„…Ih bin nervozo!”

Írta: Dina Rubina - Rovat: Irodalom, Kultúra-Művészetek

Dina Rubina (1953) Oroszország egyik legolvasottabb kortárs írója, Taskentban született, Üzbegisztánban.

Dina Rubina

Gyermekkorában számos nyelv és kultúra vette körül, különösen nagy szerepet játszott életében a zene és a festészet. Az irodalom iránti érdeklődése korán megmutatkozott, még gyermekként gyakran megfordult kezében egy Csehov levelezését tartalmazó kötet, amely nemcsak mint leendő íróra, hanem személyiségére is mély hatással volt. Első elbeszélése tizenhat éves korában jelent meg az akkoriban igen népszerű és haladó Junoszty című irodalmi folyóiratban. Tíz évvel később a Szovjet Írószövetség történetének legfiatalabb tagja lett. Bár elvégezte a Taskenti Zeneakadémia zongora szakát, nem tudott megbékélni a gondolattal, hogy a hosszú órák, amelyeket gyakorlással kell töltenie, távoltartják őt az írástól. Így amikor tanulmányai befejeztével először lépett színpadra, nem zongoraművészként, hanem íróként tette azt.

1990-ben férjével, Borisz Karafelov festővel (aki nem egyszer illusztrálta Rubina műveit) és két gyermekével Moszkvából Izraelbe költözött. Új otthonába mondhatni üres kézzel érkezett, az egy főnek engedélyezett 20 kilogramm poggyászba elsősorban férje ecsetei, festékei, vásznai és Rubina azóta is féltve őrzött gzseli teáskannája fért be. Az emigráció mind magánélete, mind írói pályafutása szempontjából új korszakot hozott Rubina számára. Rövid hallgatás után újra írni kezdett, és azóta is folyamatosan publikál, elsősorban regényeket, kisregényeket, elbeszéléseket, amelyek alapján számos rádiójáték és filmfeldolgozás készült. Műveit mára már 22 nyelvre fordították le. A magyar olvasóközönség két korábban megjelent kötetnek köszönhetően ismerheti: Felső-Maszlovkán (2007) és A Leonardo-kézírás (2010).

„…Ih bin nervozo!” című esszéjében Rubina saját itáliai utazásaiból merít. Hogy milyen módszerrel dolgozik itt, azt talán egy másik, У писателя… (Az írónál…) című művéből vett sorok érzékeltetik legjobban:

„Lapozgattam a jegyzetfüzeteimet, és rég elfeledett kis történetekre, futó képekre, véletlenül meglesett fintorokra, véletlenül elkapott mondatfoszlányokra, befejezetlen kis jelenetekre bukkantam. […] Kiderült, hogy ez a sok limlom kiváló anyagként szolgál a gondolkodáshoz, fejtegetéshez, pontosabban: »beszélgetéshez«… Hogy egyetlen kép vagy gondolat másokat von maga után, és igencsak érdekes beszélgetés kerekedik egyik-másik témáról… műfajilag meg valami meghatározhatatlan: karcolat, de mégsem, esszé, de mégsem, hanem valami bozontos szőrű irodalmi keverék.”

Az itt közölt mű is leginkább egy ilyen beszélgetéshez hasonlít. Éppen az elharapott gondolatok, a különféle stílusrétegek, a nagyobb lélegzetvételű, festői leírások, az egyszavas, hirtelen odavetett kis mondatok, a hangnem- és ritmusváltások, a lélegzet-visszafojtóan feszült, versbe illő költői képek, a hétköznapok (ön)iróniája, és persze Rubina sajátos humora teszi annyira emberivé.

A fordítás közléséhez a szerző hozzájárult.

Forrása: Дина Рубина: Я и ты под персиковыми облаками… Рассказы. Москва, Эксмо, 2008.

Hetényi Zsuzsa

  

Dina Rubina: „…Ih bin nervozo!”

