„Életszínvonal lélekszínvonal nélkül nem létezik”

Írta: Bóka B. László - Rovat: Irodalom

Apa és fia. Le sem tagadhatnák. Persze nem is akarják. Együtt laknak, együtt lélegeznek, együtt gondolkodnak. Figyelnek egymásra és a világra. Az apa gyermekkorától ír, mellesleg építőgépész-technikus, könyvtáros, népművelő. Ötvenhat éve publikál folyamatosan, jó néhány film forgatókönyvét is ő írta. A fiú szintén sikeres író, operaénekes, újságíró, főkántor. Nógrádi Gábor és Nógrádi Gergely. Két élet, egy tükörben.

 Kezdjük az apával:

Ugye jól sejtem, hogy mint mindig, most is mániákusan dolgozol?

Hogyne dolgoznék, hiszen munka-alkoholista vagyok, ami persze erősen összefügg a zsidóságommal.

Emlékezetem szerint korábban nemigen emlegetted zsidóságodat, most mégis azt mondod, a munkatempód ezzel függ össze. Mégis miképpen?

Eddig azért nem tűnt fel a zsidóságom, mert amikor ezelőtt 40-50 éve verseket, novellákat írtam, azok nem értek el a nagyközönségig és az irodalomkritikusokig. Azokban ott van Auschwitz, Németország, a halottakra való emlékezés. Sohasem titkoltam a zsidóságomat, bár nem vagyok vallásos zsidó. Ellenben apám, aki a Hegedűs Gyula utcai hitközség elnöke volt, a zsidóság minden szertartását tartotta.

A hitközség elnökeként édesapád nem várta el, hogy ugyanazt az utat járd, amit ő?

Abszolút elvárta, egész életünk egy folyamatos harc volt. Ő elvárta volna, hogy kövessem, miközben én 10-12 éves korom óta ateista vagyok. Zsoltáraim is (Alagsori zsoltárok) jelzik, hogy egészen másképpen gondolkodom a vallásról, mint a vallásos zsidók. Nem tartom szükségszerűnek, hogy egy zsidó vallásos legyen, mint ahogyan azt sem, hogy egy valóban keresztény szemléletű ember tartsa a katolikus vallást, és vasárnap megjelenjen a misén.

Azt még nem tisztáztuk kellőképpen, mi köze a munkának és a zsidóságnak egymáshoz?

Egy zsidó vallású ember, más nemzetek fiaihoz hasonlóan, kisebb-nagyobb traumákkal küszködik. A zsidók talán nagyobbal. Ezeket iszonyatosan nehéz feldolgozni, illetve a zsidók többsége képtelen is rá. Hogy ne állandóan ezzel foglalkozzon, és ne bolonduljon meg, ezért próbálja magát elfoglalni, tehát – részben túlélési kényszerek miatt is! – olyan technikát talál ki, amivel teljesen lefedi az idejét. Például gyerekek, család, vallás reggel és este, vagy intenzív munka. A trauma tehát folyamatosan rákényszerít, hogy dolgozzak, ez jó, de másrészt rossz, mert nem tudom élvezni az életet: eltorzítja az életélvezeti lehetőségeket. Én talán azért állok jobban, mert verset és regényt írok, vagyis ilyen módon is feldolgozom a traumáimat.

Akkor most beszéljünk azokról, akik nem zsidók és mégis traumáik vannak.

A magyar nemzet például képtelen volt feldolgozni az első és a második világháborút, a holokausztot, de sorolhatnám tovább. Az a görcs, ami ezektől a traumáktól a magyar nemzet nagy részében ott van, rettenetesen romboló, és olyan menekülési utakban jelentkezhet, mint a nacionalizmus, a sovinizmus vagy a demagógia. Éppen a feldolgozatlan traumák miatt lehet egy sereg embert újra és újra manipulálni. Ez egy hatalmas probléma, mert egy nemzet traumáját állami szinten kellene kezelni olyan módszerekkel, amire az állam vezetése nem mindig alkalmas. Pláne, ha csak a gazdaság valódi vagy látszateredményeit hajszolják, és nem, ahogyan én szoktam fogalmazni, a lélekszínvonalat. Pedig életszínvonal lélekszínvonal nélkül nem létezik.

Szerinted van vagy nincs Magyarországon antiszemitizmus?

Minden olyan országban van, ahol a nemzet lelki problémáit nem dolgozták fel. Egy ilyen helyzetben egy nemzet menekülési útvonalakat keres, és ennek legegyszerűbb módja, ha bűnbakot talál.

