A felejtés kísérlete

A hetvenes évek derekán magyar értelmiségiek kis csoportja körül elfogyott a levegő. Szellemi tevékenységükre a hatalom nem tartott igényt, a mindenre kiterjedően – titkosszolgálati eszközökkel is – ellenőrzött magán- és közéletük ellehetetlenült, választhattak a peremre szorulás és az emigráció között. Többségük élt a felkínált útlevéllel.

E lazán összetartozó csoport tagja volt Bíró Yvette, az akkor már nemzetközileg is elismert filmes szakember, a Filmkultúra folyóirat alapiító-szerkesztője, világhírű hazai filmrendezők munkatársa, dramaturgja, egyetemi oktató. Mondhatni, az ország művészeti-tudományos “asset”-je, akiből szintén nem kért a hatalom. Világpolgár lett, ma már fölösleges azon keseregni, hogy míg az ő élete kiteljesedhetett, mit vesztettek itthon maradt (potenciális) tanítványai, és persze a szakma, még ha tanulmánykötetei később megjelentek itthon is.

Most azonban, amolyan törlesztésként, elsőként magyarul jelent meg debütáló szépírói műve. A megjelenést követő számos interjú, ismertető, kritika nem győzi hangsúlyozni, hogy műfaja csak hasonlít a memoárra, az önéletrajzra, valóban nem a szerző életét olvassuk, mindezek ellenére tudjuk, hogy élményvilága azaz a személyes tragédia forrása és a könyv tanulsága – nem cipelhetjük magunkkal a kimerevített múltat – mégiscsak Bíró Yvette élete.

A könyvbéli Marion történetével a szerző kísérletezhet is, a megkezdett kaland más véget érhet, ha nem ragaszkodik saját életének részleteihez. Mariont a szerző saját karakterjegyeivel öltözteti fel, ami nyilvánvalóan nem lehet tökéletes, mert nem hőst akar teremteni, hanem inkább ürügyet. A harmadik személyben elmondott történet kényelmes távolságtartás is, mondhatni, nem kötelez, a “valóságot” senki sem kérheti számon az elbeszélőn. Marion életének kulcstörténetei a 20. század kelet-közép-európai zsidó kritikus értelmiségijének tipikus kulisszái között zajlanak (egy kivételével, amely nélkül a könyv se születik meg: az autóbaleset tragédiája, mely után Marion “sem anyja, sem felesége nem volt többé senkinek”.

A harmadik személlyel a szerző az olvasó dolgát is megkönnyíti, akinek, némi illetlenséggel, de anélkül, hogy kegyeletet sértene, eszébe juthat, hogy mivel Marion férje oldalán szabadságharcot vívott a házasság béklyója ellen, vajon, ha Marion nem veszíti el társát, harcolt volna-e szuverenitásáért.

A könyv a gyásztalan gyász története, a nem felejtek, pedig nem emlékezem lehetetlensége – ennek tarthatatlanságával Izraelben szembesül, mintha az ország története bizonyítaná, hogy az egymásra épült történelmi rétegek “bevallása” nélkül nincs jövő sem. Marion ráébred, hogy a jövő felé csak futni  lehet, de elfutni előle nem, még ha a futás terápiát vagy inkább alibit kínál is – futva nem lehe gyökeret ereszteni.

Nem érthetjük meg Marion lázadását, ha azzal nem a kezdetektől szembesülünk. Egy nemzedék holokausztélménye a gyerekkor végérvényes elveszítése – azt nem tudjuk, hogy belépett-e a koraérettség állapotába, mert az új élettapasztalattól még nem lett bölcsebb, csak a túléléshez kapott muníciót – de tény, hogy a történelem kiszolgáltatottá tette ezt a generációt, és Marion lázadással védekezett. “úgyis tudjuk, hogy zsidók vagyunk!” – vágja a kihallgatásokat vezénylő csndőr szemébe, amivel lehet, hogy feladta magukat, de legalább saját kezébe vette sorsukat. Mint kisebb korában, amikor apjával szemben lázadt, akkor is a zsidó lét a tét: “Nincs isten!” – és apja egész álete során nem hajlandó tudomásul venni, hogy lánya más úton jár. A könyv egyik legdrámaibb jelenete, amikor Marion emigrálása napjának hajnalán, apja egy pesti lépcsőházban, a kukák tövében mond áldást a vallásából nem kérő lányára. Pedig akkor már túl vannak életük egy másik, szinte megbocsáthatatlan ütközésén, amikor az apja a bölcsőből lopja ki unokáját, hogy Marion akarata ellenére elvégeztessék a circumcisio.

A szerzőnek természetesen nem kell törődnie azzal, hogy az olvasó hajlandó-e elvonatkoztatni atól, hogy nem teljesen fikció, amit olvas, különösen akkor, ha kortársként, esetleg “mellékszereplőként” az életrajz, élettörténet, vagy csak a korszak egy-egy epizódjának tanúja is lehetett. Van azonban valami, amivel a szerzőnek is tisztában kell lennie. Nevezetesen, hogy műve sok esetben reflexió, ami túlnő a történet személyes tulajdonán, már-már kortörténeti dkumentum, amellyel – úgy érezzük – nem bánhat önkényesen. Történeti hűséget kérnénk számon? Igen, ha úgy érezzük, hogy megbicsaklott tolla – például az egyik “aláírási akciónak”, a hetvenes évek tipikus ellenzéki dilemmájának a leírásakor, amelynél fontos szempont az idő, az éppen aktuális érvek mérlegelésénél számít, hogy melyik évben hangzottak el…

Talán magyarázatot kívánna az a lengyel Szolidaritással vállalt önzetlenség és szinte irracionális áldozatvállalás, pontosabban a készenlét rá, amelyet Marion a Jaruzelski-puccs idején tanusít. Miért megy ez könnyebben az “idegen” lengyelek irányában, mint hazája esetében,

Emlékezzünk meg a Futó hallatlan nyelvi gazdagságáról. Érdemleges, feltűnő teljesítmény ez, nemcsak egy olyan szerzőtől, aki idegen nyelvi környezetben írta éveken keresztül művét, de akinek sajátos viszonya van a nyelvhez, hiszem a film saját értelmezésű világában, esetenként alkotóként azon fáradozik, hogy a képi kommunikáció segítségével kioltsa, vagy ha úgy tetszik, helyettesítse a verbális nyelvet.

Fóti Tamás