Az olaszok már születésükkor olyan hangzatos neveket kapnak, hogy egyszerűen kénytelenek nagy festőkké, írókká, tudósokká válni…

Sétálsz egy firenzei utcácska szűk járdáján, nekipréseled magad egy ház falának, hogy kitérhess egy motoros elől – hiszen köztudott, hogy Olaszországban kétféle járókelő létezik: a fürge és a halott –, és önkéntelenül is végigfuttatod a tekintetedet a kapukon lévő sárgarézcsengők kis gombjain.

Ó, micsoda nevek! Olyan nevek, hogy néha nem hiszel a szemednek: á nem, az nem lehet! Ez egy cirkuszi lovas akrobata művészneve!

Cesare Chianti, Luciano Piscorelli, Lorenzo Rota, Patrizia Claretti!

Mögöttem Borja lépked, a férjem (aki mellesleg festő), és ő is a csengőkön feltüntetett neveket olvassa.

– Loretti vádlott – dörmögi komoran –, Francescatti vádlott… Dolceschi vádlott…

Ami azért nem egészen igazságos, hiszen a via Nazionale sarkán lévő gyümölcsárus biztosított bennünket arról, hogy nem olaszok raboltak ki, hanem arabok. Mit ne mondjak, ezért aztán érdemes volt Olaszországba jönni!

Firenze

Az esetben tulajdonképpen semmi rendkívüli nem volt. Az utazás előtt minden egyes barátunk, akit valaha is kiraboltak Olaszországban, instrukciókat adott arról, hogyan érdemes felöltözni, hogyan viselkedjünk lopás esetén, hogyan beszéljünk a rendőrséggel. De ez a sok jó tanács nem hangzott valami meggyőzően, sőt valahogy… kicsit szánalmasnak is tűnt.

– De hiszen érted – mondta nekem a férjem –, a saját szájtátiságukat próbálják kimagyarázni. Biztos tátották a lepénylesőjüket, bámészkodtak mindenfelé… Vidd csak, kedvesem, a táskámat… Balekok, az ilyen frájert akaratlanul is kirabolják.

Egyszóval Borjának megvolt erre az esetre a maga elképzelése és védelmi terve is.

Egy ismerősünktől kölcsönkértünk egy mellényt rengeteg külső és belső zsebbel a pénznek és az iratoknak. Az ütött-kopott utazótáskába bepakoltuk a legkopottabb farmereket, az agyonmosott ingeket és a foltozott pulóvereket – lopjátok csak, ezért nem kár! –, elvégre nem a római pápához készülünk fogadásra, hanem olasz városok utcáin fogunk bóklászni.

– No – jegyezte meg elégedetten a férjem, miközben megpaskolta domborodó mellkasát, végigsimítva az útleveleken, vízumokon, csekkeken és repülőjegyeken –, abszolút sebezhetetlenek vagyunk. Mindezt most már csak altatásban lophatják el tőlem.

– Viszont – gondolkodott el –, az utazótáska el is veszhet, nekem pedig már az első napon kelleni fog a vázlatfüzet, a fényképezőgép, a szemüveg és persze a tálesz és a tefillin… Ezeket nem lehet eldugdosni a zsebekbe. Tudod mit, veszünk nekem egy válltáskát, amibe belepakolom a legfontosabb dolgokat.

Így is tettünk. Nagyszerű táskát vettünk, kényelmeset, bőrből… ráadásul nem is volt olcsó. Béke poraira!

Róma

Rómába érkezésünk után pontosan tíz perccel raboltak ki minket.

Apropó, a pályaudvartól tíz perc sétára lévő szállodát szintén Borja választotta ki, szintén biztonsági szempontok alapján.

– Általában a pályaudvarokon szoktak lopni – fejtegette –, éppen akkor, amikor a turisták fejvesztve rohangálnak az információs ablak után kutatva, hogy megtudják, melyik busszal hová lehet eljutni. Mi viszont már mindent előre tudunk! Azonnal otthagyjuk ezt a pályaudvari fertőt, és útközben, az utcák és terek szépségében gyönyörködve, ráérős léptekkel tíz perc alatt odaérünk a szállodához.