Ha már beszéltünk a munkáról, volt egy Klasszikusok újramesélve címet viselő sorozatotok fiaddal, ami alaposan felkavarta az indulatokat. Egyesek szerint olyan ez, mint Jókai bablevest kapszula formában enni, míg mások magyarellenességgel vádoltak benneteket.

Ez a kezdeményezésünk kifejezetten nemzetbarát. Több érvem is volna amellett, miért kell időnként újramesélni az úgynevezett klasszikusokat. A fordításoknál miért kell ugyanazt a művet ötven évenként újra és újra lefordítani? Ott teljesen természetes az újrafordítás, hiszen ma Victor Hugo Nyomorultak című regényének 1862-es Huszár Imre-féle első fordítása olvashatatlan. A könyvek mindig a befogadóknak szólnak, ők vannak többen, ők a fontosak. Márpedig az olvasók elsöprő többsége nem érti a hatvan-hetven éve írott könyveket, egyszerűen nem értik Jókait, Móriczot, Mikszáthot, pláne Bessenyeit vagy Eötvös Józsefet. Ennek következtében vagy közelíteni kell a befogadók többségéhez a szöveget, vagy lemondok arról, hogy a vájt fülűeken kívül bárki is elolvassa ezeket az írásokat. És akkor „klasszikusaink” végképp elenyésznek, ahogyan meghalt már Eötvös és Kemény Zsigmond is. Ezeket már tényleg senki nem olvassa, megnéztem a könyvtárak kölcsönzési rendjét. Aki egy ilyen helyzetben azt mondja, hogy jó, akkor ezeket az írókat felejtsük el, a könyveiket hagyjuk porosodni, nos, ő a magyar nemzet ellensége.

Rendben, újramesélitek a klasszikusokat Gergellyel, de ki fogja elolvasni, hiszen a mai gyerekek többsége nem szeret olvasni.

Igazad van, nagyrészük valóban nem olvas, de mint negyven éve olvasáskutatóink is megírták: nem mindig jót jelez, ha a gyerek sokat olvas. Tudom, ez most, amikor kevesebbet olvasnak, rettentően hangzik. De ne feledjük: az olvasásnak például gyógyító szerepe is van. A művészetek azért születtek, hogy meggyógyítsák lelki egyensúlyzavarainkat. Ha egy gyerek sokat olvas, az bizony néha lelki problémákat is jelezhet. Én például anyám elvesztése miatt olvastam egykor sokat. A gyászmunkában segített.

Érdekelne, hat-e rád bármilyen módon a fiad, akár azzal, hogy visszatalált a valláshoz?

Vallási ügyekben nem hat rám. Öreg kutya már egy új, kedves gazda miatt sem tanul új kunsztokat. Mindenesetre nagyon örülök, hogy Gergő megtalálta az útját. Nekünk, zsidóknak nagyon nehéz meglelni a lelki békénket, amely egészen az öregségig elkísérhet. Kevés olyan zsidót ismerek, aki öregségére harmonikusan és boldogan él, csak üldögél a kertben, nézi, hogyan nő a fű, és gyönyörködik az unokáiban és dédunokáiban. Egészen pontosan talán egyet sem ismerek. Nehéz megtalálni a harmóniát, de Gergővel, azt hiszem, jók vagyunk egymás nevelésében…

 

 

És jöjjön a fiú:

 

Apád nem vallásos zsidó, soha nem is volt az. Te is úgy indultál, hogy írás, irodalom, színház, aztán egyszer csak jött a kántorság. Volt ennek egyáltalán előjele?

