Csaplár Vilmos: Hitler lánya (részlet)

Kasztner le se törölte a homlokáról a verejtéket, fénylő arccal érkezett, nehéz bőrönddel a kezében.

Az íróasztala mögött terpeszkedő Wisliczeny rögtön a tárgyra tért.

– Na, megkapja amit kért! A gesztust. – Közben mohó kíváncsisággal bámulta a bőröndöt, bele szeretett volna látni. – Habár Berlin nagyvonalúsága több ennél! Sokkal több. Érvényesnek tekintjük a magyarországi bevonulásunk előttig Palesztínából megérkezett 600 bevándorlási engedélyt.

Kasztner ráhelyezte hozzá legközelebb álló asztalra a bőröndöt, fölpattintotta a fedelét.

Bankjegykötegek zsúfolódtak össze benne. Pengőmilliók.

Wisliczeny éles tekintettel fölmérte a pénzhalmot, majd finnyásan elkapta a pillantását, mintha nem nagyon érdekelné a bőrönd tartalma.

– Hárommillió – mondta Kasztner. – Egyelőre.

A Haupsturmführer kipattant a fotelből, körbejárta az íróasztalát.

– A lényeg, hogy továbbra is szigorúan ragaszkodunk az önkéntesség elvének maradéktalan betartásához. Világos? A zsidóság a tanácson keresztül továbbra is vesse alá magát szervezetten és békésen az általunk diktált rendeleteknek! Különben nehogy azt képzeljék, hogy a pénzükkel bármit elérhetnek.

Kasztner visszacsukta a fedelet, eltolta magától a bőröndöt, jelezve, hogy átadta, de nem távozik.

– Elmehet – intett Wisliczeny.

– Az egyezségünk részeként még szeretnék tisztázni valamit – kezdte Kasztner egyet lépve, de a százados rárivallt:

– Ne jöjjön közelebb!

Kasztner elhallgatott, Wisliczeny pedig gyorsan visszahúzódott az asztal mögé, belesüppedt a karosszékbe.

– Egyezség? – kérdezte gúnyosan. – Én nem kötöttem magával semmilyen egyezséget!… – Kegyesen intett. – Mondja!

– Nemcsak a fővárosban, hanem vidéken is szeretnénk elkezdeni a kivándorlók összegyűjtését.

– Nem érdekel minket, hogy honnan szedik össze azt a hatszáz embert! A maguk dolga.

Kasztner tátogni kezdett, nem jött ki hang a torkán.

– Rosszul van? – rémüldözött Wisliczeny.

Lehetségesnek tartotta, hogy a zsidó italt fogyasztott, s mindjárt lehányja a szőnyeget. Szerencsére az sarkonfordult, s távozott.

Kasztnert a folyosón tovább fojtogatta a kettő közül az egyik visszatérő látomása. Ismerős és ismeretlen hitsorsosai könyörögve ajánlották fel a pénzüket, ékszereiket, aranyrudaikat, szorosan körbevették, rángatták a ruháját, markolászták, csókolták a kezét.

Még aznap szülővárosába, Kolozsvárra utazott. A vonaton töltötte az éjszakát, amelynek a nagy részében képzeletbeli vitákat folytatott Lőb rabbival és a helyi közösség más vezetőivel.

Másnap délelőtt a viták a valóságban is lejátszódtak.

– Értse meg! – mondta a rabbi. – Az embereket fölháborítja, hogy az mehet, aki fizetni tud.

Kasztner tiltakozott.

– Nem erről van szó! Azokat is vegyék föl a listára, akik a zsidóság számára fontosak.

– Nekünk mindenki fontos – jelentette ki Tillmann.

Balla közölte, hogy szolidaritásból többen nemet mondtak a fölkértek közül, inkább maradnak.

– Beszéljék rá a legfontosabbakat! A vallási vezetőket, szellemi kiválóságokat.

Most valamelyikük mindjárt megkérdezi, gondolta Kasztner, hogy azt akarja-e, hogy magukat mentsék?

– Ön arra buzdít bennünket, hogy sajátmagunkat írjuk föl a listára? – érdeklődött Tillmann.

Kasztner szóról-szóra azt válaszolta, amit a vonaton előre megfogalmazott.