Tulajdonképpen minden így is történt… Majdnem.

Az utcák, terek szépségében gyönyörködve, és izzadságban fürödve elvonszoltuk magunkat a via Nazionaléig, és lassan vánszorogva néztük a házszámokat.

– Itt van! A tizenhármas szám! – kiáltottam fel, amikor hirtelen a semmiből megjelent előttem egy sötét hajú, láthatóan lezüllött fazon, egy amolyan mediterrán Korovjov, valamiféle mocskos papírdarabokat dugott az arcomba, és magyarázni kezdett valami zavaros nyelven. Bosszúsan elhessegettem, majd sietve elindultam a szálloda bejáratához. Abban a pillanatban visítás és női sikoltozás hallatszott a hátam mögül:

– Signore-signore-signore-signore!

Megfordulok. Két, láthatóan thaiföldi kinézetű nő akaszkodik két oldalról a férjemre, hadonásznak a szabad kezükkel, amiből mindkettőnek mintha hat lenne, akár Sívának, visítoznak és mutogatnak végig a Pityerszkaján. Borja réveteg, valósággal gipszszerű arccal, én azt mondanám, egy filozófus érdeklődésével néz a thaiföldi hurik által mutatott irányba…

– Hol van a táskád? – kérdezem tőle, bár tisztában vagyok vele, hogy ez a kérdés is már inkább filozófiai jellegű.

Mindeközben neki nyilvánvalóan azt javasolják, hogy vegye üldözőbe a tolvajt és még mutatják is, merre. Futásnak is ered, de valahogy erőtlenül, hiszen tudja, hogy az elkövetőnek mérhetetlenül több esélye van elkerülni ezt a találkozást. A sarkon, a gyümölcsös standnál energikusan integet nekünk az árus, aki mellesleg úgy néz ki, mint Fellini összes komikus hőse együttvéve. Ő is mutogatja az ujjával, hogy merre kell futni, püföli a kopasz fejét, felemeli rövid kis karját, színpadiasan égnek emeli a tekintetét és azt kiabálja:

– Arabo! Arabo! Bas-tar-do! Canaglia!![1]

És döbbenten állapítom meg, hogy tökéletesen értek olaszul.

Azután, ha minden igaz, azt tanácsolják, hogy forduljunk a rendőrséghez, mindenesetre röpködnek a levegőben a „polizie”-k és „carabinieri”-k. De hirtelen rájövök, hogy sem olaszul, sem angolul nem tudom azt mondani, hogy „Kiraboltak minket”. Héberül például tudnám. És persze oroszul.

– Na jó, menjünk – mondom a férjemnek, és a karjánál fogva a szálloda bejáratához vezetem.

– Nem emlékszem semmire… – motyogja. – Ugye elhiszed? Hipnotizáltak… eszméletlen voltam… valami papírt dugtak az arcomba… és ennyi. Semmire sem emlékszem… A kiabálástól tértem magamhoz…

Bejelentkezünk, megyünk fel a csodálatos, kétszintes hotelszobánkba… de már mindent megmérgeztek, tönkretettek, összeköpködtek. Frájerok vagyunk, balekok, meg is érdemeltük, hogy kiraboljanak. Ráadásul kiderült, hogy a legnagyobb veszteség számunkra nem is a szemüveg, a fényképezőgép, a vázlatfüzet a filctollakkal – mindezt meg lehet venni –, hanem a tálesz és a tefillin, amit most aztán találj egy ilyen átkozott (most már átkozott!), tolvaj városban, a tetejébe pedig mindezt újra megvenni vagy nyolcszáz dollárunkba fog fájni. Pont.

– Figyelj – mondom a férjemnek –, végül is, azért meg kell hagyni, nagyon profik. Igen, kiraboltak, de micsoda művészi érzékkel, a fenébe is, micsoda eleganciával!