Ma már azt mondanám, hogy lehetett. Talán nem haragszanak meg a családunk korombéli tagjai, ha kimondom, ortodox nagyapámnak én voltam a kedvenc unokája, s persze én is rajongtam érte. Gyermekként természetesen nem fűlött túlzottan a fogam a végeláthatatlan széder estékhez, a hosszúnapi zsinagógai imádkozáshoz, de nagyapám személye egyben az előírásokat, tradíciókat is jelentette számomra, így akarva-akaratlanul is részem lett a vallás. A bár micvómon tökéletes dallami megformálással vezettem elő a szükséges szakaszt, ami igencsak meglepte az áldott emlékű Schweitzer József főrabbit. Azt gondolom, nagyapámban akkor nagy ívű álmok vertek gyökeret a vallási előmenetelemmel kapcsolatban, ám egy évvel később egy erős határszéli gimnáziumba kerültem. Hosszú időre eltemetődött nagyapám álma, de érettségi után felvételt nyertem a Jeruzsálemi Héber Egyetemre, ahol egyszerre kezdtem meg a tanulmányaimat Nemzetközi Kapcsolatok és Muzikológia szakon. Az egyetemi évek Budapesten folytatódtak, az ELTE Bölcsészkarán és a Zeneakadémián, és ha tudatlanul is, de mérföldes lépésekkel közelítettem nagyapám álmai felé. Jóval később is, amikor már hivatásos énekművészként működtem, megköszöntem, majd a fiókomba rejtettem az ortodox amerikai rokonaim által küldött kántorművészeti kottákat. Aztán tizenkét éve, amikor „zsidózó” támadások értek bennünket édesapámmal a médiában az újramesélt klasszikusok miatt, úgy gondoltam: „Ha zsidóztok engem, srácok, akkor zsidó is leszek!” Néhány hónapra rá már egyetemi szinten készültem a kántori hivatásra. Ma pedig egy rendkívüli közösségben lehetek főkántor, ahol a főrabbi és a felesége nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy szeretettel, tapintattal, türelemmel hozzanak közel fiatalokat a valláshoz, a gyerekekből lehet ugyanis később a jövő vallásos vagy kevésbé vallásos zsidó felnőtt társadalma.

Fotó: Kalocsai Richárd

Mit gondolsz, hatsz édesapádra?

Apám rendkívül erős egyéniség. Nem gondolom, hogy az életében befolyásoló tényező volnék, noha egy-két dolog bizonyára elgondolkodtathatja, ami az én életemben más, mint az övében. Őt kellene inkább megkérdezni erről.

Megkérdeztem, így inkább megfordítom a kérdést: és ő hogyan, miben hat rád?

Mindenben. Ha mai önmagamat megvizsgálom, a mélyén két embert találok, az édesanyámat és az édesapámat. A gyerekkori élmények, a tőlük kapott útravaló elkísérnek a sírig.

Érzékelsz ma Magyarországon antiszemitizmust?

Ha utcai zsidózásra gondolsz, nos, azt a testalkatomból kifolyólag ritkán tapasztalok. Fogalmazzunk úgy, felnőtt életemben még soha nem ért semmiféle inzultus. Kétségtelen azonban, hogy hitsorsosaimtól hallok mindenféle, ezzel kapcsolatos történetet. És bizony, ebből a szempontból a gyerekkorom sem volt tündérmese. Amikor első osztályban felállították a gyerekeket, hogy meséljék el, milyen volt otthon a karácsony, én felálltam és közöltem, nálunk nincs karácsonyfa, mert mi zsidók vagyunk. A következő hét esztendőben az osztálytársaim folyamatosan zsidóztak. Egyikük hajtogatott például egy alumínium töviskoszorút és a fejembe nyomta. Kemény időszak volt, de erős kis kölyökként egészséges lélekkel túljutottam rajta. A bántás még keményebbé tett. Alapvetően érzelmes fiú vagyok, az elmúlt évtizedek során azonban úgy tapasztaltam, hogy a pofonok csak megerősítenek. Mondhatnánk, hogy ez tipikus zsidó vonás, de én azt hiszem, hogy számomra a vidéki gimnáziumi évek különösen kemény „katonai kiképzést” jelentettek, a sváb srácok és a szigorú „ottliki” iskola csináltak belőlem embert.

Mindabba, amit jelenleg csinálsz, hogyan fér bele az írás?

Repülőn, szállodában laptopon, koncert után éjszaka, esküvők, temetések, imádkozások között órákat lopva rá. Nem könnyű. Képzeld, életemben először történt meg, hogy néhány hete haladékot kértem a kiadómtól. Eddig ötven könyvet írtam önállóan vagy társszerzőként, és még soha nem kértem határidő-módosítást, pedig megéltem már jó néhány intenzív időszakot. Most azonban annyira sok minden jött össze egyszerre, külföldi vendégszereplések, hittankönyv-írás, vallási ünnepek, itthoni fellépések, író-olvasó találkozók, hogy kénytelen voltam haladékot kérni az új történelmi regényem leadására. Össze tudnám csapni az anyagot, de miért is kellene? A könyveink talán akkor is a polcokon állnak majd, amikor mi már rég nem leszünk. A feleségemnek persze igaza van, vissza kellene venni a tempóból. Csakhogy az nem én volnék.

 

Bóka B. László

támogatás
Pop up banner
[popup][/popup]