– Biztonságba akarok helyezni mindenkit, akit tudok. Csak hatszáz helyem van! Hatszáz. Mit csináljak? Menjek vissza egyedül?

A vonaton a képzeletbeli Lőb ekkor kinyilvánította, hogy azt akarják, ő döntsön.

– Azt szeretnénk, ha ön állítaná össze a listát – mondta a rabbi.

– „Nem! Ezt maguknak kell megcsinálniuk!” válaszoltam nekik. Ebből nem engedtem. Végül megtörtek – mesélte másnap Kasztner Joel Brandtnak és Hanzinak. – Persze mint mindennek, ennek is ára volt. Több nevet írtak össze, majdnem kétszer annyit.

Úgy érezte, elvesztegetett idő lenne az alvás, márpedig a feleségének nem volt kedve elmesélni a legfrissebb élményeit. Megtette, a vonaton, képzeletben. És „meghallgatta” a teljesen kiszámítható válaszokat. Unta már, hogy mindig kétszer ugyanaz játszódik le. Először a fejében, aztán a valóságban. Hanzi volt az egyetlen személy a környezetében, aki tudott váratlan dolgokat is mondani, ezért a pályaudvarról a kései időpont ellenére nem haza, hanem a barátjáékhoz ment.

Alvás? Sóhajtott, mikor hellyel kínálták, s leült. Ebből a szempontból egyrement, hogy vonaton zötykölődik, otthon az ágyában forgolódik vagy a barátja teraszán ül. Körülbelül olyasmit érzett, hogy a háború végéig hátralévő időben vélhetőleg nem hunyja le a szemét, de máris holtfáradtan görnyedt a fonott karszékben. Megviselték a kolozsvári napok, ugyanakkor a vére forrón lüktetett a tevékenység vágyától.

– Ha 200 személy helyett 388 embert áthozhatok Kolozsvárról, vagyis el tudom fogadtatni Wisliczenyvel, hogy ennyivel növeljük a létszámot, akkor a lehetőségek tovább tágíthatók.

Várta, hogy Hanzi megjegyzést tesz, vagy kérdez valamit, ami se vonaton, se taxiban, se kerti lépcsőkön járva nem található ki előre, de a nő hallgatott, igaz, körülbelül harminc másodpercig alig leplezett elragadtatással, csillogó szemmel nézte a lelkesedését.

– Gyanús lenne nekem ez az engedékenység! – szólalt meg Joel. – Mi van, ha Eichmann kettős játékot játszik?

A kettős játékról Kasztnernak eszébe jutott az a telefonbeszélgetés, amit Stern Samuval folytatott Kolozsvárról, s amelynek egy bizonyos Ranke Sturmbannführer volt a témája.

– Tudunk már valamit erről a Rankéről? – kérdezte.

– Winninger szerint Krumey számára is rejtély, hogy ki küldte Berlinből, és milyen céllal ültették be Wisliczeny mellé – válaszolta Joel.

– Ő Eichmann vérszomjas énje – jegyezte meg Hanzi, miközben teát töltött a vendégnek.

Kasztner figyelte a nő kezét. A mozdulatkompozíciót, ami által a sötét folyadék beleömlött a csészéjébe, összehasonlította a pár perccel korábbi művelettel, amikor a férj volt soron. Azt szertartásosnak, begyakoroltnak, mechanikusnak találta, míg most a bőr alatt dudorodó, halványkék erek mintha beszéltek volna hozzá.

Nem! Nem! A Hanzival kapcsolatos jövőt nem tudta és nem is akarta elképzelni. Nincs nekünk erre időnk, szögezte le. A többes szám Hanzi meg ő volt, de bizonyos értelemben Joelre is értette.

– Van neki másmilyen énje is? – érdeklődött gúnyosan.

– Nincs, de az az egy több példányban fordul elő – mondta Hanzi.

Az addig maga elé bámuló férj most valamiért fölkapta a fejét, elcsípte azt a mosolyt, amely a felesége szavait kísérte. Belekortyolt a teájába, és nem tudni, mire gondolt, csak azt, hogy mit mondott.

– Azon a napon, amikor először tárgyaltál Wisliczenyvel, Endre már szétküldte a szigorúan bizalmas körrendeletét, amelyben fölszólította a vidéki hatóságokat a deportálás előkészületeire.