De Borja vigasztalhatatlan, vigasztalhatatlan. Ráadásul azonnal ki is talál magának valami bűnt, amelyért a felsőbb erők elvették tőle a lehetőséget, hogy emberi módon, vagyis az ortodox judaizmus minden szabályának megfelelően imádkozhasson.

Már mindenben a szörnyű figyelmeztetést látja, az isteni gondviselés kezének, és még a franc tudja kicsoda-micsoda fenyegető végtagjainak franc tudja milyen szándékát velünk szemben.

– Tudod mit? – mondom neki határozottan. – Végül is nézd a dolog másik oldalát: képzelj el magadnak néhány szerencsétlen palesztint, akik az átkozott Izraelből menekülnek az átkozott zsidók elől egy kulturált európai országba azzal, hogy nyugodtan kirabolhassák a kulturált turistákat. Itt meglátnak két tisztességes megjelenésű embert, ellopnak egy tisztességes kinézetű táskát, mindehhez igénybe véve minden képzelőerejüket és tehetségüket, ráadásul még veszélynek is teszik ki magukat. Elfutnak ezzel a táskával az eldugott rejtekhelyükre, kinyitják… és mit látnak?!

– Mit? – kérdezett vissza Borja, aki most először mutatott érdeklődést a fejtegetéseim iránt.

– Egy vallásos zsidó imakellékeit!

 

És mégiscsak, az elkeserítő első találkozás ellenére, Róma nagy nehezen utat tört hozzánk, vagyis inkább, mi törtünk utat őhozzá, a meleg, zajos, okkersárgás-terrakottás, megkopott Rómához. Ehhez az otthonos városhoz, amely fölött esernyőként terülnek szét a gigantikus pineafenyők.

Rómának kellemes, puha légköre van, csak a száguldozó motorosok szakítják szét hangos reccsenéssel. Eleinte egyébként úgy is tűnt, hogy Róma mindenekelőtt a római motoros nők vad céltudatosságával egyenlő. Mikor szörnyű robajjal és dübörgéssel hármas, ötös rajokban repülnek ki a kanyarból egyenesen rád, rájössz, hogy az általad agyonszidott izraeli sofőrök hozzájuk képest kész papnövendékek.

Ó, ti kis római utcai jelenetek, például a Vatikán melletti közlekedési rendőr. Amolyan kövérkés, hetyke, egy nagy, kemény tányérsapkában, időnként a szájába vette a sípot és mindkét kezével mutogatott – menjenek! menjenek! –, mintha söprögetne. Ritmusosan és vidáman fütyült.

Vagy a két fiatalember a Colosseum környékén római legionáriusi öltözetben. Sétálgattak és hívogatták a turistákat, hogy fényképezkedjenek velük emlékbe. Az övükön csörgött a kard, a fenekükről rövid tunikák rojtjai lógtak. Miközben beszélgettek, izmos karjukat keresztbe fonták mellükön, és ahogy erős lábukat terpeszbe rakták, jól látszott a gladiátorokét idéző izmos vádlijuk. És amúgy is, mindketten valóságos félistenek voltak. Visszafelé láttuk, ahogy egy közeli trattoria asztalánál ülnek, és fáradtan eszik a joghurtból, zsömléből álló reggelijüket. A kelléklándzsákat a szomszéd műanyag széknek támasztották.

Ó, ti kemény galléros papok, ó, ti kékesszürkébe öltözött apácák… Ó, ti bársonyosra kopott házak a Tevere-parti zsidónegyedben…

Apropó, a zsidókról.

Az ugyan futó, de éles megfigyeléseim alapján Olaszország lakossága nemzetiségi összetételét tekintve a következő: az olaszok egyharmada zsidó. Ránézel az ilyenre, és rögtön tudod, hogy ez az ember nem lehet más, mint zsidó.

