Albert Cohen: Az úr szépe (Részlet)

Leszállva lováról a mogyorófák és vadrózsavirágok mentén haladt, mögötte két ló, melyet a lovászfiú a kantáruknál fogva vezetett, ment a csönd reccsenéseiben, meztelen felsőteste a déli napsütésben, ment mosolyogva, furcsán és hercegien, magabiztosan győzelmében. Ma, májusnak ezen első napján, véghez meri vinni, és a lány szeretni fogja.

A napsugarakat szétszóró erdőben, az antik félelmek mozdulatlan erdejében, ment a kuszaságokon át, szép és nem kevésbé nemes mint őse Áron, Mózes testvére, ment, hirtelen nevetve és a  legbolondabb emberfia, nevetve ifjúságán és szerelmén, hirtelen letépve és megharapva egy virágot, hirtelen táncolva, hosszúcsizmás nagyúr, táncolva és nevetve az átszűrődő vakító napfényben, kecsesen táncolva, mögötte a két okos állattal, szerelemtől és győzelemtől táncolva, mialatt alattvalói és az erdő teremtményei gondtalanul tették dolgukat, kedves kis gyíkok a nagy gombák leveles napernyői alatt, aranyszínű legyek geometriai alakzatokat rajzoltak, pókok másztak elő a rózsaszín erikafák sűrűjéből és figyelték az ősi ormányos bogarakat, hangyák tapogatták egymást és jelezték egymásnak az utat, majd visszatértek magányos tevékenységükhöz, vándorharkályok hallgatóztak, magányos varangyok kürtölték szét nosztalgiájukat, félénk tücskök ciripeltek, furcsamód ébren lévő baglyok riogtak.

Megállt, és miután vállon csókolta a lovászt, elvette tőle a hősi tettéhez való útitáskát és megparancsolta neki, hogy kösse ki a lovakat egy ághoz és várjon rá olyan hosszan, ameddig csak kell, estig vagy még tovább, várjon rá füttyszóig. „És mihelyt meghallod a füttyszót, elhozod a lovakat, és annyi pénzt kapsz, amennyit csak akarsz, szavamra! Mert amit most megpróbálok, soha egyetlen férfi nem próbálta még, tudd meg, egyetlen egy sem, a világ kezdete óta! Igen, testvér, amennyit csak akarsz!” Így szólt, és örömében megcsiklandozta csizmáját korbácsával, és elindult végzete és a ház felé, ahol a nő élt.

A gazdag, svájci faházra hajazó villa előtt, amely mintha mahagóniból lett volna, annyira fénylett, szemügyre vette a szélmérő csészéit, melyek lassan forogtak a palatetőn, és elszánta magát. Kezében a táskával óvatosan betolta a kertrácsot, belépett. A fejét tűzbe hajtó nyírfán a kismadarak bolondosan lármáztak e csodás világ előtt tisztelegve. Hogy a kavicsok ne csikorogjanak, átugrott a hortenziák kövekkel övezett virágágyására. A nagy ajtóhoz érve, a repkények mögül benézett. A zongora előtt ülve játszott a lány a piros bársonnyal és aranyozott fával borított szalonban. „Játssz, szépségem, még nem tudod, mi vár rád” – mormolta.

Felmászott a szilvafára, onnan felkapaszkodott az első emelet erkélyére, rálépett az ablaksarok láncára, kezét egy kiálló farészre tette, megtalálta egyensúlyát, elérte a második emeleti ablakkönyöklőt, kitárta a félig zárt zsalukat, széthúzta a függönyt, egy ugrással a szobában termett. Ott is volt nála, mint tegnap és tegnapelőtt, ám ma megmutatkozik előtte és meg meri tenni. Hamar előkészíteni a merényt.

Meztelen felsőtesttel a nyitott táska fölé hajolva elővett belőle egy elhasznált öreg kabátot és egy molyrágta szőrmekalapot, rácsodálkozott a lovagi nyakkendőre, melybe keze beleakadt. Vegyük fel, ha már itt van, vörös és szép. Megkötvén nyaka körül megállt a keretes nagytükör előtt. Igen, émelyítően szép. Rezzenéstelen arc, melyet kusza homály borít. Széles csípő, lapos has, nagy mellkas, és a napbarnított bőr alatt az izmok, mint összefonódott hajlékony kígyók. Mindez a szépség később majd a temetőben itt egy kicsit zöldes, amott sárga, magányosan egy szétmálló ládában. A nők igencsak becsapva éreznék magukat, ha akkor látnák, csöndben és mereven a koporsójában. Mosolygott boldogságában, folytatta a bolyongást, néha-néha méricskélve automata pisztolyát.

Megállt, hogy szemügyre vegye zömök kis társát, mely mindig szolgálatra készen állt. Már benne volt a golyó, mely… később, igen, később. Nem, ne a halántékba, fennáll a veszélye, hogy életben marad és megvakul. A szívbe, igen, de nem szabad túl lentre célozni. A szegycsont széle és a harmadik borda közötti szöglet a jó. Egy kerek asztalkán, a kölnivizes üveg mellett lévő tollal megjelölte a kedvező helyet, elmosolyodott. Ott lesz a kis csillag alakú lyuk, körülötte fekete puskaporral, néhány centiméterre a mellbimbótól, melyet annyi nimfa csókolt meg. Szabaduljon már most meg ettől a tehertől? Szakítson az emberi söpredékkel, mely mindig kész a gyűlöletre, az ítélkezésre? Frissen mosdottan és borotváltan mutatós hulla lenne, és ráadásul tiszti öltözékben. Nem, először meg kell próbálni a hallatlan tervet. „Áldott légy, ha az vagy, akinek gondollak”, suttogta, mialatt alant a zongora tovább ontotta gyönyörű hangjait, és megcsókolta kezét, majd újra járkálni kezdett félmeztelenül és lehetetlen ruhájában, szüntelenül orra elé tartva és belélegezve a kölnivizet. Megállt az éjjeliszekrény előtt. Egy Bergson-könyv és töltött csokoládék hevertek a márványon. Nem, köszönöm, nincs kedvem. Az ágyon egy iskolásfüzet. Kinyitotta, ajkaihoz emelte és olvasni kezdte…

Appl Viktória fordítása

(Albert Cohen: Belle du Seigneur © Editions Gallimard, Paris, 1968.)