Kasztner azonnal fölugrott, és szokása szerint harciasan terpeszbe állt, ezt a megjegyzést kérdőre vonásnak lehetett érteni. Sőt, nem is lehetett máshogy érteni.

– Wisliczeny azt állítja, hogy a rendelet csak később jött ki, és ő nem is tudott róla.

– Valaki hazudik – vonta meg a vállát Joel. – Valaki más meg mást hazudik.

– Rezső! – kérte Hanzi. – Ülj le, igyál egy korty teát, és nyugodj meg. Ez egy baráti kérdés volt. Segítünk, mi vagyunk az edzőpartnereid, nem?

Kasztner lecsapta a fenekét, a fonott szék belereccsent.

– Na jó, de mi is blöffölünk – mondta.

– A hárommillió pengőt letettük – válaszolta Joel.

– Tényleg, mi van akkor, ha a pengőmilliókat szépen elnyelte a zsebük, Eichmann pedig szabadon garázdálkodik, semmilyen alkuról nem véve tudomást.

Kasztner Hanzi szavait alattomos megjegyzésként minősítette. Éppen attól a személytől nem várta, aki őt mindenki előtt rábírta, hogy vállalja el a megbízatást, következésképpen hinnie kellett a képességeiben és a megérzéseiben.

– Csakhogy én ezt nem hagyom! – Más hirtelen nem jutott eszébe.

Mégiscsak aludnom kell egyszer-kétszer a náci kapitulációig, állapította meg. Ásított és fölállt, indulni szándékozott.

Hanzi lekicsinylően nézett rá, momentán így értelmezte az edzőpartneri feladatot.

– Nem hagyod? Fölrobbantod az Eichmann-villát? Akkor vidd magaddal az unokahúgomat meg a barátait, akiknek kölcsönadtam a pesti lakásomat! Egész jó hamis papírokat gyártanak, de közben égnek a vágytól, hogy valamit a levegőbe röpítsenek.

Kasztner következő terpesze szinte boxolóállásként hatott. Jobbegyenes bevitele előtt. Maga az ütés ordítás formájában következett be.

– Megőrültél! Ilyeneket engedsz a lakásodba?! Veszélyezteted a tervemet, nem fogod föl?!..

Hanzi nem szólt, félrefordult, talán egy könnycseppet törölt ki a szeméből. Köszönés nélkül bement a teraszajtón át a nappaliba, ami félreérthetetlenül végleges távozást jelentett.

A teáscsészéjének fülét megragadó férj csak annyit jegyzett meg halkan, hogy Kasztner soha többet ne merjen így beszélni a feleségével! A „soha többet” közös jövőre vonatkozott, Joel föloldásnak szánta. Nem vesznek össze, cserébe a barátja vegye komolyan a feltételt.

– Kockáztatja a tervet! Te ezt tudtad, és nem szóltál? – toporzékolt tovább Kasztner, pedig a házigazda fenékig ürítve a csészéjét, fölállt. Úgy viselkedett, mint aki máris véget vetett e késői találkozónak, s csodálkozik, hogy a vendég ezt nem veszi észre.

– Itt egy terv létezik – mondta -, a náciké. Mi csupán az időt húzzuk!

Kasztner másnap meglátogatta a Hanzi lakásában serényen tevékenykedő irathamisítókat. Mivel előre látta, hogy nem fognak örülni neki, szétnézve a körülményekhez képest számottevő eszköztáron, békülékenyen, mosolygósan kezdte.

– Kasztner Rezső vagyok. Minden elismerésem a tiétek, de lenne néhány kérdésem.

Robi hellyel kínálta, szilárdan hitte, hogy az ellenállás megbízottja jött el hozzájuk.

Kasztner inkább állt, terpeszben.

– Szóval, veszélyeztetni akarjátok egymillió zsidó életét?

– Maga komolyan elhiszi, hogy a nácik dollárért lemondanak az Endlösungról? – kérdezte Don Laci.

Kasztner azt is előre eltervezte, hogy semmiképpen se fog közvetlenül a kérdésekre válaszolni, ezért, mintha senki meg se mukkant volna, folytatta.

– Ha bármit tesztek, nemcsak a németek könyörtelen megtorlását kell beszámítanotok, hanem a zsidók körében kitörő pánik hatását is. A teljes pusztulás vagy a minél több zsidó megmentése, melyiket akarjátok?