A második harmad: azok, akik gyanúsan hasonlítanak a zsidókra. Ránézel, és azt gondolod: ez valószínűleg olasz. De éppenséggel zsidó is lehetne.

Végül az utolsó harmad: a zsidókra még csak nem is hasonlító emberek. Ránézel, és azt gondolod: ez aligha lehet olasz. Több mint valószínű, hogy japán turista.

Európában mindenfelé annyi japán turista van, hogy néha úgy tűnik, Japán nyáron teljesen elnéptelenedik. Tömegesen vándorolnak, mint a madarak. Japánok a hotelekben; végtelen seregnyi, fényképezőgéppel, videokamerával és útikönyvvel felszerelt japán a múzeumokban; a parkok tele heverésző japánokkal… A templomokban csapatokban felsorakozó japánok, udvarias áhítatban… Csak úgy száll a csicsergés mindenhonnan: „Brunelleschi, Brunelleschi!”.

A Doria Pamphilj-palotában lévő múzeumban egy idős japán nőnek átadtam a helyem egy bársonyheverőn. Erre elmosolyodott és hálásan bólogatni kezdett. Na, gondoltam magamban, majd hazamegy a maga Tokiójába és elmeséli: „Ezek az olaszok milyen udvariasak!”.

A Doria Pamphilj-palota

Firenze büszke városa volt a következő úti célunk, és annyira különbözött a fenségesen csalárd Rómától, mint a józan és szigorú burzsoá a részeges nemestől. Csakis így, városról városra nyargalva érthető meg, mennyire sokszínű Olaszország.

A freskókon és képeken megörökített firenzei szentek, posztókészítő céhek kézműveseinek arcmásával és ezekkel a pörgő propellerekkel a fejük felett, a firenzei házak korallszínű cserépteteje, a zöld spaletták, a hasadékszerű utcák, mindez maga a fegyelmezettség, méltóság, zárkózottság.

Ebben a légkörben minden sokkal ridegebb és keményebb, mint Rómában. A város hegyek között, egy völgy mélyén fekszik.

Egyszóval, hűvös északi méltóság… Illendőség…

De úgy látszik, igazuk van az araboknak, amikor azt mondják: a sorsod a saját nyakad köré tekeredik. Más szavakkal, amilyen a pásztor, olyan a nyája. Amilyen az utazó, olyan az utazás is.

Eleinte még úgy hittük, hogy a firenzei szállodával is borzasztó nagy szerencsénk volt, kicsi is volt, tiszta, egy központi, de mégis csendes utcában.

Miután aznapra már kigyalogoltuk magunkat, szimpatikus, otthonos szobánkban heverésztünk.

Egy olasz társalgási kézikönyvet lapozgattam, mert ez alatt a néhány nap alatt kiderült, hogy elég valamilyen angol mondattal fordulni egy olaszhoz, az azonnal felugrik, és élénk beszélgetésbe kezd veled olaszul. Nincs mit tenni, csak helyeselni tudsz: sì, sì, signor.

 

Tehát lapozgattam a társalgási kézikönyvemet, és egyre nagyobb rokonságot kezdtem felfedezni az olasz és az orosz szavak között, mindeközben ámuldoztam, fel-felkiáltottam, lelkendeztem.

– Figyelj csak, de hiszen ez nem más, mint maga az orosz nyelv! „Pisztolet” – „pistoletto”, „bangyit” – „banditto”, „benzin” – „benzino”, „nocs” – „notte”, sőt még az „nyervnij” is – „nervoso”![2] Csak a „cald” náluk nem a „hideget” jelenti, mint angolul, hanem azt, hogy „forró”…

– Na, ez viszont már egyszerűen különcködés – szólalt meg az elalvó félben lévő férjem –, mindenki fázik, nekik meg, baszki, melegük van!

