elmondja: „Kötelességem a tárgyaláson elmondani a való igazat. De ez a történet az első világháborúban kezdődik, amikor az én hősöm meg nem is élt. Ezért kegyetlenül leírtam mindent.”

Fejes tehát a legtöbb művében az írói alakmás jelenlétét választja, s nyelvében is többnyire az alulpoetizáltságot, az általa elképzelt Józsefváros hiteles beszédmódját alkotja meg. Műveiben a kitörés lehetetlensége, a világok zártsága tehát nem csak tematikusan, hanem poétikailag is megfogalmazódik, s ez adja a művészetének egyszerre hagyományba ágyazottságát és újdonságát az 1960-as években, és mai is.

A tanulmány az Irodalom a tömegkulturális mezőben című, SA-33/2021 kódszámú projekt támogatása alapján készült.

Jegyzetek

[1] Tábori Kornél, „Az ismeretlen város”, Budapest Hírlap Naptára 27 (1917): 197–199, 197.

[2] Bővebben a műről: Albertini Béla, „Az első szociofotó album”, Budapesti Negyed 13, 1–2. sz. (2005), hozzáférés: 2023.05.26, https://epa.oszk.hu/00000/00003/00034/albertini.html.

[3] Tábori Kornél, „Razzia a nyomortanyákon”, Vasárnapi Újság 67, 2. sz. (1920): 32.

[4] Vö. általában véve a külvárosi slum- és szegénységről szóló történetek recepciós szólamaival.

[5] J. Chris Westgate, Staging the Slum, Slumming the Stage: Class, Poverty, Ethnicity, and Sexuality in American Theatre, 1890–1916, Palgrave Studies in Theatre and Performance History (New York: Palgrave Macmillan, 2014).

[6] Fejes Endre, Ceruzavázlatok