– És mi a kiválasztó elv? – érdeklődött Varga Ági. – A pénz? A kapcsolatok? Hogy ki mennyire fontos? Nekünk se vagyonunk nincs, se nem vagyunk rabbik, művészek, tudósok. Velünk mi lesz?

Kasztnertől persze nem érkezhetett válasz. Arcról-arcra nézett némán. Valahogy uralnia akarta a helyzetet, megpróbálkozott a szuggerálással.

– Mindenki harcoljon az életéért! A harc kimenetele az egyetlen kiválasztó elv! – foglalta össze a véleményét Kozma Tibi, s határozott szavaival ellentétben szokás szerint úgy összehúzta magát, mint egy sokat szenvedett kutya a sintérketrecben.

– Amennyiben megfelelő előkészítés után minden zsidó egyszerre ellenáll, a háborúból kiugrani akaró magyarok segítségével véget vethetünk a rémtörténetnek – magyarázta Ági, ha esetleg a látogató nem fogta volna föl a maga teljességében Tibi álláspontját.

„Mindnyájunkra nézve veszélyes ábránd.” Kasztner majdnem ki is nyilvánította, amit gondolt, de sikerült megakadályoznia magát benne. Maradt a terpesz és a tekintetekben való elmerülés.

Don Laci elmesélte a kedvenc példáját, ez volt a végső érve egy olyan emberrel szemben, mint Kasztner, akit a belépése pillanatában, sőt már a híre alapján reménytelen esetnek tartott.

– Egyszer régen egy zsidó várost körbezárt egy sereg, és azt akarták, hogy adjanak ki bizonyos személyeket, akkor elvonulnak. A rabbi pedig azt mondta: vizsgáljuk meg, milyen bűnöket követtek el ezek az emberek, és ha bűnösök, adjuk ki őket! Ha viszont nincs bűnük, a város lakossága inkább vállalja az ostromot! – Beszéd közben Kasztner felé lépett, viszonozva, sőt túlviszonozva a tekintetét. – Nincs az országnak joga kiadni bennünket! Mivel mégis megteszik, nem vagyok hajlandó hazug ígéretek fejében lemondani az egészséges életösztöneimről!

Kozma Tibi a maga bocsánat, hogy élek típusú mozdulatai közepette kijelentette, hogy az olyan porhintések, mint hogy ha egy embert megmentesz, megmented az egész emberiséget, csak elfedik a lényeget, azt, hogy kinek miből mennyi haszna származik. Azon keveseknek, akiket a nácik kijátszanak a többiek ellen. Például magának, Kasztner úr!, mondta.

Fölbolydult a hangulat, végre Don Laci is kimondta azt, amit mindjárt az elején szeretett volna.

– A Kasztner úrnak már biztos megvan a vonatjegye, de az nem Auschwitzba szól. És a zsebe se lesz üres.

Kasztner irtózatos indulattal megragadta Laci nyakán az inget. Képzeletben. Már másodszor, mert idefelé jövet egyszer már elért egy hasonló pillanathoz. Akkor a vádaskodó, akinek megragadta a grabancát, az a fehér hajú férfi volt, aki az Európában nem honos fák utcájában a két társával egy időben rá szokott lőni.

A valóságban csak nézett, mosolygott. Mosolygott, nézett.

Nyikordult, nyílt az ajtó, megérkezett Braun Sanyi és Ráchel.

Sanyi előbb megkísérelte kitalálni, hogy mi a némaság és tétlenség oka, majd azt feltételezve, hogy ez csakis az idegennel függhet össze, érdeklődve fordult Kasztner felé.

– Ő ki?

– A földalatti ellenállás embere, nem látod a fényes cipőjén és a gyönyörű nyakkendőjén? – felelte Tibi.

– Nekünk elmondhatja! – szólalt meg végre Robi, talányosan, jelentőségteljesen.

– Mit? – kérdezte Kasztner.

– A tervet.

– Miféle tervet?

– A felkelés tervét… Mi készen állunk, ha itt az idő! De addig se akartuk tétlenül tölteni a napokat.

Kasztner legyintett, sarkonfordult.

– Nem lesz felkelés – mondta.

– De lesz! – ordította Robi, kis híján sírva. – Részt akarunk venni benne!