Szóval éjfél körül már békésen aludtunk, egy órakor pedig szörnyű robajra, visításra, nevetésre és minden egyéb olyan hangeffektusra ébredtünk, amely általában harminc, ereje teljében lévő, energiától kicsattanó amerikai cserkészfiút kísér. Vagyis kiderült, hogy az otthonos kis szállodánk az ilyen átutazóban lévő fiatal társaságok kedvelt szálláshelye volt.

Úgy nagyjából három óráig tudtuk elviselni az élet effajta ünneplését, négyre Borjának már teljesen felforrt az agya, felpattant és közölte, hogy mindjárt véget vet ennek a gyalázatnak, mindjárt megmondja a tulajdonosnak…

– Mégis mit mondasz neki? És ugyan milyen nyelven?

– Olaszul, a francba is, olaszul! Mit is mondtál, hogy van az, hogy „éjszaka”?

– „Notte”.

– És az, hogy „ideges”?

– „Nervoso”.

– Kitűnő! Mindjárt meghallod…

És hallottam is, ahogy a férjem kirohan a szálloda halljába és az oroszt, az olaszt és a jiddist keverve sipító hangon kiabálni kezd:

– Ez felháborító! Di gance naht ih bin nervozo!![3]

…Mivel kerestük, hogy hol vehetünk táleszt és tefillint, elkeveredtünk a firenzei zsinagógához, amelyet Európa egyik legszebb zsinagógájának tartanak. Hatalmas mór stílusú épület, gyönyörű kupola, kitűnő akusztika és… egy maroknyi idős hívő. Éppen szombatfogadó istentiszteletet tartottak. Ilyenkor Izrael minden zsinagógájában zúgnak, zajonganak, zsibonganak a vidám tömegek… A kapu melletti őrbódéban hosszasan kikérdeztek, hogy kik vagyunk, mik vagyunk, honnan jöttünk. Csak izraeli útlevelünk láttán nyugodtak meg. Bent a templomban néhány csillár égett. Kiderült, hogy se táleszt, se tefillint nem fogunk tudni keríteni Firenzében. Az ilyen dolgokat kizárólag valamilyen speciális zsidó szervezeteken keresztül lehet csak rendelni. Mikor az öregek megtudták, hogy izraeliek vagyunk, jóindulatúan fellelkesültek, Borját felhívták a Tórához…

Ezen a pénteken a Vájikrából olvastak fel egy részletet: „Az Úr így szólt Mózeshez”… Egy idős olasz zsidó hajlongva felolvasta a megfelelő passzusokat, a férjem pedig alázatosan és áhítattal mondogatta fennhangon a maga orosz akcentusával: „Ámen!”.

– Na látod – mondtam neki később, mikor visszamentünk a szállodába –, ha azok az arabok nem lopják el a táskádat, meg lettünk volna fosztva ezektől a megindító nemzeti-patriotikus érzelmektől…

…Elutazásunk előtt felmentünk a Michelangelo térre, alattunk az Arno folyó mindkét oldalán ott feküdt Firenze: kupolákba, őrtornyokba, harangtornyokba öltöztetve; az egész kárminvörös, pikkelyszerű tetőcserepekkel borítva. A harangok kongása tarka fonalszálakként szállt minden harangtorony felől, és láthatatlan kupolaként emelkedett a magasba.

 

…A Ravennába tartó vonaton megismerkedtünk Francescóval, egy nagyon kedves fiatalemberrel, aki jól beszélt oroszul. Ő maga szegődött hozzánk. „Maguk oroszok? – kiáltott fel lelkesen. – Ó, engedjék meg, hogy egy kicsit beszélgessek önökkel”. Miért is ne, nagylelkűen megengedtük. Francesco filológus volt, a velencei egyetem szlavisztika szakán végzett. Sajnos nem talált végzettségének megfelelő munkát („Tudják, nyugaton erősen megcsappant az Oroszország és az orosz irodalom iránti érdeklődés”). Valamilyen számítógépes cégnél dolgozik Bolognában. Így vonatozgat Ravennából és vissza.

Miután megtudta, hogy Ravenna után Velencébe készülünk, azt mondta:

– Irigykedem. Négy évet éltem ott, és még mindig nem tudok hozzászokni a gondolathoz, hogy ennyire összefonódtam ezzel a várossal. Ez nem egy város, ez egy látomás, egy mese.

(Később, már Velencében, döbbenten és megrendülten, visszaemlékeztünk Francesco szavaira, és Borja azt mondta:

– El tudsz képzelni négy évet Velencében fiatalon, éppen, amikor kialakul az ember világnézete? – hallgatott egy sort és hozzátette: – Mindeközben pedig mit kellett tanulnia? Orosz irodalmat!)

 

Ravenna amolyan sárgás-rózsaszín, bézses-piros. Bóklásztunk a városban és szüntelenül ismételgettük a híres sorokat: „Alszol, Ravenna, mint a kisded, az álmos öröklét ölén”[4]

Valóban, a város alszik. És nem is egy elcsendesedett csecsemőről van szó, hanem egy kisgyermek mindennemű tevékenység iránti közönyösségéről. Galambok turbékolása és az időnkénti harangszó: elcsodálkozó; szűk szeptimekkel. Harangszó, amely elcsodálkozik önmagán: hogy lehet, hogy szól? és miért van ez? minek van így?

A San Vitalét, Galla Placidia mauzóleumát és az ortodox keresztelőkápolnát díszítő mozaikok: ez az, ami Ravennába vonzza turisták százezreit… Az arany, smaragdzöld, meggyes-ibolyaszínű, tompa piros árnyalatok keveréke. A kromatikus színek vigadása az álmos és bágyadt város közepén.

Ravenna

A város magán hordozza Dante egykor itt töltött (és örök) éveinek múzeumi békévé oldódott emlékét. Történelmi és kulturális jelenlétét állandóan érezni. Például a sírjánál.

Apropó, gyakorlatilag öt nappal utánunk egy turistacsoporttal megjelent Ravennában Igor Guberman. Magától értetődően elvitték őket a nagy Dante síremlékéhez. És amíg Igor álldogált, és a nagy költő sorsán merengett – ki tudja, mit hoz az élet? –, Szása Okuny talált a környéken néhány babércserjét, sebtében font egy ennek megfelelő koszorút, és Guberman bozontos fejébe nyomta. A közönség elámult: a babérkoszorúval koronázott nagy Guberman elképesztő hasonlóságot mutatott a nagy Dantéval. Különösen profilban, ugyanaz a hosszú lelógó orr, a hosszú, sovány arc. Egyszóval vérfagyasztó volt a hasonlóság. Úgy ahogy volt, koszorúval a fején ment tovább a városban. És az emberek felismerték!! „Dante! Dante Alighieri!” – hallatszott a nyomában. Megállt egy trafiknál, hogy cigarettát vegyen. „Dante – bólintott jóindulattal az árus, egy öreg, kövér olasz férfi. – Sì, signor, kiköpött Dante!”

Egy idős nő egyszer csak odament az idegenvezetőhöz, és a babérkoszorús alakra mutatva, megkérdezte: mondja, ki ez az ember?

Az idegenvezető, Verocska így válaszolt:

– Egy híres orosz költő.

– Á! – kiáltott fel az idős intelligens olasz nő. – Tudom: Pucskin!

 

Mielőtt befejezném ezt az úti elbeszélést néhány gondosan megválogatott szóval Velencéről – mert bizony „összezárom ajkamat”, hogy ki ne öntsem magamból az áldott szavak aranyló szerpentin-áradatát, amely nem e futó feljegyzésekre hivatott, hanem őrá, őrá, a gyötrelmes prózára –, nem tudom megállni, hogy ne szóljak két szót Padováról is, erről a derék, jómódú városról.

Minden egyes ház mentén árkádos folyosók húzódnak időtálló, nehéz boltívek alatt. Sétálni kényelmes: széles is, és ha esne, fedél is van az ember feje fölött. Nem úgy, mint Firenzében, ahol a járdák olyan hihetetlenül szűkösek, hogy az ember szinte nekipréselődik a házak falának. Vannak helyek, ahol kötéltáncos módjára kénytelen járni, úgy, hogy a sarka a lábujjaihoz ér.

Padovába egy napra utaztunk Giotto freskói miatt, majd, amint azokat megnéztük, már loholtunk is vissza az isteni lagúnához.

Padova valószínűleg csodálatos város. De addigra már Velence örökre hatalmába kerített minket.

 

Arról, ahogy este a titokzatos megvilágításban az ember először érkezik Velencébe a Canal Grandén, írtam egy elbeszélést „A velenceiek magas vízállása” címmel. Igyekeztem átadni benne azt a szent borzongást és a lélek húrjainak hárfaszerű pendülését; a térdek remegését; az utazó nagy áhítatában nyitva maradt száját és a már örökre tágra nyílt szemét. Igen, abban a pillanatban, mikor felmásztunk a szálloda kopott lépcsőjén és beestünk a szobánkba – egy hatalmas ódon szobába, egy sor magas, zárt spalettájú ablakkal –, amikor a retesszel vívott elszánt küzdelmet követően mégiscsak kitártuk a velencei ablakot és megpillantottuk alattunk a csatorna meg-megcsillanó vizét, mikor hirtelen egy kis meredek híd mögül megjelent egy gondola, és egy vágyakozó bariton rázendített a „Bésame Mucho”-ra… na akkor elsírtam magam, mert képtelen voltam hinni ebben a kimondottan nekem megfestett, megálmodott és hirtelen éltre kelt boldogságban…

 

Emlékszem, elutazásunk előtt barátunk, Szása Okuny festő azt mondta: gyerekek, először körbe kell utazni az egész világot, hogy aztán életünk végéig csakis Olaszországba járjunk.

Hazaérkezve találkoztam Samuil Schwarzbanddal, az ismert tudóssal, szlavistával és Puskin-szakértővel. Minden egyes alkalommal, amikor lehetősége adódik rá, Szenya felpattan és már rohan is az áldott Appennini-félszigetre. Azt mondta:

– Na, most már érted? Hogy csak Olaszországba szabad utazni?

– Miért? – kérdeztem, bár lényegében már egyszer s mindenkorra egyetértettem vele.

– Hogy ne vesztegessük az időt! – kiáltott fel.

Most mit várjunk tőlük, Szenya is, Szása is tisztára italomán, italo-mániákus, italo-fanatikus…

És én?

Én mind a haszontalan, mind a „kereskedelmi” utazásaim során, gondolatban mindig felpróbálom magamra az országot: vajon tudnék itt élni? És minden alkalommal kiderül, hogy nem, nem igazán… Á nem, egyáltalán nem tudnék… Bár egyes látnivalók, egyes tájak, egyes részletek nagyon is rabul ejtenek…

És akkor elgondolkodom, mi van, ha én már izraeli vagyok? Úgy tűnik, igen… Ha másért nem, hát azért, mert képtelen vagyok elviselni a fölöslegesen folyatott víz hangját.

 

Fordította Avar Katalin

Készült az ELTE Műfordító Műhelyében

Lektor: Juracsek Kata

Műhelyvezető: Hetényi Zsuzsa

[1] A szavak orosz megfelelői szinte azonosan hangzanak olasz párjukkal: ol. arabo – or. араб (arab), bastardo – бастард (basztard ’házasságon kívül született gyerek’), canaglia – каналья (kanalja ’gazember, csirkefogó’).

[2] ’Pisztoly’, ’bandita’, ’benzin’,’éjszaka’,’ideges’.

[3] ”Egész éjszaka ideges vagyok!!”.

[4] Alekszandr Blok: Ravenna (Baka István fordítása).

támogatás
[popup][/popup]